Matl Árpád: „…nekem mindig a csiszolás jutott, legyen az fa, vagy kő”

Beszédes, barátságos, nyitott. Bár nem tartja magát művésznek, amit csinál, mégis a művészethez tartozik. A kőfaragás, a csiszolás gyermekkora óta nagy szerepet játszik az életében, mint ahogy jópár éve a szobrásztáborok szervezése. Szabad idejében autót szerel, és a családjával kirándul. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Matl Árpád, a „ProArte-Munkács” Civil Szervezet alelnöke, szobrász.

– Hol született és milyen gyermekkora volt?

– Édesanyám a harkivi megyei Kupjanszkba való, én ott születtem, és egy fél évig ott is nevelkedtem. Aztán tulajdonképpen hazajöttünk Munkácsra, édesapám szülővárosába. Kissrác koromban elég csintalan gyerek voltam, mert emlékszem, amikor nagytatarozás volt otthon, az egyik hegesztő szemüvegét elégettem, felgyújtottam a szőnyeget. Közben pedig hosszú évekig, legalább tizenöt éves koromig minden nyarat a kupjanszki nagyszüleimnél töltöttem. Most is nagyon jó visszaemlékezni azokra az évekre, mert a legjobb gyerekkori barátaim odavalóak voltak, akikkel sok felejthetetlen évet töltöttem együtt.

– Az édesapja már évekkel ezelőtt is híres szobrász volt. Önt érdekelte a szobrászat, egyáltalán a művészet?

– Tinédzser koromban nem mondanám, hogy annyira vonzott a művészet. Szerettem rajzolgatni, de nem voltam annyira oda érte, mint az öcsém, Szilárd, aki kiskorában minden felületre rajzolt. A munkácsi magyar iskolában kezdtem az első osztályt, és a mi osztályunkban édesapám a falra festette a Jankovics Marcell-féle magyar legendák egy részletét. Ezért az volt az egyetlen osztály, amelynek egy igen erős magyarsághoz vonzódó háttere volt. Ez nemcsak nekem, de az osztálytársaimnak is nagyon tetszett.

– Hol tanult tovább?

– Az általános iskola befejezése után a Munkácsi Szent István Líceumban, majd a Munkácsi Technikai Egyetem idegenforgalmi szakán. Tudom, hogy ennek nincs sok köze a művészethez, de most már ezzel foglalkozom, én is bőven kiveszem a részem a munkából, többnyire követ faragok.

– Ez mit takar?

– Én és az öcsém gyermekkorunk óta besegítünk édesapánknak, és nekem mindig a csiszolás jutott, legyen az fa, vagy kő. Ahányszor felhívtak a barátaim, hogy mit csinálok, a válasz folyamatosan az volt, hogy csiszolok. Tizenöt éves voltam, amikor először elkísértem édesapámat egy szobrásztáborba, és én is segítettem neki faragni a szobrot. Ezután kezdtem komolyabban venni a faragást, mára együtt dolgozunk, szinte nincs olyan alkotása, amelynek ne lenne benne az én kezem nyoma is. Én készítem a szobrok talapzatát, ha figurális szobor, akkor a redőket én szoktam csinálni, a nagyoló munka is az én reszortom, no meg a csiszolás.

– Azt hiszem, amit önök közösen csinálnak, mindahhoz nagy türelemre van szükség…

– Nem mondanám, hogy türelmesek vagyunk, lehet, hogy kifelé úgy látszik, de nem. Azt szeretnénk – ami persze sosincs úgy –, ha mindig minden egyszerre sikerülne. Öcsém sokkal precízebb, ő mielőtt bármihez hozzálátna, sokat méreget. Mi nem, ezért sokszor kell átcsinálni egy-egy alkotást, hogy az végül úgy nézzen ki, ahogy elképzeltük. Az a nagy bajunk, hogy mindig sietünk.

– Sietnek, de azért pontosak?

– Nagy szerepet kellene játszani a pontosságnak, de rajta vagyunk, hogy ezt is korrigáljuk. Most már mindig van nálam notesz, abban feljegyzem, hová hány órára kell menni, hogy még véletlenül se felejtsek el semmit.

– Belefér az életébe, a szakmájába a halogatás?

– Én azt szeretném, ha beleférne, de sajnos nem fér bele. Hála Istennek annyi munkánk van, hogy nincs idő arra, hogy bármit is halasszunk. Ha kihagyunk pár napot, annak már úgymond következményei vannak, nehéz behozni a kimaradt időt.

