Holozsai Imre: „… élj a mában, de úgy, hogy van holnap is”

Energikus, segítőkész, megbízható. Szereti feszegetni a saját határait. Igyekszik példamutató és hiteles lenni. Értékeli az őszinteséget. Az évek során több szerepben is kipróbálta már magát, de a tanítás az igazi elhívása. Számára az igazi boldogság a szabadsággal kezdődik. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Holozsai Imre, a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum történelemtanára, zenepedagógus, nagyvőfély.

– Ha egy rövid jellemzéssel kellene kezdenie: ki Holozsai Imre?

– Olyasvalaki, aki sokat beszél – és ez egyszerre áldás és átok. Empatikus, türelmes, lelkizős alkat vagyok, igyekszem a másik szemével is nézni a helyzeteket. Néha képes vagyok a precizitást a szétszórtsággal, a következetességet a következetlenséggel, a szorgalmat a lustasággal ötvözni. De ha egyszer ráállok valamire, hogy megcsinálom, akkor hat ökörrel sem lehet visszatartani. A gyerekeknek is gyakran emlegetem az ősi mondást: Az első lépés az egésznek a fele.

– Ha már idézetek, Önnek mi a kedvence?

– Több is van: A szép szavak nem mindig igazak, az igazak pedig nem mindig szépek. Én az őszinteségben hiszek. Ki kell mondani, s abból a másik, ha jól fogadja, épülhet. Meg kell köszönni az őszinte visszajelzést. A másik kedvenc: Minden lehetséges annak, aki hisz. (Márk 9,23).

– Miben változott a legtöbbet az elmúlt időszakban?

– Ez a háborús három év olyan volt, mint egy személyes El Camino. Furcsán hangzik, de erősödtem. Rájöttem, hogy a vallásosság és az istenhit nem ugyanaz: voltak konkrét istenélményeim ezalatt az időszak alatt. Közben észrevettem magamon a megfelelési kényszert is, amiből tudatosan igyekszem kifelé. A bátorság fogalma is átértelmeződött. Például nem az a bátor manapság, aki leugrik valahonnan, vagy valami extrém dolgot csinál, hanem az, aki felmentés nélkül is bemegy Beregszászba, vagy otthonról kilép a „bizonytalanságba”. És megtanultam azt is, ami egy másik kedvenc mondásom, hogy élj a mában, de úgy, hogy van holnap is.

– Honnan indult és hogyan jutott el a mostani hivatásáig?

– Bene, „kis utca”, erdő, szánkó, bújócska – szép gyerekkor. A helyi zeneiskolába jártam szaxofonra. Jó tanáraim voltak. A középiskolát a Beregszászi 4. Sz. Kossuth Lajos Középiskolában végeztem. Aztán a beregszászi főiskolán földrajz–történelem szakára jártam. Már ott is aktív voltam a kulturális programok szervezésében, a verselés, éneklés gyerekkorom óta elkísért. Amikor befejeztem a tanulmányaimat enyhén szólva is nehéz volt elhelyezkedni. Nem épp tárt karokkal vártak az iskolák, így a „karrierem” könyvelőként kezdtem a Beregszászi Kodály Zoltán Művészeti Iskolában. Közben nem hagytam fel a zenéléssel, énekléssel, aztán egyre több diák jött a zeneiskolába is, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljes állásban tanítok fúvós hangszereken játszani. Előtte már megkezdtem a tanulmányaimat az Ungvári Közművelődési Koledzsben, hogy legyen végzettségem is, ne csak affinitásom a zenéhez. Ez több mint tíz évig ment így. Rövid ideig a járási művelődési osztály vezetője is voltam, de rájöttem, hogy a „főnökség” nem az én terepem. Aztán felkértek a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskolába is oktatni. Megtanultam tárogatózni is. Szeretem a fúvós hangszereket, mert a saját levegőddel szólalnak meg – kicsit olyan, mintha a lélek meghosszabbításai lennének. Egy éve pedig már a Beregszászi Bethlen Gábor Líceumban is oktatok, de itt már nem zenét, hanem történelmet. Régen hezitáltam volna, most viszont egy ideje kerestem a komfortzónából való kilépésre a lehetőségeket. Hálás vagyok, hogy ebben a feleségem is támogat. És ha nem lett volna elég egy új szerep, még osztályfőnöknek is felkértek: 32 gyönyörű gyermeket bíztak rám. Nagyon élvezem. Ez új lendületet, motivációt adott. Az „egyéni” zenetanításról a „tömeg”-osztályokra való átállás maga volt az őrület – a jó értelemben. Nagylétszámú osztályok, zaj, energia. De a zeneiskolából hozott egyénre figyelést áthoztam ide is. Szeretnék valami maradandót, igazi értéket adni a diákjaimnak a tudáson kívül. Megtanítani őket arra, hogy értékeljék a pillanatot.

