Menyhárt István: „…a teológia tanít, de a gyülekezet formál…”

Beszédes, könnyen barátkozó, közvetlen ember. Hivatását szívvel-lélekkel végzi, új környezetébe hamar beilleszkedett. Szabad ideje nagy részét családjának szenteli, de a hobbijainak is hagy időt. Feltölti a virágok gondozása és a régi bútorok renoválása. Hétvégenként szívesen beszélget a gyülekezeti tagokkal, hiszen fontosnak tartja a lelkész és a hívek jó kapcsolatát. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Menyhárt István, a Mezővári Református Egyházközség lelkipásztora.

– Hol nevelkedett, és milyen gyermekkora volt?

– A munkácsi járási Szernyén születtem a család harmadik fiúgyermekeként, ha lehet így mondani, kései gyerekként, a két bátyáim 16 és 18 évesek voltak, amikor én napvilágot láttam. Ez nagyban meghatározta a gyermekkoromat, mert a család legkisebb tagjaként mindenki szeretetét élvezhettem, a bátyáim mindent megtanítottak nekem, azt is, amit nem kellett, értem ez alatt a huncutságokat. Később viszont sok minden változott, a srácok katonai szolgálatba vonultak, aztán megházasodtak, kirepültek a családi fészekből. Az ő gyermekeikkel már szorosabb kapcsolat alakult ki, ugyanis velük nevelkedtem. Tehát izgalmas és érdekes gyermekkorom volt, minden szükségeset megkaptam, legfőképpen szeretetet.

– A fentebbiekből következtetve idősek a szülei. Ez meghatározta az életét?

– Igen. Már kis srác koromban attól féltem, hogy hamar elveszítem őket. Bár az is kétségtelen tény, hogy az én kései születésem egy ideig őket is úgymond fiatalon tartotta, de sok időbe telt, hogy megszűnjön a féltés, a félés, mi lesz akkor, ha meghalnak. Aztán megbékéltem a ténnyel, hogy ők sokkal idősebbek, mint a korombeli gyerekek szülei. Később már „csak” arra kértem az Úristent, hogy neveljenek fel, aztán pedig én is gondoskodhassak róluk. Isten megengedte ezt, édesapán nyolcvanéves, anyukám hetvenkettő, és most elértem, hogy teljes az életem, hiszen a szüleim még élnek, és már nekem is van saját családom.

– Mikor gondolt arra, hogy a papi hivatást válassza?

– Az édesapám oldaláról többen választották ezt a hivatást, például a dédnagyapám is lelkész volt, ám én őt nem ismertem, ezért ez nem befolyásolt abbeli döntésemben, hogy lelkész legyek. Kamasz voltam, amikor Horkay László püspök úr szolgált a szernyei gyülekezetben, és az ő igehirdetésein erősödtem meg. Tanulmányaimat a Nagydobronyi Református Líceumban folytattam és ott még inkább megerősödött bennem a gondolat, hogy lelkipásztor leszek. Bár az is igaz, hogy eközben az orvostudomány is nagyon érdekelt. De végül a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára nyertem felvételt, ám az orvostudomány még ott is megkísértett. Volt egy időszak, amikor azon a vonalon is szerettem volna tovább menni, de nem úgy alakult, így maradtam teljes egészében a lelkészi hivatásban.

– Fiatal lelkészként hol kezdett el szolgálni?

– 2010-ben tettem le az első lelkészképesítő vizsgát, és még abban az évben meg is nősültem. Aztán már a feleségemmel, Andreával együtt Németországban egyéves önkéntes diakóniai munkát vállaltunk, s egyúttal a nyelvet is tanultuk. Oldenburgban mindketten fogyatékos emberekkel foglalkoztunk. Én ápoltam őket, a feleségem pedig kézműves foglalkozásokat vezetett. A németországi időszak is meghatározónak bizonyult, mert a nyelven túl sok mindent tanultunk éppen azoktól a fogyatékos emberektől, akik között szolgáltunk. Többek mellett megtanultunk nem félni ezektől az emberektől, és egy egészen más világ nyílt meg előttünk. Amikor hazajöttünk, örömmel nyugtáztam, hogy van helyem Kárpátalján. Így 2011-ben a mezővári gyülekezetbe kerültem, ahol az egyéves segédlelkészi szolgálatot kétéves beosztott lelkészi szolgálat követte. A helyi gyülekezet ekkorra megszokott, megszeretett, így arra kértek, maradjak, amire én igent mondtam, és megválasztottak második lelkészüknek Zán Fábián Sándor mellé.

– Milyen szolgálni a Kárpátaljai Református Egyház püspöke mellett?

