Nemhiába nevezzük az 1944-es gyászos esztendőt az elhurcolások évének. 70 évvel ezelőtt, tavasszal a németek parancsára, de magyar hatósági segédlettel Kárpátaljáról mintegy 90 000 zsidó honfitársunkat hurcoltak haláltáborokba, ezt követően ősszel, miután a szovjet csapatok elfoglalták vidékünket, november közepétől kezdődően mintegy 40 ezer magyar és német nemzetiségű férfit hajtottak a sebtiben felállított szolyvai gyűjtőtáborba. Ahol az embertelen bánásmód és az elviselhetetlen körülmények miatt már az első hetekben sokan odahaltak.
A több ezer áldozat és tízezrek szenvedése a Latorca-parti kisvárost, Szolyvát a magyar Golgotává avatta. Immáron negyedszázada itt minden év novemberében nagyszabású megemlékezést tartanak.
Immár hagyomány, hogy a Szolyvára vezető paszikai úton, a várostól négy kilométernyire egy obeliszknél megállnak a gyászünnepségre igyekvők. Az emlékjelet azon a helyen állították fel, ahol bő 130 esztendővel ezelőtt a híres tudós-helytörténész, Lehoczky Tivadar egy honfoglaláskori sírra bukkant, benne egy lovával együtt eltemetett vitézzel.
Ez a sír is bizonyítja, hogy több mint 1100 esztendeje a magyarság itt új hazára lelt, emlékeztetett rá Zubánics László történész, az UMDSZ Nemzeti Tanácsának elnöke. Aki arra is felhívta a figyelmet, hogy a vitéz mellett talált tarsolylemez palmettás mintázata ma ugyanolyan népszerű a hagyománytisztelő magyarok körében, mint a beregszászi süvegcsúcs.
A koszorúk elhelyezése után az egybegyűltek a Szolyvai Emlékparkhoz hajtottak, ahol először Raoul Wallenberg egykori svéd diplomata emléktábláját leplezték le. Ember az embertelenségben, jellemezte Wallenberget avató beszédében Zubánics László, aki elmondta, hogy a Wallenberg-emlékjel azért kerülhetett az egykori lágertemető falára, mivel a svéd diplomata egy vészterhes időszakban példát mutatott mindenkinek, miként kell akár életünk kockáztatásával is segíteni a bajbajutottakon, megmenteni százakat és ezreket a biztos haláltól.
Amikor a szolyvai lágertemető keleti részén a múlt század hetvenes éveinek végén benzinkút épült, igen sok emberi csontra – a lágerbe odapusztultak földi maradványaira – bukkantak. Ezeket a későbbi emlékpark területén – nem messze az első világháborús emlékműtől hantolták el, majd később egy kopjafát állítottak. A közös sír felszentelésére ökumenikus istentisztelet keretében most került sor.
A gyászünnepségen először a Szolyvai Magyar Iskola tanulói verses-zenés összeállítás keretében emlékeztek azokra a vérzivataros időkre. Majd Tóth Mihály, az Emlékpark Bizottság elnöke számolt be arról a munkáról, amelyet a 2014-es esztendő során az emlékpark fejlesztése, bővítése terén végeztek. Felhívta a figyelmet arra, hogy elkészült Az élet ára c. ukrán nyelvű dokumentumfilm, amely felidézi az 1944-es elhurcolások körülményeit, szól arról a sajnálatos tényről, hogy az ártatlanul megkínzottakat, halálba hajszoltakat mindmáig nem rehabilitálták.
A szovjet zsarnoki hatalom áldozatainak nevezte a lágerekben odahaltakat Keskeny Ernő, Magyarország kijevi nagykövete, aki szerint a háború vége felé a Kárpátalján frissen berendezkedő hatalom igyekezett gyorsan megtörni az itteni magyarság gerincét, kitörölni nemzeti öntudatát. A máról szólva a nagykövet rámutatott: az Európai Unió értékeit magának valló ukrán társadalom csak akkor lesz igazán erős, ha a népek közötti megértés és tolerancia, egymás kultúrájának tisztelete és megbecsülése mindennapi normává válik.
Drozenko Hennagyij képviseletében először vett részt az ukrán kormány tagja a szolyvai megemlékezésen. A politikus emlékeztetett arra, hogy 2013 novemberétől a Majdanon kezdődő tüntetésekkel új fejezet nyílt az ország történetében. Ezzel egy európai típusú állam felépítését tűztük ki célul. Az ukrán politikus az elhurcolások kapcsán hangsúlyozta: amennyiben az ártatlanok megalázásában ukránok is részt vettek, akkor ezért a tettükért bocsánatot kér. Drozenko emlékeztetett rá – elegendő, ha csupán az 1932/33-as éhínség jut eszünkbe –, hogy az ukránok milliói estek áldozatul a gyűlölt sztálini rendszernek.
Schiffer András, az LMP társelnöke elismerését fejezte ki a kárpátaljai magyaroknak azért, hogy az itteni közösség tagjai ilyen elevenen az emlékezetükben tartják az 1944-es elhurcolásokat. Marad még feladat bőven a következő nemzedékek számára is, hisz a moszkvai levéltárak ma csak részben kutathatók. A magyar diplomáciának ebben az irányban kell lépéseket tennie, hangsúlyozta a politikus. Minden népnek megvannak a maga hősei és mártírjai. A szovjet lágerekbe odahalt magyarok egyszerre hősök és mártírok, mondta Gajdos István, a VI. összehívású ukrán parlament képviselője. Ők azok, akik a legnehezebb időkben sem tagadták meg magyarságukat, s ezzel vállalták a lágerek poklát. Nekünk, kései utódoknak ezért kell mindent elkövetni, hogy az igaz magyarként viselkedő elődök erkölcsi rehabilitációja megtörténjen. 70 esztendővel a tragikus események után kimondhatjuk, hogy a lágerekbe hurcolt magyarok áldozata nem volt hiábavaló, hangsúlyozta Legény Zsolt, az MSZP országgyűlési képviselője. Hisz él a kárpátaljai magyar közösség, s erőt merít az elődök hősi helytállásából.
Szoros sorsközösségben élünk, emlékeztetett rá Matkovits Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranya Megyei Nemzetiségi Körének elnöke. Hisz ne feledjük: 1944 decemberében újabb parancsot adott ki a legfelsőbb szovjet hadvezetés. A magyar és német férfiak lágerbe hurcolása után ezúttal a 18-30 év közötti német nőket vitték el jóvátételi munkára. Nekik ugyanolyan keserű sors jutott osztályrészül, mint a szögesdrót mögé zárt férfiaknak. Köteles László, a CSEMADOK alelnöke a siratófalon lévő emléktáblára mutatva arról tájékoztatott, hogy 1944 őszén nem csupán a mai Kárpátalja területéről, hanem a mostani Szlovákiához tartozó Bodrogközből és Ungvidékről is összeszedték a magyar férfiakat. Ezért is vált a Szolyvai Emlékpark Kárpát-medencei zarándokhellyé.
Dupka György, az Emlékpark Bizottság titkára visszaemlékezett a park alapításának körülményeire. A kárpátaljai magyarok tisztában vannak azzal, hogy nagy- és dédszüleik 70 esztendővel ezelőtt mekkora áldozatot hoztak. Azon kell lennünk, hogy az egész magyar nemzet emlékezetében a méltó helyére kerüljön ez a tragikus eseménysor és eleink nagyszerű helytállása.
A megemlékezés ökumenikus gyászistentisztelettel és koszorúzással ért véget.
