A színjátszás forradalmasította a történetek elmesélésének módját. A 20. században megbecsült művészeti ág lett. Az emberek, akik nem dolgoznak színházi közegben, gyakran mondhatják, hogy a színészet nem is igazi munka, inkább egy hobbi. Szerintünk a színház egy varázslatos hely, ahol bármi megtörténhet.
Fornosi D. Júlia, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színésznője igazi kalandvágyó személyiség. A színházban a lehetőséget és a közös játék örömét élvezi a legjobban. Színészi hivatása mellett műsorvezetőként is megcsillogtatta már tudását. Ismerjük meg őt!
– Meséljen magáról!
– Borzsován születtem, ott végeztem az általános iskolát, majd a Mezővári II. Rákóczi Ferenc Középiskolában érettségiztem. Még iskolás éveim alatt jelentkeztem a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Ficseri Gyermekstúdiójába, melyet akkor Vidnyánszky Éva vezetett. Az érettségit követően segédszínészként közelebbről is megismerkedhettem a színházi élettel, annak működésével. Egy évet töltöttem el a beregszászi teátrumban, majd felvételiztem a budapesti színművészeti egyetemre, ahová nem nyertem felvételt. Ekkor a debreceni Csokonai Színházban indított egy stúdiót Vidnyánszky Attila, melynek tagjai közé én is bekerülhettem. Az ott eltöltött három év nagyon meghatározó volt számomra. Nagy élményem, hogy együtt dolgozhattam Tim Carroll-lal, aki akkor a londoni Globe Színház főrendezője volt. Időközben többször is felvételiztem a színművészeti egyetemre, mely nem sikerült, és az nagyon megviselt, felmerültek bennem olyan kérdések is, hogy talán nem ez az én utam. Majd bekerültem a Pesti Magyar Színiakadémiára, akkor értettem meg, hogy nekem ott kell lennem. Huszár László volt az osztályvezetőnk, akitől rengeteget tanultam, azokban az években értem meg igazán.
– A magyarországi tanulmányok után egyenes út vezetett haza?
– Egy végzős színészosztály minden tagjáról készül egy fotóval ellátott bemutatkozó, amit aztán elküld a magyarországi színházaknak jelentkezésként. Bennem fel sem merült az a gondolat, hogy jelentkezzem bármelyik színházhoz is. Tudtam, hogy haza akarok jönni. Itt ismertem meg elsőként, hogy mit jelent a színházi lét, és az itthoniaknak akartam mindig is játszani.
– Az első fellépés élménye is igen maradandó.
– Segédszínészi éveim alatt Vidnyánszky Attila a magyar kultúra napja alkalmából a Művészetek Palotájában rendezett egy irodalmi összeállítást. Akkor léptem először a beregszászi színészekkel együtt színpadra. Ezerötszáz ember előtt léptünk fel, amely egy hatalmas élmény volt számomra. Majd a már említett Tim Carroll által rendezett Szöktetés a szerájból című darabot játszottuk, ami egyébként egy opera. Én pedig nem tudok énekelni. Hál’ Istennek nem is kellett. Tizennyolc éves voltam akkor, és nagyon izgultam, hogy minden jól sikerüljön.
– Az évek során több előadásban is láthattuk már. Melyik jelentett kihívást önnek?
– A Lila akác Tóth Mancija nagy kihívás volt, főként, mert énekelnem is kellett, és mint mondtam, nem ez az erősségem. De Ferenci Attila oldalán sikerült. Ez az előadás egyébként meg is erősített abban, hogy ez az, amit én csinálni szeretnék, itt vagyok jó helyen. A jelenleg is futó Ez a gyerek című előadásban pedig van egy önálló jelenetem, amit már többször próbáltunk és játszottunk, de még mindig azt érzem, hogy a jelenet nincs kész, hogy még van mit csiszolnom rajta.
– Hogyan kezd hozzá egy-egy szerep megismeréséhez, megtanulásához?
– Mindig is úgy voltam vele, hogy nem tudok bemagolni egy szöveget, én próba közben, szituáció közben tanulok. Természetesen elolvasom a darabot, tudom, hogy mit kell csinálnom, de gyakorlás közben tudok igazán tanulni.
– Mennyire tud azonosulni a különböző karakterekkel?
– Mindig találok valami közös pontot köztem és a megformálandó szereplő között. Például Az ördög három arany hajszálában Bandita Borit játszottam, az kifejezetten tetszett. Ő is egy örökmozgó, cserfes lány, mint amilyen sokszor én is vagyok.
– Egy gyakorlott színész mennyire izgulós?
– Én minden előadás előtt izgulok. De azt hiszem, ez így van jól. Ha egy színész izgul, az azt jelenti, hogy foglalkoztatja a színpad, és nem hanyagul lép a közönség elé. Előadás közben aztán ez elmúlik, és már csak a darabra koncentrálunk.
– A már említett Ficseri Gyermekstúdiónak jelenleg ön az egyik vezetője.
– Számunkra nagyon sokat jelentett a Ficseri, és amikor Éva néni már nem tudta igazgatni, Vass Magdolna kollégámmal úgy döntöttünk, hogy folytatnunk kell a stúdió vezetését. Huszonhét diákunk van, és ez azt mutatja, hogy szükség van erre a színjátszó körre. Büszkeséggel tölt el, hogy azoknak a gyerekeknek, akik érdeklődnek a színház iránt, van lehetőségük kipróbálni magukat, és ha kedvük tartja, folytathatják a nálunk elkezdett utat.
– A színészet mellett műsorvezetőként is tevékenykedik.
– Még 2013-ban jött egy lehetőség, miszerint a Pulzus Rádiónál dolgozhattam. A Tükör, vagy amit akartok című riportműsor szerkesztő-műsorvezetőjeként tevékenykedtem. A műsorban olyanokat mutattam be, akik itthon maradtak, és büszkék lehetünk rájuk. Amikor várandós lettem, abbahagytam a műsort. Majd a TV 21 Ungvár vezetősége keresett meg azzal, hogy mi lenne, ha tévésítenénk a műsort. Erre én igent mondtam, és így született meg az Arcképmás. Nagyon szeretem ezt is, hiszen annyi kiváló emberünk van, akiktől lehet tanulni.
– Mi pedig további sikereket kívánunk!
