Kezdjük a hagyományos nevekkel. Nem egy közülük azért terjedt el a korábbi századokban, mert névnapjuk jeles nap volt, mint például az első és szentté avatott keresztyén vértanúhoz kapcsolódó december 26-i István-nap, a szintén őskeresztyén mártírhoz, Alexandriai Szent Katalinhoz kötődő november 25-i Katalin-nap, vagy éppen első, és ugyancsak szentté avatott királyunk névnapja, az augusztus 20-i István-nap. A Katalin-naphoz különböző hagyományok, jóslások kapcsolódtak. Ez volt az utolsó nap (máshol az időben közel eső András-nap), amikor az advent előtt még táncos mulatságot lehetett tartani, s innen ered a Katalin-napi bálok ma is élő szokása. Amellett több jóslás is kapcsolódott hozzá. Ma is élő népi időjárásjelző szólásmondás: „Ha Katalin kopog, karácsony locsog.” És fordítva: „Ha Katalin locsog, karácsony kopog”. Vagy éppen: „Ha Katalin fényben fürdik, karácsony lében úszik”. Ezenkívül régebben férj-, illetve feleségjósló hagyományok is kapcsolódtak hozzá. Lányok gyümölcsfaágat – Katalin-ágat – tettek a vízbe, és ha karácsonyra kivirágzott, abból a lány közeli férjhezmenetelére következtettek. Ugyanez a szokás élt a szintén jeles napnak számító december 4-i Borbála- és a december 13-i Luca-napon, csak ekkor Borbála-, illetve Luca-ágnak nevezték a beáztatott gyümölcsfaágat. A legények pedig női fehérneműt tettek a párnájuk alá Katalin-nap estéjén, és azt remélték, így megálmodják, ki lesz a feleségük.
Szent István vértanú névnapjához, december 26-hoz is különböző népszokások kötődtek. Az ún. istvánozás során a rokonok, barátok, szomszédok énekkel, verssel köszöntötték fel az Istvánokat. A Dunántúlon pedig regölők járták a falvakat, a gazdákhoz betérve minden jót kívántak nekik, s emellett „összeénekelték” a lányokat és a legényeket. Államalapító I. (Szent) István királyunk névnapja pedig a régi korokban is az új kenyér ünnepe is volt, s egyes vidékeken aratási felvonulásokra is sor került. Emellett augusztus 20. időjárásjósló nap is volt, úgy tartották, hogy amilyen idő van ezen a napon, olyan időjárás várható további negyven napon át, s emellett jó gyümölcstermésre következtettek az István-napi szép időből. Szent András vértanú napja – november 30. – pedig szintén népi időjárásjelző nap volt, akárcsak a március 18-i Sándor-nap. A jeles napokhoz kötődő nevek mellett népszerű hagyományos neveknek számítottak a bibliai nevek, illetve a szentté avatott bibliai, illetve Biblián kívüli személyek nevei, valamint a magyarság történelméhez kötődő személyiségek nevei is.
De mikor és miért tűntek fel a hagyományos nevek mellett az idegen nevek? Mint Horváth Katalin nyelvész, az Ungvári Nemzeti Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének nyugalmazott docense Névdivat Kárpátalján című tanulmányában írja, az 1960-as évekig a családi hagyomány határozta meg a gyermekek keresztnevének a megválasztását: az újszülöttek a szülők, a nagyszülők, a kedvesebb, tekintélyesebb rokonok nevét kapták. (Ezek pedig még régi, hagyományos nevek voltak – fűzhetjük hozzá.) A keresztnevek öröklése viszont – ahogy a tanulmányban olvashatjuk – már kiment a divatból, kevesen kapják a szülők, a nagyszülők, a rokonok keresztnevét. Az 1960-as évekig a legelterjedtebb női nevek a következők voltak: Ágnes, Alice(a), Angéla, Anikó, Anna, Annamária, Edit, Elvira, Emma, Elza, Enikő, Erika, Erzsébet, Etel, Etelka, Éva, Gizella, Gyöngyi, Ibolya, Ida, Ildikó, Ilona, Irén, Irma, Izabella, Jolán, Judit, Júlia, Jusztina, Katalin, Klára, Lenke, Magda, Magdolna, Malvin, Margit, Mária, Márta, Matild, Olga, Piroska, Róza, Rozália, Sarolta, Szilvia, Teréz, Terézia, Valéria, Viktória, Vilma. A legelterjedtebb férfineveknek pedig a következők számítottak: Adorján, Aladár, Albert, András, Antal, Áron, Árpád, Attila, Balázs, Bálint, Béla, Benedek, Béni, Benjámin, Bertalan, Csaba, Dezső, Ede, Elemér, Emil, Endre, Ernő, Ervin, Ferenc, Gábor, Gedeon, Géza, Gusztáv, György, Győző, Gyula, István, János, József, Kálmán, Károly, Lajos, László, Márton, Mátyás, Mihály, Miklós, Ottó, Pál, Péter, Sándor, Tibor, Tihamér, Tivadar, Viktor, Vilmos, Vince, Zoltán. Az 1960-as évektől azonban a szülők olyan ritka, új neveket kezdtek keresni gyermekeik számára, amilyenek addig még nem fordultak elő az adott közösségekben, és ekkor kezdtek elterjedni olyan női nevek, mint az Adrienn, Andrea, Beáta, Ingrid, Lívia, Nikolett, Mónika, Melinda, Tímea, a férfinevek közül pedig a Róbert, Norbert, Márk, Richárd, Zsolt.