– Őszintén bevallom, amikor kiderült, hogy Mezőváriba helyeznek, kicsit féltem, milyen lesz együtt szolgálni a felettesemmel, mert addig még nem ismertem személyesen. Szerintem az Isten egyik gondviselése az, hogy oda kerültem. Az elméleti tudás után a gyakorlat az elmúlt évek alatt alakult ki nálam is. És ha egy lelkésznek van kitől tanulni, az nagyon jó. Azt hiszem, a püspök úrral teljes mértékben kiegészítjük egymást, és ez egyfajta biztonságérzetet ad.

– Egy lelkésznek oda kell figyelnie a pontosságra?

– Nagyon. És arra a következtetésre jutottam, hogy ezt is lehet tanulni, jó bizonyíték erre a németországi időszak. Az az egy év megtanított arra, hogy a reggel hatóra az hatóra, és nem fél hét és így tovább. És jómagam is tapasztalom, milyen kellemetlen másokra várni, éppen ezért igyekszem pontosnak lenni. Bár amióta megvannak a gyerekek, előfordulnak kisebb csúszások, de akkor is igyekszem ahhoz tartani magam, hogy senki idejét ne raboljam.

– Szokott halogatni?

– Igen. Nem jó dolog, volt már ebből kellemetlenségem is, de még mindig megesik, hogy a nehezebb feladatokat tolom magam előtt. Ide tartoznak az adminisztratív teendők, a papírmunka.

– Az imént említést tett arról, hogy immár több mint tíz éve házas. Hol ismerkedett meg a feleségével?

– Andrea a szomszédos községben, Barkaszón született. Már fiatal korunkban ismertük egymást. Egy alkalommal egy balazséri konfirmandus héten voltunk nevelők – én akkor elsős teológus hallgató voltam, ő a munkácsi tanítóképzőben tanult –, és ott jöttünk össze. Ez 2006-ban történt. Évekig távkapcsolatban voltunk, csak nyaranta töltöttünk több időt együtt, de szerencsére működött a távkapcs, sőt, olyan mértékben megerősödött, hogy házasság lett belőle. 2010-ben mondtuk ki a boldogító igent.

– Mikor bővült a család?

– Időbe telt. Hét évet vártunk az első gyermekünk megérkezésére. 2017-ben született meg István fiunk, aztán rá két évre a kislányunk, Zsuzsanna.

– Kiveszi a részét a gyereknevelésből?

– Egy olyan roppant jó elhívásban élek, hogy én magam osztom be az időmet, így, vagy délelőtt, vagy délután együtt vagyok a gyerekekkel. A feleségem a Tündérkert óvodában dolgozik, így most ő van velük többet, mert mindketten ovisok, de én is sokat foglalkozom velük. Hálás vagyok az Istennek, hiszen a szemem előtt nőnek fel. Kettőnk közül pedig én vagyok az, aki jobban aggódik értük. Én már akkor is megijedek, ha valamelyikük elesik.

– A helyiek között vannak olyan családok, akikkel összejárnak?

– Igen, és elég hamar kialakult egy nagyszerű baráti kör. Az első években sok családhoz eljutottam, és ezek a jó kapcsolatok meg is maradtak.

– Jó emberismerő?

– Van bennem egy adag naivitás. Mindenkivel egyformán indítok. Ez nagyon jó dolog volt akkor, amikor a gyülekezetbe kerültem, bár volt rá példa, hogy egy-két embertől úgymond óvtak, de én senkire nem hallgattam, és ennek mind a napi örülök, mert így gyakorlatilag minden gyülekezeti taghoz eljutottam. Mindenkinek megadtam az ismerkedési esélyt, egyformán szavaztam bizalmat mindenkinek. Szerencsére nem sokan éltek ezzel vissza, nagy csalódásaim még nem voltak, és remélem, nem is lesznek.

– Van hobbija?

– Igen, kettő is. Az egyik a kertészkedés. Nagyon szeretem a növényeket, sok virágunk van, szobanövények, kerti virágok. A másik pedig, hogy szeretek régi bútorokat felújítani. Amiben látok fantáziát, azt hazaviszem. A faluban több régi karos ládát gyűjtöttem már össze, az asztalosmunkát szakemberre bízom, de a csiszolgatás, az átfestés már az én feladatom. A felújított darabok pedig a házunk díszeivé váltak.

– Még javában tart a nyár. Gondoltak a pihenésre is?

– Minden évben igyekszünk valahová elmenni néhány napra. Így akarjuk az idén is. A Balaton mellett él egy nagyon kedves barátunk, az ő vendéglátását szoktuk élvezni. Reméljük, most is sikerül ott pár kellemes napot eltölteni.