– Ha már itt tartunk: mit szeretne még átadni a tanulóinak?

– Hogy legyenek őszinték, tisztességesek, tisztelettudók – és mégse veszítsék el az egyéniségüket. Ne legyenek „bólogató kutyusok”. Maradjon meg a kíváncsiságuk, a játékosságuk, az „életszag” a mindennapjaikban. Szeretek velük beszélgetni, mély, őszinte kommunikációt folytatni. Ez úgy látom, nekik is tetszik. Szeretném, hogy megismerjék önmagukat és merjék vállalni az igazi énjüket. Ezt próbálom a saját gyermekemnek is átadni.

– „Nagydumás” révén nem is csoda, hogy vőfélykedik is…

– 2007-ben egy családi lagzin „beugrottam”. Aztán még egy, még egy, és a húgom esküvőjére már tudatosan készültem. Bejött. Sokaknak megtetszettem, és a következő évben már 16 meghívás jött, azóta pedig – a háborút leszámítva – nagyjából négyszáznál is több lagzit vezettem. Ezt nem munkának élem meg, hanem szolgálatnak. Felemelő érzés részt venni valaki „nagy napjában”, osztozni a boldogságában. Minden esküvőn felírom a neveket, a dátumot, ez számomra kedves emlék és megtisztelő bizalom.

– Ön szerint mi a boldogság titka?

– Relatív. A hőségben lehet valakinek egy pohár víz jelenti a boldogságot. Nekem az, amikor szabadnak érzem magam. Vagy amikor segíthetek másoknak. Boldogsággal tölt el a természetben rácsodálkozni a teremtésre – és alázattal tudni: mi csak kis pontok vagyunk benne, mégis felelősek egymásért. Ha mindenki tenne egy kicsi jót, más lenne a világ. Ne a másikban keressük a hibát, előbb magunkban nézzük meg, mi az, amin változtatni tudunk.

– Hogyan kapcsolódik ki?

– Filmekkel. Néha órákat el tudok tölteni filmnézéssel. Vagy zenélek. Előveszem a szaxofont, bekötöm a hangfalat, és addig fújom, amíg a bánat vagy az öröm ki nem jön.

– Az aktív kikapcsolódást sem veti meg.

– Tudatosan sportolok: úszás, biciklizés, természetjárás. Akár 100 km-t is lenyomok bringán. A hegyek feltöltenek. A közeljövőben szeretnék egy 3000-es feletti csúcsot is megmászni. A Balaton-átúszás is bakancslistás. És igen, egyszer kiugranék még ejtőernyővel is.

– Mi a következő öt év célja?

– Nem világmegváltás. Jó apa, jó férj, jó családfő és jó tanár szeretnék lenni. A szakmában nem a díjak érdekelnek, hanem hogy a diákjaim szerint jó tanár legyek. Közben szeretném tudatosan értékelni azt, ami van: az egészséget, a munkát, a családot. Ne vegyünk semmit természetesnek.