— Nemrég ért véget az a nemzetközi szobrásztábor, amelynek szervezője az ön által vezetett Pro Arte-Munkács civil szervezet volt. Megvonná az idei munka mérlegét?
— Nem dicsekvésképpen mondom, de mások nyilatkoztak úgy rólunk, hogy remekeltünk! Meghívtam két profi művészettörténészt Kijevből, hogy írjanak kritikát a művésztelepünkről. Nem dicséretet kértem tőlük, hanem kritikát… Ők mondták, hogy az idei volt a legmagasabb színvonalú eseményünk az eddigiek közül. Több országból jöttek művészek, s óriási lelkesedéssel dolgoztak. Tudni kell e táborokról, hogy általában szobrász szimpóziumoknak nevezik ezeket, s fanatikus emberek a résztvevői, akik nagyon-nagyon szeretik a munkájukat, óriási improvizatív képességük van, amit jól bizonyít, hogy két hét alatt elkészülnek egy-egy alkotással. Sok országból érkeznek teljesen különböző felfogású emberek teljesen különböző tematikával Kárpátaljára, s itt hagyják a lelkük egy részét. Egyetlen dolog közös, a téma…
Van egy kritérium, ami alapján be lehet kerülni e szobrásztáborba. Megjegyezném, hogy még soha nem volt ilyen szoros verseny azért, hogy Kárpátalján alkothassanak a jelentkezők, mert 40 közül kellett kiválasztani a résztvevőket. Végül hét ország művészei vehettek részt az idei eseményen. Közöttük volt az izraeli Tanya Preminger, aki már 200 ilyen szimpóziumon vett részt, továbbá Oleh Putrashyk Ukrajnából, Saeid Ahmadi Iránból, Jorg Van Daele Belgiumból, Kiril Kroholev Belaruszból, Mert Kaan Burnaz Töröországból és Aleksandar Eftimovski Macedóniából.
— Kik támogatják a szobrásztáborokat?
— Hagyományosan a magyar állam, ezen belül a Külgazdasági és Külügyminisztérium, illetve a BGA a legfőbb támogatónk, de a hét év alatt azért már itt Kárpátalján is nagyon sok támogatónk akadt. Az első művésztelepünk, amely 2014-ben volt Borzsován, Csizmár Sárika segítségével jött létre, aki falusi turizmussal foglalkozik. A szobrok anyagát én adtam, akárcsak a szerszámaimat, Sárika pedig megbeszélte, hogy azokban a falvakban étkeztettek bennünket, amelyek később az elkészült szobrokat kapták. Emellett a rendelkezésünkre bocsátotta a turistaházát, s abban laktunk. Tehát teljesen önerőből hoztuk össze a művésztelepet… Amikor aztán egy nap alatt négy szobrot avattunk a Beregszászi járásban, akkor minden vendégnek leesett az álla… Mondták is: mindenben támogatjuk e kezdeményezést!
Azóta sok támogatóra leltünk, hogy csak néhányat említsek közülük: a kaszonyi termálfürdő, a Helikon hotel, a KMKSZ, a Kvitka Polonini szanatórium.
— Milyen a hangulat e táborokban?
— A fiammal családi szimpóziumnak nevezzük ezt az eseményt, mivel a hozzánk érkező művészek egy családba kerülnek bele, s ennek megfelelően barátian viszonyulunk hozzájuk. Ez aztán visszahat ránk is… Ezzel igyekszünk pótolni számukra azt, amit anyagiakban nem tudunk biztosítani. Egy francia, vagy olasz művésztelepen 5-6 ezer, Kínában pedig akár 10 ezer euró tiszteletdíjat kapnak ők, ehhez képest nálunk sokkal szerényebbek ezek az összegek… Pedig jócskán van kiadásuk a résztvevőknek: a belga, a török és az izraeli például repülőgéppel utazott hozzánk…
— Az idén már kilencedik alkalommal került sor a szimpóziumra. Hallottam olyan véleményt, hogy Kárpátalja ezeknek köszönhetően került fel a világ szobrászatának térképére …
— Az első időkben a kollégáimat, barátaimat hívtam meg hozzánk Hollandiából, Dániából, Lengyelországból, Kanadából. Olyan alkotókat, akikkel korábban találkoztam, megismerkedtem. Ők pedig továbbadták a művésztáborunk jó hírét… Nagyon fontos ugyanis, hogy ne hibázzon az ember, s mindig pozitívumot kapjanak a résztvevők. Nincs rosszabb ugyanis a negatív reklámnál!
