A költészet nem társalgó-terem, / Hová fecsegni jár a cifra nép, / A társaság szemenszedett paréja; / Több a költészet! olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad. (Petőfi Sándor: A költészet) 1999. november 18-án az UNESCO közgyűlése március 21-ét a költészet világnapjává nyilvánította. Hogyan tartjuk a pennát Kárpátalján? – kérdezte a KISZó Csordás Lászlót, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnökét, szerkesztőt, kritikust, főiskolai oktatót.
– Gyakorta felmerül: kárpátaljai magyar irodalom vagy magyar irodalom Kárpátalján. Meglátása szerint ez eldöntendő kérdés?
– Úgy látom, a két forma között leginkább szemléletbeli különbségek vannak. Fontos írók, költők, irodalmárok érvelnek meggyőzően a második változat mellett, hangsúlyozva az összmagyar irodalomhoz való tartozást. Azt mondják, ami Kárpátalján magyar nyelven születik és értékes, az egyértelműen a magyar irodalom részévé válik. Anélkül, hogy bármilyen módon megkérdőjelezném ezt, én mégis inkább a kárpátaljai magyar irodalom fogalmát használom, különben nagyon egyszerű okból. Ha kísérletet teszünk a regionális kánon körvonalazására, egyáltalán, a kárpátaljaiság megfogalmazására és hangsúlyozására (ami természetesen nem csupán egy bizonyos helyet jelöl a térképen, hanem a magyarországitól és más kisebbségi régiókétól eltérő életszemléletet, gondolkodásmódot, hagyományfelfogást és egyszerre többnyelvű kultúrközösséget is), úgy a kárpátaljai magyar irodalom fogalma még mindig alkalmasabbnak tűnik a jelenség leírására.
– A definíció tisztázása után valami lényegesebb: milyen a kárpátaljai magyar líra?
– Az egyszerűnek tűnő kérdések mögött elég gyakran bújnak meg nehezen körvonalazható problémák, dilemmák, ezért ezekre nem könnyű egyértelmű választ adni. Ahogy ebben az esetben is ez a helyzet. Ha mondjuk más regionális magyar irodalommal, az erdélyivel, a felvidékivel vagy a vajdaságival hasonlítanánk össze, nyilvánvalóan aránytalanságokat, komoly eltéréseket találnánk a kárpátaljai magyar líra teljesítőképességét tekintve. De ha saját hagyományát a mostoha történelmi helyzeteket is figyelembe véve szemléljük, azért megtapasztalhatjuk az előrelépést, a lassú átrendeződést. Néhány költői életmű tekintetében, mint amilyen például a Vári Fábián Lászlóé, a kiteljesedést is. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a fiatalabb nemzedék tagjai izgalmasan kísérleteznek különféle lírai megszólalásmódokkal: Marcsák Gergely a hagyomány folytonosságát erősíti a történelmi létszemlélet és a kötött forma eszményének vállalásával, Nagy Tamás pedig a hétköznapi tapasztalatokat menti át verseibe egy egyre inkább letisztuló költői nyelven. Ezek a jelek okot adhatnak a bizakodásra.
– Örök, vissza-visszatérő kérdés: milyen szerepet tölt be a szép szó? A költőknek küldetésük van. Ön szerint ennek a megállapításnak ma van létjogosultsága? József Attilát megidézve: „szükséges, hogy vers irassék”?
– Az irodalom pozíciója a rendszerváltás után nálunk is radikálisan megváltozott: egy-egy író-olvasó találkozóra vagy felolvasásra csak nagyon kevesek jönnek el önszántukból, őszinte érdeklődésből. Tapasztalataim szerint versesköteteket is csupán néhányan vásárolnak. Megdöbbentően kevés ma a szenvedélyes, értő olvasó, és ezzel arányosan kevesek figyelnek a kortárs irodalom folyamataira. A változások miatt én nem is szívesen beszélnék küldetésről. Különféle költői szerepek vannak ma is, példának okáért az ironikusan játékos próteuszitól a társadalmi érzékenységet és a közösségi gondokat előtérbe helyezőn át egészen a vallomásosig. Úgy gondolom, a költő tehetségéhez és alkatához mérten ölt magára valamilyen szerepet. Ha jól választ, képes úgy megszólalni a versben, hogy hiteles maradjon az olvasó számára. Különben elég gyakran idézem ezzel kapcsolatban a kiváló kolozsvári író, Szilágyi István gondolatát: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó ereje”. Röviden tehát csak annyit mondhatok a kérdésre válaszolva: szükséges ma is, persze, hogy „vers irassék”. De jóval több olvasóra is szükség lenne, hogy a megírt műalkotás hatni tudjon, és hogy a művekkel való találkozás valóságos élményt jelenthessen.
