Miről írtak a városi újságok 101 évvel ezelőtt, 1925 januárjában?

Milyen volt Ungvár pontosan 101 évvel ezelőtt, 1925 elején? Hogyan éltek akkoriban az ungváriak, milyen problémáik voltak, és milyen kérdéseket vitattak meg a helyi sajtóban? Az Elvesztett Ungvár egy kis időutazást indított, amely minden hónapban bemutatja, hogyan változott az élet a városban 101 év alatt.

Kezdjük januárral, amelynek manapság az első hírei általában arról szólnak, hogy hány baba született szilveszter éjjelén. 1925-ben ilyen információk nem álltak rendelkezésre az újságok első számaiban, de közölték az előző évi születési, halálozási és házasságkötési statisztikákat. A következő adatok árulkodnak a népesség egy évszázad alatt történt változásáról: 1924-ben mindössze 746 csecsemő született Ungváron, 100 évvel később, 2024-ben pedig már 2533 szülést vezettek le az ungvári szülészeten. 1924-ben a város 521 lakosa halt meg (azaz a halálozási arány alacsonyabb volt, mint a születési arány), és 197 pár kötött házasságot.

A sajtó nem írt arról, hogyan telt az 1924 és 1925 közötti ungvári szilveszter, így valószínűleg csendes volt. De megjelent egy meghívó az új év első napjának megünneplésére a Central Bar kabaréban. A hirdetésben megjegyezték, hogy január 1-jén (valamiért az újságokban szilveszter estének nevezték) az emberek már nem ülnek otthon, hanem vendégségbe mennek és felkeresik a nyilvános intézményeket, így az éttermek, kabarék és színházak érdekes programokat kínálnak. A Central Bar például olyan programot szervezett, amelyre „nagy nehezen sikerült meghívni az ungvári közönség kedvencét, Lantos Ida táncosnőt”. Az intézmény ígéretet tett arra, hogy fellép a budapesti kabaré kedvenc művésznője, Szász Tula, valamint sor kerül a Gerő és Kosztka duó slágerekből álló zenei műsorára is.

A városi mozi a sajtóban arról számolt be, hogy 1925-ben még izgalmasabb filmek vártak a közönségre, köztük a Tarzan utolsó kalandja és A Notre Dame-i toronyőr. Kulik Árpád rendező arra is buzdította az embereket, hogy jegyezzék meg Ramon Novarro színész nevét, aki „népszerűbbé válik az USA-ban, mint Rudolph Valentino”. Meghívta az embereket, hogy nézzék meg Novarro játékát az amerikai Scaramouche című filmben. Érdekes azonban, hogy az ungvári moziban 1925 elején bemutatott filmet már 1923-ban vetítették az USA-ban. Ez vonatkozott A Notre Dame-i toronyőr (The Hunchback of Notre Dame) című filmre is, amely egy nagyon népszerű, horrorelemekkel tarkított némafilm volt – ez is két évvel később érkezett meg Ungvárra.

Januárban nem akármilyen botrány robbant ki az újságokban a szlovák katolikus és görögkatolikus püspökök által közzétett pásztori karácsonyi üzenet miatt. Az üdvözletben az áll, hogy a kommunista vagy szocialista pártok tagjainak nem szabad szentségekhez járulni, házasságot kötni, egyházi szertartás szerint eltemettetni és feloldozást nyerni. Ez negatív hullámot és vitákat váltott ki, amelyek szerint az államot és az egyházat végre teljesen szét kellene választani. A helyzet az, hogy a Podkarpatszka Rusz területén akkoriban a kommunista eszmék meglehetősen népszerűvé váltak, különösen a szegény munkásemberek körében. Sokan azonban még nem voltak készek elhagyni az egyházat. Így az egyház ilyen kategorikus kiállása sokakat meglepett, különösen akkor, amikor a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye püspöke, Gebé Péter látta el kézjegyével az üzenetet, a római katolikus pap pedig azt nyilatkozta az újságoknak, hogy ne avatkozzanak bele az egyház belső ügyeibe. Később Gebé Péter püspök a sajtónak azt nyilatkozta, hogy bár aláírta a levelet, úgy véli, hogy ezek szélsőséges intézkedések, mert „szegény ruszinjainkat csak a nélkülözés miatt nyűgözik le a kommunista eszmék”.