A kérdéshez visszatérve elmondanám, hogy valóban ismertté vált a művésztelepünk, s vele Kárpátalja a nagyvilágban! Az a helyzet, hogy a művészek létrehoztak egy társulást, amelynek Liu Yang, egy kínai szobrászkolléga a vezetője. Ő személyesen ellátogatott hozzánk, amikor Visken volt a szimpóziumunk. Egy gyönyörű szobrot faragott, de talán még ennél is fontosabb, hogy felvett bennünket ebbe a tárulásba! Ennek köszönhetően a világ hetven országában látják, tudják mindazt, ami nálunk, a szimpóziumainkon történik… Ha ezt beszorozzuk 40-50 művésszel, akik világszerte ott vannak a művésztelepeken, akkor egy nagy szám jön ki…
— Egy másik téma… Hol tart az Ön által megálmodott Szoborút, amelynek megvalósításához nagyban hozzájárulnak művészbarátai is?
— Már az elején felmerült a kérdés, hogy mi legyen az elkészült alkotások sorsa? Aztán jött az ötlet, hogy alakítsunk ki egy szoborutat megyénk területén. Így jött létre fokozatosan három szoborgyűrű Beregszász körül: egy 8, egy 15 és egy 30 kilométeres. A turista tehát veheti a kerékpárját, s egy nap alatt bejárhatja ezeket. Megismerkedik a településekkel, az emberekkel, s persze a művésztelepen készült alkotásokkal — amelyek elhozzák ide, Kárpátaljára a nagyvilágot —, majd egy óriási kulturális élménnyel tér haza… Lényegében véve egy újfajta kulturális turizmus alapjait fektettük le Kárpátalján.
Ehhez a továbbiakban felvennénk a múzeumokat, kiállításokat, várakat stb. Megjegyezném, hogy már kiléptünk a megyéből, mert az egyik alkotást, amit egy indiai szobrász készített, a lemberg megyei Szkole településnek ajándékoztuk, s a helyi művészeti iskola udvarán áll. De Magyarország felé is nyitottunk, átlépve az országhatárt, amikor Tarpára is eljutott az egyik alkotás. Bízunk benne, hogy idővel Ukrajna is csatlakozik az Európai Unióhoz, mert mi már előre kialakítottunk egy kész, komplex szoborutat, amely országok között húzódik. Sőt, már a magyarországi Kállósemjén is jelezte, hogy csatlakozik ehhez, azaz elindítottuk a szoborutat Nyíregyháza felől az ukrán határhoz… Megjegyezném, hogy Lengyelországból és Szlovákiából is érdeklődtek aziránt, hogy miként lehetnének részesei e projektnek… Mintha a művészet cérnájával fércelnénk össze az országokat Kárpátalja körül, képletesen eltüntetve a határokat…
— Egy másik projektje a beregszentmiklósi alkotóház, illetve a köré tervezett szoborpark…
— Éreztük, hogy kellene egy központ, egy bázis a koncepciónkhoz. Eddig ugyanis az én házam és kertem szolgált erre a célra… Ide került több olyan alkotás is, amit egyébként kárpátaljai falvaknak szántunk… Az a helyzet, hogy egyrészt, modern alkotások ezek, amelyeket nem egyszerű értelmezni. Másrészt, van egy kikötésünk a települések felé: önerőből kell rendbe szedniük egy elhanyagolt teret, vagy újat létesíteniük, hogy oda kerüljön az adományozott szobor. Tehát nem csak egy művészeti alkotással gazdagodik ily módon a falu, hanem egy rendezett, virágos közösségi hellyel is… Nos, ha kis statisztikát kellene összeállítani, akkor elmondanám, hogy 70 százalékban meg is valósították ezt a településeken, s csak 30 százalékuk mondott inkább le a felkínált szoborról. Ez utóbbiak a kertembe kerültek megőrzésre. Bár ez utóbbi nem kicsi, de mégsem alkalmas szoborparknak… Szerencsére a Tarpai József vezette Zahid Finance Group felajánlotta, hogy a Magyar Házak program keretében bérelhetünk egy egyhektáros területet Beregszentmiklós mellett. Kaptunk az alkalmon, s már egy éve tervezünk, utakat építünk, tatarozunk, alapozunk itt a kis csapatommal: a két fiammal, illetve alkalmi segítőinkkel. Szilárd végzős építészhallgató Budapesten, s ő dolgozta ki a szoborpark koncepcióját. A kivitelezést pedig javarészt Árpáddal ketten végezzük. Egy elhanyagolt telekről van szó, bokrokkal, kövekkel — még a kerítése sem látszott ki… Fél év múlva találtuk meg például a vécét, úgy be volt nőve bozóttal! Sokat segített nekünk a Tiszta Kárpátalja csapata, amiért nagyon hálásak vagyunk! De jött ifj. Hidi Endre is. Bokrot irtottunk, fát vágtunk stb. Nem volt itt víz, nem volt szennyvízelvezetés, így szobrászként ezzel is foglalkoztam…
Egyébként azt tervezzük, hogy jövő májusban itt rendezzük meg a jubileumi, tizedik szimpóziumunkat, s bízunk benne, hogy akkorra elkészül legalább a szoborpark.
