A mostani nehéz politikai és gazdasági helyzetben elsősorban a magyar szervezetek vezetőinek kellene egységes fellépést felmutatni, amely talán egy közös, méltóságteljes nemzeti ünnepel vehette volna kezdetét.
A hagyományokhoz híven a megyeszékhelyen zajló Nemzetidal-mondó verseny nyertese szavalhatja el Petőfi költeményét a nemzeti ünnepen. Az idén ezt a megtisztelő feladatot Papp Viktor, az Ungvári Drugeth Gimnázium diákja láthatta el, aki a pénteken megszervezett versenyen első helyezést ért el.
Béres István, az ungvári római katolikus plébánia lelkésze Isten áldását kérte a kárpátaljai magyarságra, majd Vida László vezető konzul felolvasta Orbán Viktor miniszterelnöknek a határon túl élő magyarokhoz intézett üzenetét:
„Tisztelt Honfitársaim!
Köszöntöm Önöket az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ünnepén!
Március idusán szerte a világon sokféle eseményre emlékeznek. Nekünk, magyaroknak azonban mindenkinél több okunk van arra, hogy kivételesnek érezzük ezt a napot, hiszen hosszú évszázadok elnyomása után 1848. március 15-e mutatta meg, milyen életerős és bátor nemzet a miénk.
A népek tavaszán Európa számos városát érte el a forradalom vihara, de csak egyetlen ország volt, ahol nem hunyt ki pillanatok alatt a szabadság őrtüze. Nem hunyt ki, mert egy egész nemzet gyűlt a tűz köré, hogy élessze és táplálja. Amikor ez a tűz lobogott, őszinte örömmel lelkesedtünk érte, és amikor pislákolni kezdett, mi, magyarok Felvidéktől Erdélyen át a Délvidékig, az Alpok lábaitól a Kárpátok hegykoszorújáig egy emberként hordtuk rá a fahasábokat, hogy ismét lángra kapjon.
A magyar szabadság üzenete Pestről, a Nemzeti Múzeum lépcsőiről indult el, de az egész hazában visszhangra talált. Kossuth Lajos sikeres alföldi toborzó kőrútjain éppúgy, mint Gábor Áron erdélyi ágyúöntő műhelyében. Az azóta eltelt 167 év sok változást hozott, de az akkori igazságok máig örök érvényűek. Ma is úgy gondoljuk, hogy a magyarok szabadságát csak a magyarok vívhatják ki: összefogással, munkával és egyetértéssel.
2015-ben sem kívánhat mást a magyar nemzet, minthogy „legyen béke, szabadság és egyetértés!”
A történelem újabb megpróbáltatással sújtja a kárpátaljai magyarokat, kezdte beszédét dr. Keskeny Ernő, Magyarország kijevi nagykövete. Ma még nem tudni, hogy mennyire húzódik el a válság, ám bármilyen nehéz időknek is nézünk elébe, az anyaország gondoskodó figyelmére mindig számíthat az itteni magyarság. Mint ahogy Ukrajna is maga mögött tudhatja Magyarország támogatását, amely minden segítséget megad ahhoz, hogy legnagyobb szomszédja egy szuverén, az európai értékrendet magáénak valló országgá váljon. Keskeny Ernő nagykövet a kárpátaljai magyarok megpróbáltatásairól szólva kifejtette, az anyaország nem hagyja magára az övéit. Ezt példázza a nehéz sorsú kárpátaljai magyarok megsegítésére az anyaországi templomokban indított adománygyűjtés.
Tolerancia, megértés, egymás kultúrájának, hagyományainak megismerése – ez kell, hogy jellemezze Ungvár, és egész Ukrajna lakóinak hozzáállását, hangsúlyozta Viktor Pogorelov, a megyeszékhely polgármestere, aki abbéli reményét fejezte ki, hogy közös erővel úrrá tudunk lenni a mostani nehézségeken
Az ifjúság üzenetét, gondolatait Marcsák Gergely költő, pedagógus tolmácsolta:
„Petőfi és a márciusi ifjak immár századokon átható erejű kiáltása után, amivel azt kürtölték szét a négy égtáj felé, hogy ELÉG VOLT!, elég volt a magyarok megalázásából, rabságba taszításából, semmibe vételéből saját apái szerezte földjén. E kiáltás után 167 évvel ma félve kérdezem meg, mit kíván a magyar nemzet.
Legyen béke? Béke? Olyan távolinak és megfoghatatlannak tűnik ma ez a szó, mi pedig olyan tehetetlennek érezzük magunkat, valami magasabb erők játékszerének, ami rövid élete és a hatalmak változásai alatt mindent tapasztalt már, csak békét nem. „Az égre írj, ha minden összetört” – írja Radnóti. Van-e jobb irányadó a békétlenség és háború idején számunkra, mint a béke érkezésében addig, és tán még azután is bizakodó ember, míg halántékát golyó nem érte a sírgödör szélén állva. Hiszen még mindig „élnek dolgozók itt, költők is bűntelen és csecsszopók, akikben megnő az értelem”. Őket bújtatjuk, ha kell sötét pincék mélyére, mert a sorscsapások elmúltával békét kíván a magyar nemzet.