A szerző több okot is felsorol a változás mögött. Az 1950-es évek végétől már kétévente el lehetett utazni a környező szocialista országokba, a magyarországi, csehszlovákiai, romániai rokonokhoz, ahol nálunk ritkának számító nevekkel – Lea, Orsolya, Réka, Renáta, Zsolt, Szabolcs – találkoztak, és azok többüknek meg is tetszettek. Ugyanekkor magyar filmeket is kezdtek vetíteni a művelődési házakban, Jókai Mór Az arany ember c. regénye filmadaptációjának az itteni bemutatása után pedig nagyon elterjedt a bennük szereplő Tímea név. Majd az 1960-as évek végétől általánossá vált a televíziózás, az ott látott nyugati filmekben pedig különös idegen nevekkel találkoztak az itteni nézők, s később nem keveseknek jött meg a kedvük ahhoz, hogy gyermekeiknek is ott hallott neveket válasszanak. Feltűntek a Violetták, a Karinák, az Andriannák, a Beáták, a Diánák és a Krisztiánok. Az 1980-as években mintha megtört volna a különösnek ható nevek varázsa. Ám később új hullámban jelentkeztek az idegen nevek: a Henrietták, a Biankák, a Bettinák, a Lúcsiák. Összegzésként pedig a szerző azt a megállapítást szűrte le a névadási szokások alakulásáról, hogy az 1960-as, 1970-es évek új névválasztási hullámát követően a 80-as évektől erősödni látszik a hagyományos nevekhez való visszatérés, amit azonban időnként megzavar a különlegességre, az egyediségre való törekvés, illetve, hogy a női keresztnevek terén gyakoribb az idegen nevek választása.
Mint lapunk egy 2003-ban megjelent cikkében közreadtuk, évezredünk elején az anyakönyvekben ott sorakoztak az Edgárok, Patrikok, Valentinok, Jázminok (illetve Dzsaszminok), Dominikák, Patríciák, Klaudiák, Szabinák, Dzsennák, Rolandok, Kittik, Vanesszák, Esmeraldák, Amandák is. Balla Andrea, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kutatója pedig Név és identitás. Keresztnevek vizsgálata a kárpátaljai Nagydobrony községben című tanulmányában az 1998 és 2008 közötti időszakot hasonlította össze az 1948 és 1955 közötti időszakkal. S mint kimutatta: az 1998 és 2008 közötti időszak anyakönyveiben a leggyakoribb női nevek a Boglárka, a Viktória, a Bianka, a Barbara, az Orsolya, a Dorina, a Bettina, az Evelin, a Gabriella és a Krisztina. Míg a leggyakoribb férfinevek a Sándor, a László, a Szabolcs, a Dániel, a Krisztián, a Ferenc, a János, az István, a Levente és az Ákos. De mind a lányok, mind a fiúk esetében egyre népszerűbbek a magyar névrendszerben szokatlan, idegen nevek. Gyakori az angol Vanessza, Dzsenifer, Kitti, Krisztofer, az olasz Bianka, Amine, a német Márk, Richárd, Roland és több egyéb idegen eredetű név: Leó, Szidónia, Alexa. Viszont vannak tipikus magyar keresztnevek, melyek újabban jelentek meg: Botond, Levente, s ha kis számban is, de a szülők szívesen adnak gyermekeiknek jellegzetesen magyar neveket, mint a Réka, Csenge, Virág. A legkülönösebb nevek pedig a következők: fiúknál Evariszt, Kevin, Teó, Valentin, lányoknál Marisabell, Zorka, Szidónia, Stefánia, Szeréna, Vanessza.
Zárszóként megállapíthatjuk, hogy az idegen, szokatlan keresztnevek adásának oka tehát az, hogy a szülők olyan neveket keresnek, melyekkel kitűnhetnek az adott közösségben, s ez elsősorban a lányokat érinti. Az idegen nevek megjelenése, terjedése pedig a tévében látott filmsorozatokban feltűnő férfi és női szereplők neveire vezethető vissza, s van ebben egy adagnyi túlhajtott egyediségre való törekvés is, illetve a hagyományok iránti tisztelet megcsappanása.