1925 januárjában a sajtóban élénken tárgyalták a Proszvita terveit, miszerint a társaság kulturális központot építene a Masaryk téren (ma Petőfi tér). Ha megvalósultak volna ezek a tervek, most a Petőfi tér közepén nem park lenne, hanem egy négyszintes épület állna üzletekkel, mozival, könyvtárral és egy tűztoronnyal. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a tervek már a kezdetektől kudarcra voltak ítélve, mert 1925 januárjában, amikor a Proszvita építési engedély iránti kérelmet nyújtott be a városi tanácshoz, a helyi sajtó egyhangúlag tiltakozott ellene, emlékeztetve arra, hogy amikor a régi Fekete Sas kocsmát lebontották a téren, a városi tanács park létrehozását ígérte a helyén. A városi tanács többször is megvitatta a Proszvita ötletét, de az időben előre ugorva elmondhatjuk, hogy az engedélyt soha nem adták meg.

1925 legelején megalakult a városban az Ungvári Sakk-klub (a részvétel fizetős volt). A lakosokat meghívták a hetente háromszor megrendezett találkozókra. A sajtó arról számolt be, hogy a tulajdonosa jóvoltából a Korona étterem ezekre a találkozókra ingyenesen biztosította az egyik kártyatermét.

Érdekes módon januárban szinte az összes helyi újság újraközölte a párizsi magazinok cikkeit, miszerint 1925-ben végre elmúlik a női soványság divatja. Azt mondták, hogy a vékony lábak és a csontos hátak eltűnnek, a nők abbahagyják az éhezést, mert most azok a nők válnak divatossá, akik nem mondanak le a süteményekről és a cukorról. A párizsi divatmagazinok elismerték, hogy az állandó diéták nagyon károsak a nők egészségére, ezért fel kell hagyni velük. De meg kell jegyezni, hogy az európai divatmagazinok továbbra is kimondottan csinos modellekre készített ruhák vázlatait közölték.

Az UMTE (Ungvári Magyar Testnevelési Egyesület) Sportszövetség birkózószakosztálya januárban minden lelkes ifjút és férfit meghívott az edzéseire. A birkózók találkozóhelye akkoriban az Orient kávézó volt. Hagyomány volt, hogy minden este ott gyűltek össze, majd este fél 6-kor a városi parkban lévő pavilonba vonultak edzésre. A társaság figyelmeztetett arra, hogy az edzéseket komolyan kell venni, és rendszeresen részt kell venni rajtuk, különben a résztvevők nem versenyezhetnek.

Az év elején a városi tanács a sajtóban közzétette az évi költségvetését, amelyben részletesen ismertette a várható kiadásokat és bevételeket. 1925-re kevesebb bevételre számítottak, mint a várható kiadások. Érdemes megjegyezni, hogy ebben az időben a város teljes egészében vagy részben fenntartotta a tűzoltóságot, a vámhivatalt, a kórházat, az iskolákat, az óvodákat, az idősek otthonát, a színházat stb. De a kiadások fejezetben voltak nagyon érdekes részletek is, például a városi bikák fenntartására különítettek el forrásokat.

1925 januárjában botrány robbant ki a Podkarpatszkij Bank ungvári fiókjában. Egy nap a rendőrség ellátogatott oda, és őrizetbe vette az egyik alkalmazottat, a Csernyiv­ciből átköltözött Krutij Istvánt. A sajtó hiába próbálta kideríteni a részleteket, a rendőrség nem hozta nyilvánosságra azokat. Később bejelentették, hogy politikai okokból vették őrizetbe a férfit, mert állítólag a Szovjetunió kémje volt.

Ma, több mint száz évvel később szinte mindenkinek van telefon a zsebében. De 1925 januárjában az olvasók levelet írtak a postának, amelyben kérték, hogy tegyék könnyebbé a telefonos kommunikációt. Mondván, a telefonok nagyon hasznosak a vállalkozók számára az üzleti tevékenység lebonyolításához és a rendelések leadásához, de akkoriban egy eszköz csatlakoztatása akár 600 cseh koronába is került – ez hatalmas összeg volt, amelyet nem minden vállalkozó engedhetett meg magának.

1925 januárja kellemetlen meglepetést hozott az ungvári ortodox zsidó közösség tagjai számára – a közösség adóbeszedési bizottsága 50%-kal megemelte az adót. Az újságok azt írták, hogy az adó hirtelen emelkedése annak tudható be, hogy a talmudisták korábban ingyen tanították az imák olvasását, ezzel szemben a közösség mostantól egy iskolát tart fenn erre a célra, ahol a tanárokat fizetni kell. Ezért úgy döntöttek, hogy megemelik a közösség tagjainak adóját. Tömegesen kezdtek panaszkodni, elviselhetetlennek nevezve az új adót. A 700 közösségtag közül 200 fellebbezett, így februárban a fellebbezési bizottságnak kellett megvizsgálnia az ügyet.