Legyen szabadság? Márai szerint vannak, kik örökségbe kapták. Amit mi örökségbe kaptunk, az az emberi tartás, és sajnos a kétség a holnapunk felől. Vagy, hogy a legoptimistább tanácsot említsem, épp annyi, hogy holnap is élünk. Élünk, de hogyan? Mennyi lesz holnap a dollár? És milyen a szabadság árfolyama? Nálunk drága, máshol meg jár a születés jogán? Sok a kérdés, a válasz pedig csak egy dacos kiáltás, amit Landerer ólombetűivel nyomtak először papírra: Legyen szabadság!
És a harmadik: egyetértés. Ami nélkül az első kettő elképzelhetetlen, és ami végre tényleg csak rajtunk áll. De amíg abban sem értünk egyet, hogy legyen-e egyetértés, minden tervünk, 167 éve érlelődő vágyunk csak álom marad. Nincs nagyobb szükségünk az összefogásra és egyetértésre, mint most, amikor a fiatalok soha nem látott mértékben menekülnek itthonról, és helyzetünk romlása az érdeklvédelmi szervezeteink lehető legerősebb, együttes fellépését követeli. Legyen végre egyetértés!
A minap hallottam egy kedves barátomtól egy érdekes gondolatmenetet, amiben azt fejtegette, hogy sok ismerőse panaszkodva mondja: Európába akar utazni, Európába vágyik a jobb életkörülmények miatt. Erre ő azt kérdi, ha innen Európába vágyunk, akkor mi most vajon hol vagyunk? Vajon érzik-e a felelősségét sorsunk alakítói annak a hibának, hogy mi Európa szívében inkább érezzük magunkat a legszegényebb kontinensen? És vajon érezzük-e a saját felelősségünket sorsunk alakításában? Vállaljuk ezt a ránkrótt szerepet és tegyük a dolgunkat erőnkhöz mérten! Érezzük magunkban március szűnni nem akaró erejét, és a jövőnkbe vetett hitet! Kossuth Lajos szavaival búcsúzom: "A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, ami van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz."
Az elmúlt 25 évre tekintett vissza beszédében dr. Brenzovics László parlamenti képviselő, a KMKSZ elnöke, aki elismeréssel szólt a kárpátaljai magyarság negyedszázados teljesítményéről. Ez alatt az idő alatt létrejött a beregszászi főiskola, az Ungvári Nemzeti Egyetemen magyar kar indult, lett színházunk, egyházi líceumaink működnek. Bár kétségkívül nehéz időket élünk, amely sokakat elvándorlásra késztet, azért számos érv szól az ittmaradás mellett is. Közösségként megmaradásunk legfontosabb feltétele a béke megteremtése, s az, hogy Ukrajna olyan jogállammá váljon, ahol tisztelik a kisebbségeket, s megadnak minden lehetőséget a fejlődésükhöz.
Zubánics László történész, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke ünnepi beszédében így fogalmazott:
– Március üzenete pedig olyan egyértelmű, annyira világos, hogy csak az igen nagy fokú sötétség és önzés képes elfedni. Arról szól, hogy ha csak egy napra is, vagy egy órára, talán egy hétre, egységes legyen a magyarság. Az együttérzés, az együtt gondolkodás és az együtt cselekvés napja ez a nap, amikor minden magyar testvér és minden idegen érdek ellen mi mind együtt lépünk fel. Tudjuk jól, hogy 1848. március 15. után milyen gyalázatos és meddő viták voltak az országgyűlésben… Azt is tudjuk, hogy mennyire megosztott volt akkor is a magyarság, de azt is tudjuk, hogy hosszú idők óta, II. Rákóczi Ferenc óta még nem volt ennyire egységes a magyarság, mint ezen a napon. 1848-ig még nem beszélhetünk nemzetről, mert a nemzetnek, mint létező közösségi állapotnak a feltételei nem voltak meg. A magyar, mint nép, tehát mint sorsközösség nagyon is létezett, de mint nemzet, melynek a lényege a nemzeti eszmeiség tudatos vállalása – ezért nevezzük elvközösségnek – nem történt meg. Március 15-ig.
Ez a rövid idejű egység volt a nemzetté születés pillanata. Lelkesedés, áldozatkészség, testvériség ebben a pillanatban nem a rombolás jelszavaként jelent meg az emberek tudatában, hanem mint egy felemelő lelki élmény, mely semmihez nem hasonlítható.