Arról is álmodunk, hogy a szoborpark mellett egy alkotóházunk is lesz itt. Óriási kiállítótermet, műtermeket, lehetne kialakítani a felújítás után az épületekben. Van egy kisebb épület, amit, ha rendbe hoznánk, akkor akár 12 személyt is el tudnánk szállásolni — így itt tarthatnánk a szobrásztáborokat.
Egy kis további támogatással kovács-, asztalos-, kőfaragó-, valamint kerámiaműhelyt is be tudnánk indítani itt. S az a pláne ebben, hogy a gyerekek mellett azok a felnőttek is kipróbálhatnák magukat ezekben, akik amúgy teljesen mással foglalkoznak, viszont érdekli őket ez a fajta művészet… Egy szaktanár vezetése mellett elkészíthetnének egy-egy műtárgyat, amit aztán hazavihetnének!
— Nemrég avatták fel Nagyszőlősön a Nagyboldogasszony-szobrot, amelyről elismerően nyilatkoztak mind a szakmai körök, mind az egyszerű emberek. Mi vezeti egy szobrász kezét egy ilyen szakrális alkotás elkészítése közben?
— Hívő ember vagyok. Minden munka előtt imádkozok a Jóistenhez, hogy adjon energiát, egészséget és tehetséget ahhoz, hogy meg tudjam valósítani a gondolataimat, amelyekből formák, terek alakulnak… Megjegyezném, hogy óriási felelősség egy köztéri szobor elkészítése. Ha például valaki lustaságból, vagy hanyagságból egy rossz alkotást készít, akkor még az unokáinak is felemlegetik: No, micsoda vacak dolgot csinált nagyapád! Senki sem fogja ugyanis megkérdezni, hogy mennyi pénzből, milyen feltételek, lehetőségek mellett kellett elkészíteni a művet, csak jónak, vagy rossznak, szépnek, vagy csúnyának ítélik azt…
Ebben az esetben én egy rendhagyó Szűz Mária-szobrot készítettem, amely nem hasonlít a világszerte felállítottakra… Egy organikus formát találtam ki, amely szerint Szűz Mária maga a természet, a világmindenség, s nem az időben van, hanem az időtlenségben… Talapzata egy szürke gránitból készült félgömb, amely az univerzumot, vagy a Földünket jelképezheti. Ezen kapott helyet egy karcsú, csiszolt carrarai márványból készült forma, egy növény 12 levéllel — mint 12 apostol. Majd egy tulipán, a magyar népművészet egyik legkedveltebb motívuma jelenik meg, benne a világnak virága — a kis Jézus. Megjegyezném, hogy maga Szűz Mária és a kis Jézus egységes forma, nem különálló. A kis Jézus mintha még ki sem lépett volna az anyaméhből, vagy éppen csak erre készül. A kitárt kezei valahol a keresztre feszítésre is utalnak…
— Tudom, hogy egy másik nagyszabású projekten is dolgozik, amely a megtorlások áldozataivá vált görögkatolikus papok emlékét örökítené meg Beregszászban, s ennek egyik eleme az egykori beregszászi Lenin-szobor talapzata. Mit tudhatunk meg erről?
— Beregszászban egy gyönyörű, 2 méter magas és 1,6 méter átmérőjű fekete gránithenger talapzaton állt Lenin szobra. A talapzat túlélte a történelem viharait, s Marosi István atyának sikerült elérnie, hogy új életet kezdhessen egy, szintén nem hagyományos szobor formájában. A málenykij robotnak szentelt emlékművek ugyanis mindig szögesdrótot, szenvedő embereket, halált stb. ábrázolnak. Én viszont egyáltalán nem ezt jelenítem meg… Hosszú fúrókkal, ékekkel négy egyenlő részre hasítottuk ezt a kilenctonnás hengert. Ez utóbbit felállítom, a részeket kicsit széthúzom a térben, hogy ne érintkezzenek. Az így keletkezett résből emelkedik ki egy rusztikus, hatalmas, hétméteres görögkatolikus kereszt, ami kicsit a börtön rácsaira is utal… Felülnézetből is keresztre hasonlít a szétfeszített henger, s oldalról is, mert egy kereszt áll rajta. Az egész mondanivalója a következő: az Istenbe vetett hitt erősebb az istentagadó ideológiánál, mert a szovjet rendszer, a kommunizmus már nincs sehol, a kereszténység pedig még mindig él, létezik!
Fotók forrása: Sulyok Miklós fotóművész, illetve Matl Péter közösségi oldala
