Minden ember felelős azért, amit cselekszik, s azért is, amit nem tesz meg – Beregszász bombázására emlékeztek

Október 9-e – Beregszász gyásznapja: 76 évvel ezelőtt a város vasútállomását és környékét komoly bombatámadás érte. A szovjet légierő a fontos közlekedési gócpontot vette célba, ám a pusztító lövedékből jutott a környező épületekre is. A bombazáport követően a repülőgépekről géppuskasorozattal lőttek a menekülő civilekre, így ez az akció brutális terrortámadásnak minősíthető.

Október 9-én a mintegy 250 honvéd és civil áldozatra emlékeztek a Vérke-parti városban. A főhajtás a temetőkert honvéd parcellájánál vette kezdetét, ahol a sírokat gondozó Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium diákjai álltak meg egy-egy fejfánál, néhányan pedig versösszeállítással emlékeztek a háború borzalmaira.

A szervezők nevében Szilágyi Mátyás, Magyarország Beregszászi Konzulátusának főkonzulja Polónyi Katalint idézve emlékezett a tragikus eseményre: „Déli 12-kor egy lopakodó bombázóraj Muzsaly felől a vasúti hidat és a sebesülteket szállító szerelvényt, amely a hídtól nem messze az állomás felé haladt repeszbombákkal megszórta. A katolikus templom tornyából későn vették észre a nagyon alacsonyan, mindössze 50-60 méteren szálló gépeket. A hidat nem érte bomba, viszont nagyon sok volt a halott és a sebesült. Ekkor megszólaltak a szirénák, a gépek pedig a Vérke vonalán haladva a Jókai utca felett repültek be a Kazinczy utcába, majd a vasútállomást bombázták.” Ahol, mint a visszaemlékezésből kiderül, civilek is áldozatul estek. „A vasútállomást csak egy bomba érte – a pénztárhelyiséget (ez az épület középső terme volt, mint napjainkban). Itt a jegyeket kiadó pénztárosnő és az akkor érettségizett lánya – aki a háborús időkben mindig az anyja mellett volt –, kirohantak, s még elérték a Fő utca első emeletes házait, ott érte őket a sortűz, amit az alacsonyan szálló gépek adtak le rájuk. Mindketten meghaltak, mielőtt bekerültek a kórházba. Találat ért két saroképületet az állomással szemben lévő utcán. Sok katona vonatra várva az állomás előtti téren halt meg. A kórházból minden éjjel lovas szekérrel vitték ki a halottakat a katolikus temetőbe, ahol a pap éjjel is ott volt a kis kápolnában és beírta nevüket, adataikat egy füzetbe, majd az egyház halotti anyakönyvébe…”

A diplomata emlékeztetett, milyen hatalmas károkat okoz az esztelen háború. Felhívta a figyelmet a békés építkezés fontosságára, hisz ettől függ gyermekeink jövője, a magyarság megmaradása. Szilágyi Mátyás köszönetet mondott mindazoknak, akik a honvédsírok gondozásával ébren tartják az emlékezetet.

Amikor halottainkra emlékezünk, a keresztény ember reménnyel szívében teszi azt, mert Krisztus feltámadása reménnyel tölt el bennünket, fogalmazott Molnár János római katolikus esperes-plébános, aki Pál korintushiakhoz intézett levelével bátorított. Majd a résztvevők az imádság szavaival emlékeztek.

A Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet a vasútállomás falán 2014 októberében felállított emléktáblához hívta az emlékezőket.

Minden nemzet számára fontos hőseinek emlékezete, az történelmi megmaradásunk alapja, kezdte beszédét Szilágyi Mátyás. Amikor hőseinkre, áldozatainkra emlékezünk, akkor érezhetjük, hogy áldozatuk nem volt értelmetlen, a megemlékezések összefogják a közösséget. Abbéli reményének adott hangot, hogy a közös megemlékezések még inkább összekapcsolnak bennünket, s emelt fővel tekinthetünk a jövőbe. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj… annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát” – kezdte Radnóti soraival visszaemlékezését Orosz Ildikó, a Rákóczi Főiskola és a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet elnök. Aki azokra az értékekre világított rá, amelyeket nekünk jelent e táj. Felhívta a figyelmet, ahhoz, hogy ne ismétlődjenek meg a tragédiák, hogy a világ kereke ne vegyen rossz irányt, mindannyiunknak ébereknek kell lennünk. Minden ember felelős azért, amit cselekszik, s azért is, amit nem tesz meg. Éppen ezért fontos, hogy felelősségteljesen viseltessünk.

A továbbiakban Szimeonov Barbara adott elő alkalomhoz illő éneket, majd a történelmi egyházak képviselői kérték Isten áldását a megemlékezőkre.

Az alkalom – melyet a Himnusz és a Szózat eléneklése foglalta keretbe – koszorúzással ért véget.