1925 abban hasonlított a napjainkhoz, hogy a város lakossága gyorsan növekedett, azonban az infrastruktúra nem tudott lépést tartani ezzel a folyamattal. A városlakók kényelmetlenül és szűkösen érezték magukat, panaszkodtak, hogy a kisváros zsúfolásig megtelt. Az egyik probléma a szabad területek hiánya volt a kereskedők üzletei számára. Így sajátos megoldást találtak a problémára azzal, hogy áruikkal elkezdték eltorlaszolni a házak kapualjait – tájszóval a dufartokat. Természetesen a házak lakói elégedetlenek voltak, újságokba és a rendőrségnek is írtak arról, hogy ez kellemetlenségeket okoz, és tűz esetén veszélyt jelenthet. De egy ideig nem sikerült megoldani a problémát.

Abban az időben a városi tanács nem tudta megoldani a város egy másik problémáját sem – a Kis-Ungból terjengő bűz kérdését. Januárban a tanács egy nagyszabású projektet vitatott meg, amelynek célja „Ungvár szégyenének” a betemetése lett volna. Akkor több lehetőség is felmerült a probléma megoldására. Az egyik szerint a csatornát közvetlenül a malom mögött vissza akarták vezetni a főmederbe (vagyis egy csatornát kellett ásni a jelenlegi Sevcsenko-líceum környékén). A második lehetőség a csatorna és a fűrészüzem közelében, a Zajos (ma Sumna) utca környékén lévő főmeder összevonását jelentette volna. A harmadik lehetőség pedig a legambiciózusabb volt: a csatorna teljes hosszában szennyvízcsatornát kellett lefektetni, majd feltölteni, és a helyén utcát kialakítani. Mint tudjuk, végül a harmadik lehetőséget választották, de annak megvalósítása csak 5 év elteltével kezdődött meg.

Átugorva egy másik témára, elmondható, hogy Ungváron is aktivizálódtak a rablók az év elején. A helyi sajtó minden alkalommal egy újabb rablási esetről írt, amelyet nyilvánvalóan ugyanaz a csoport követett el. A módszer nagyon hasonló volt: leggyakrabban a Masaryk téren (ma Petőfi tér) és a környékén lévő üzleteket rabolták ki; a rablók a szomszédos udvarokon keresztül másztak be a hátsó udvarokba, betörték a pinceajtókat, amelyeken keresztül bejutottak az üzlethelyiségbe. Néha nem találtak pénzt a pénztárban – ilyenkor elvitték a ruhaneműt vagy más árukat. A helyi sajtó azt írta, hogy a rendőrség nem tudta elfogni a bandát, mert más dolgokkal, többek között a bálra való előkészületekkel voltak elfoglalva.

A bálok pedig valóban régi, minden évben megrendezett január–februári szórakozásnak számítottak az ungváriak számára. Mára ez a hagyomány feledésbe merült a városban, de 101 évvel ezelőtt januárban kezdődött a farsangi bálok szezonja. A farsang a tél búcsúztatása – az európai téli karneválokhoz hasonlóan –, amelynek hagyományai a pogány időkig nyúlnak vissza. Ebben az időszakban zajlottak régóta az eljegyzések és esküvők, valamint a vidám jelmezbálok. Száz évvel ezelőtt a farsangot vízkereszt után, január 6-án kezdték ünnepelni (akkoriban általában leszedték a karácsonyfa díszeit), és csak a nagyböjt előtti utolsó napon ért véget (ez a nap mindig mozgó volt, a húsvét dátumától függően).

Hogy elképzeljük, milyen zsúfolt volt 1925 januárja Ungváron, nézzük csak a Korona étterem ünnepi rendezvényeinek programját. Január 4-én a rendőrök és a nyomozók báloztak ott; január 5-én a Szociáldemokrata Párt foglalta le a Korona termét egy bálra; január 7-én a cserkészek álarcosbált tartottak; január 10-én a Filharmóniai Társaság ünnepelte a farsangot; január 11-én a Keresztényszocialista Párt női tagozata; január 13-án az Orosz Ifjúsági Társaság; január 17-én a Gyermek- és Csecsemővédelmi Társaság bált rendezett; január 24-én az UTK sporttársaság szervezett karnevált; január 25-én a mérnökök bálját rendezték a Koronában, végül január 31-én a CSSK sporttársaság ünnepelt ott. Ezekre a nyilvános bálokra a belépés általában fizetős volt. Vagyis ha rendőrségi és nyomozói bálról volt szó, természetesen jöhettek a feleségeikkel, és meghívhatták a barátaikat is. Gyakran szépségver­senyeket is rendeztek a farsangi bálokon. A sajtó minden egyes eseményről részletesen beszámolt, leírva azt is, hogy ki milyen jelmezben érkezett.

Ilyen volt 1925 januárja Ungváron. A 101 évvel ezelőtti februárról majd egy következő cikkben mesélünk.