– Mindeközben megházasodott, családot alapított. Hol és mikor ismerkedett meg a feleségével?

– Az interneten ismerkedtünk meg nyolc évvel ezelőtt, és később derült csak ki, hogy egy egyetemre jártunk, de ott valahogy nem találkoztunk. Nagyon gyorsan, szinte robbanásszerűen jött a lánykérés. Emlékszem, amikor édesapámat is beavattam, miszerint megnősülök, éppen úton voltunk, ő vezetett. A bejelentésen olyannyira meglepődött, hogy egy pillanatra áthajtott a szemközti sávba. A rendőrök meg is büntették.

– Azóta bővült a család.

– Igen, a fiunk, Platon négyéves. Nagyon eleven gyerek, rengeteg figyelemre van szüksége. A feleségem mind a mai napig nagyon aggódó szülő, mindentől félti, de én úgy vagyok vele, ha például elesik, nem futok azonnal oda, hogy megvigasztaljam. Előbb-utóbb neki is meg kell tapasztalnia, ha leesik, fel kell állni, és sírás nélkül tovább menni. Amióta bezárták az óvodát, otthon van, a feleségem minden percét leköti, de neki nem elég csak az anyukája figyelme, mindig több kell. Észrevettük, hogy nagyon jó hallása van, akár még zenész is lehet belőle, emellett jó színérzéke van, nagyon szeret festeni és gyurmázni. De amikor a kertben faragok, ott is szívesen „besegít”, kalapál, farag stb. Tehát mondhatjuk, hogy lassan kialakul az apa-fiú program.

– Nem hallottam még ilyen keresztnevet, amit a fiuknak adtak. Megtalálható a névnaptárban a neve?

– Nem is tudom, de ezzel nem is foglalkozunk, nem szoktunk névnapokat tartani, mert annyi más ünnepség, rendezvény van egész évben. A születésnapokon kívül a húsvétot, a karácsonyt kétszer tartjuk, mert a feleségem pravoszláv vallású, így kijut az ünneplésből. Mivel szeretek főzni, a konyhában sürögni-forogni, besegítek egy-egy jó fogás elkészítésében. Az egyik specialitásom a kerámia edényben készült pácolt csülök. A feleségem pedig remekül süteményez, amit ugyancsak az egész család nagyon szeret.

– Az ünneplésekhez hozzátartoznak a barátokkal való találkozók?

– Tulajdonképpen igen, de nagyon sokszor közbe jön valami, és mi nem vehetünk részt a találkozókon. Inkább a rövid idejű sörözésekre jut idő, mert a barátaimnak sincs sok szabad idejük. Az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy a magyar iskolában szerzett barátaim külföldön élnek, ezért ha egy évben egyszer találkozunk, az már jó.

– Jó emberismerő?

– Lehet, hogy manapság kevesen mondhatják el, de nekünk úgy hozta a sors, hogy gyakrabban vagyunk körülvéve jó emberekkel, mint rosszakkal. Eddig lehet mondani, hogy még nem ért negatív élmény. Bár az is igaz, hogy hiszékeny vagyok, ezért szeretek megbízni más emberekben, de, mint ahogy említettem, nem szoktam csalódni. Ha pedig mégis csalódnék, biztos vagyok benne, hogy hamar megbocsátanék. Az az igazság, hogy így voltam nevelve, hogy ne bántsd a másikat, légy őszinte és megbocsátó. Mind a mai napig ehhez tartom magam.

– Van hobbija?

– Nálunk főleg a téli sportok számítanak hobbinak, a snowboard, a síelés. Korábban zenéltem, mostanában pedig ha van egy kis szabad időm, autót szerelek, szeretek vele bütykölni. De a faragás is kikapcsol, főleg, ha nem egyedül vagyok a műhelyben, társaságban a munka is jobban esik.

– Lassan vége a nyárnak, lesz-e idejük egy kis pihenésre még a következő hetekben?

– Egy-egy nap elmegyünk a családdal a hegyekbe kirándulni, vagy egy kicsit lubickolni valamelyik wellness komplexumba, de nyaralást nem tervezünk már erre az évre. Korábban Horvátországban pihentünk, oda még szívesen visszamennénk, mert nagyon szép hely.