– Párhuzamosan két felsőoktatási intézményben tanulsz, miközben pedagógus vagy, újságot írsz, hogy bírod ezt a tempót?
– Nehezen. Reggeltől délig az iskolában, déltől a főiskolán, utána tudósítok vagy szerkesztek. Ehhez jön a hétvégi egyetem. Be vagyok táblázva általában, de szeretem ezt az állandó nyüzsgést. Talán nem fogom pár évnél tovább bírni ezt a hajtást, de akkor sem fogom megbánni. Sokat formált rajtam ez az életforma, és szerintem jó irányba változtatott meg. Nagyon szeretem a munkámat az iskolában. Nemcsak a gyerekek miatt, hanem mert egy ritka összetartó csapattal dolgozom együtt. Az újságírás eleinte csak hobbi volt inkább, mint munka, aztán felajánlották, hogy legyek szerkesztő néhanapján, és igent mondtam. A két szakomat is szeretem, valóban arról tanulok, ami érdekel. Egyszer megjegyezték, hogy „te aztán nem pazarolod az idődet”. Tényleg igyekszem okosan kihasználni azt, amit kaptam. Szerencsésnek érzem magam, mert azt csinálom, amit szeretek.
– Ráadásul a Beregszászi 7. Számú Általános Iskolában dolgozol, ahová főként cigány gyermekek járnak. Gondolom ez külön kihívást jelent a pedagógusok számára.
– Csak cigány gyermekek járnak ide. Igaz, hogy nem egyszerű itt dolgozni, de mégis áldásosnak érzem. Én ezelőtt sohasem akartam iskolában elhelyezkedni. Amikor erre biztattak a volt tanáraim, kinevettem őket. Aztán a főiskolai gyakorlat során ebben az iskolában is eltöltöttünk egy hetet. És akkor arra gondoltam, hogy ha valaha iskolában kellene dolgoznom, akkor csak ide jönnék. Megtetszett a tanárok és a gyerekek közvetlensége, hogy nincs meg az a megkülönböztetés, mint amit a többi iskolában érzékeltem. A pedagógusok jó kapcsolatban vannak egymással, kisegíti egyik a másikat. Amikor bekerültem ebbe a kollektívába, jó tanácsokkal láttak el azok, akik már évek óta itt dolgoznak. Nem úgy működünk, mint egy „normális” iskola. Nálunk a szülői értekezleteken minden gyerek szülője jelen van, és egy nagy értekezletet tartanak, ezután – szükség esetén – külön-külön osztályokban is. A gyerekek másabbak, mint a többi iskola diákjai. Ők egy külön világban élnek, aminek megvan a maga szép és kegyetlenebb oldala is. Erre nem lehet szerintem úgy igazán felkészülni.
– Két éve vagy a
Kárpátalja.ma hírportál újságírója és szerkesztője. Mit érdemes tudni erről az internetes sajtóorgánumról?
– Főleg kárpátaljai és ukrajnai témákkal foglalkozunk, ezen belül közélettel, gazdasággal, hitélettel, kultúrával, sporttal, oktatással, tudománnyal, de van könyvajánlónk, versrovatunk, emellett leközlünk pályázati és egyéb felhívásokat is. Ukrán és angol nyelvű felületünk is van. Vannak saját sorozataink is, mint például a Régi tárgyak, a Kárpátalja anno, a Felhangolva, a Kárpátalja ma kedden és pénteken, vagy a vasárnapi Kopogtató. Persze, foglalkozunk a magyarországi, a Kárpát-medencei és más jellegű témákkal, a nagyvilág aktuális eseményeivel is, de főleg Kárpátaljára fókuszálunk, mert mi elsősorban a kárpátaljaiaknak írunk, értük dolgozunk. Igyekszünk olyan információkkal ellátni az olvasókat, amit hasznosítani tudnak.
– Az újságírás mellett a szépirodalommal is kacérkodsz, ha jól tudom, főként prózát írsz.
– Igen, főleg novellákkal próbálkozom. Eddig egy novellám jelent meg a Kárpátaljai Hírmondóban, amit a Kolozsvári Kikötőre is elvittem. Ott egy közös antológiában angolul és románul is megjelent. Még nagyon az elején tartok az irodalmi utamnak.
– Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a Kovács Vilmos Irodalmi Társasággal? Miből áll az itteni tevékenységed?
– Shrek Tímeán révén kerültem kapcsolatba a KVIT-tel. Gyakran összefutottunk irodalmi rendezvényeken, így ismerkedtünk meg, így lettünk barátok. Megmutattam neki néhány novellámat, és ő ajánlotta, hogy lépjek be a társaságba. Eközben megismerkedtem a KVIT elnökével, Csordás Lászlóval is, aki a főiskolán a témavezető tanárom lett. Eddig netnaplókat írtam, amik megjelentek az oldalunkon, a kvit.hu-n. Ez talán az a rész, ami kézzelfoghatóbb az ottani létemből. De igyekszem kivenni a részem mindenből, például segédkezek a rendezvényeinken. Itt sokszor, kicsit összemosódik a szerepem, mert egyszerre vagyok tudósító és tag is.
– A tanulmányaid során is kapcsolódsz az irodalomhoz, a kárpátaljai magyar irodalomhoz, hiszen a szakdolgozati témádul Nagy Zoltán Mihály munkásságát választottad. Vagy talán a témavezetőd terelt ebbe az irányba?
– Valójában megláttam ezt a választható témák között, és éreztem, hogy én ezzel akarok foglalkozni az első évfolyammunkám során. (A Rákóczi Főiskolán második évfolyamtól minden éven írunk egy évfolyammunkát az utolsó évi szakdolgozat mellett.) De a téma annyira megtetszett, hogy az egyetemen kértem, hadd foglalkozzak tovább ezzel, egy másik oldalról megközelítve. Szándékosan választottam kárpátaljai kötődésű témát. Fontosnak tartom a saját irodalmunkat, úgy gondolom, a mi felelősségünk ennek a megismertetése.
– Ha már itt tartunk, kik a kedvenc szerzőid, mik a kedvenc műveid?
– Kedvenc könyvem a Csendes Don Mihail Solohovtól. Ez volt az első olyan olvasmányom, ami igazán elgondolkodtatott. Valójában nincs kimondottan kedvenc szerzőm a próza terén. A versek tekintetében Radnótit tudnám kedvencemnek nevezni. Régebben nagyon szerettem Rejtő Jenőt, de mostanában keveset olvasok tőle. A karantén alatt Csáth Géza novelláit kezdtem forgatni, illetve görgetni, mivel online tudtam csak hozzáférni. Szeretem az olyan könyveket, amik elgondolkodtatnak, nem csak szórakoztatnak, mint például az Állatfarm. Igyekszem kortársat is olvasni. Sajnos, mivel a munka mellett nem volt sok időm olvasni, gyakran csak gyűjtöttem, de nem tudtam minőségi időt olvasással tölteni. A karantén egyik pozitív oldala, hogy ezt is tudom pótolni.
– Az ukrán oktatási- és nyelvtörvény tulajdonképpen ellehetetleníti a magyar nyelvű oktatást, de más területeken is megnehezíti a kárpátaljai magyarság életét. Neked mi a véleményed a kialakult helyzetről? Van kiút, megnyugtató megoldás?
– Ukrajnában egy az, ami biztos: hogy semmi sem biztos. De ha netán tényleg bevezetik ezt, egyrészt a saját alkotmányának fog ezzel ellentmondani az ország, másrészt saját magának gyárt egy sor új problémát. Próbálok bizakodó lenni, hiszen eddig is túléltünk mindent. Mindig arra gondolok, hogy volt rosszabb, amikor a magyarságáért meg kellett halnia a felmenőimnek. Itt a málenykij robotra gondolok, ahol többezer magyart csak nemzetiségük miatt kínoztak meg. Bármit tegyenek a politikusok, a nyelvünket nem téphetik ki a szánkból. Mi ezer éve vagyunk itt, itt is fogunk maradni, és magyarul fogunk beszélni.
– Úgy legyen! Örülök, hogy ilyen bizakodó vagy. Akkor legyen ez a zárszó! Sok sikert és eredményes munkát kívánok neked! Köszönöm a beszélgetést!