Fortélyos félelem igazgat bennünket… Ha végigtekintünk az elmúlt bő fél évszázad eseményein, akkor azt kell mondanunk, hogy 1944 késő ősze és 1945 tavasza volt az az időszak, amikor ekkora elkeseredettség és kilátástalanság uralkodott el közösségünkön. Pedig embert próbáló idők voltak azok, amikor a „malenykij robot”-ban sínylődők iránti aggodalom még azt a túlélésre berendezkedő kárpátaljai magyar életösztönt is felülírta, amelyhez Trianon óta olyan sokszor menekültek őseink. Ukrajna függetlenségét követően úgy tűnt, hogy sikerül megkapaszkodni a magyar közösségnek ebben a „töredék hazában”, de az elmúlt hónapok politikai és gazdasági változásai mindent megváltoztattak. Amíg eddig mindenki foggal-körömmel ragaszkodott a szülőföldhöz, a túlélési ösztön már egészen más diktál – nagyon sokan a saját és családjuk jövőjét valahol a messzi távolban képzelik el. Tudunk-e valami biztatót, marasztalót mondani nekik? Természetesen mondhatunk, vagy akár személyes példával is elöl járhatunk, azonban politikai szembenállásainkkal egyre inkább elvesztettük a legnagyobb kincsünket – a hitelességünket! Mert a szép szavak szintjén az összetartozásról, az együttműködés szükségességéről beszélünk, de a tetteink már egészen másat mondanak.
Március 15-e az együttgondolkodás ünnepe is, amikor a közösségi érdekek felülírták az egyéni ambíciókat, amikor nemes, polgár és jobbágy együtt állt oda a szabadságharc zászlaja alá. Ki meggyőződésből, ki érdekből, vagy számításból, de a forradalom első hónapjaiban a nemzet egységet mutatott, s ez pedig hatalmas erő volt akkoriban, de ma is. A nemzet egysége, amely mindenekelőtt való. Nem a személyi ambíció, a gőg, hanem az alázat. Nem azt kell néznünk, hogy nekem mi a jó, hanem mi viszi előre a kárpátaljai magyarságot.
Kis közösségünk olyan, mint egy sziget a háborgó tengeren. A történelmi viharok gyakran átcsaptak fölötte, mindig elsodorva egy kis darabot az éltető televényből. Lassan, de apránként mi is elfogyunk. Elfogy az értelmiségünk, lassan elfogynak diákjaink, s a nagy gonddal és hatalmas költséggel létrehozott intézményeink is kiürülnek. S ha nincs új nemzedék, akkor kiért ez a sok törődés.
2015 fordulópont az életünkben. Többszörösen is. Amit most nem teszünk meg, az már örökre elveszett. Rágó szú dolgozik a magyarságon belül is, gyengítve a több évszázados tartóoszlopokat. Tudomásul kell vennünk, hogy akkor lehetünk még egyszer, talán utoljára nagyok, ha összefogunk. Egy testtel és lélekkel látunk hozzá az embert próbáló feladatok megoldásához, s hátunkat nekivetjük az anyaországnak. Ez utóbbinak is fontos missziója kell, hogy legyen, mint a jó pásztornak, amely a legutolsó elkóborolt báránykát is megkeresni, mert számára mindenki fontos és szükséges. Egyenes gerinccel kell tennünk mindennapi munkánkat, s tudomásul kell vennünk, hogy Krisztusnak és Pilátusnak, zsidóknak és rómaiaknak egyaránt szolgálni nem lehet. Ezt kell tudomásul vennünk március idusán, ahogy a márciusi ifjak is tudomásul vették.
Kövér György, Ungvár egykori alpolgármestere, a Vitézi Rend kárpátaljai törzskapitánya Széchenyi Istvánt idézve kifejtette: „Jó magyarnak lenni igen nehéz, de nem lehetetlen!”:
– Március 15-e nemzetünk szabadságszeretetét, nemzeti függetlenség utáni vágyát fejezi ki. Ezen gondolatok tudatában, elsősorban a magyarság sorsa iránt nem közömbös bátor magyarokhoz intézem szavaimat…
A tétlenség a tett halála. Az önrendelkezésünkkel kapcsolatos elképzeléseinket a mi közösségünknek kell kidolgozni, figyelembe véve az állam decentralizációra irányuló politikát és az ukrajnai sajátosságokat. A magyar kormány csak azokat a törekvéseinket támogassa, amelyeket mi a saját megmaradásunkért teszünk…
Szeretném, hogy minél több honfitársam nem csak magyarul beszélő állampolgár lenne, hanem feléledne benne a szíve mélyén lappangó vitézi magyar szellem! Hogy itt, ezen a tájon, minél több magyar, minél tovább megmaradjon magyarnak!
A szabadságharc szellemét Krón Melinda idézte meg, aki Kossuth-nótákat adott el, majd a szabadságharcban a magyarokkal együtt harcoló ruszinság képviseletében Fülöp Lajos történész, az ungvári Duhnovics Társaság elnöke köszöntötte az ünneplőket.
A szervezők részéről dr. Dupka György, a MÉKK elnöke a hagyományos 12 pontban foglalta össze a kárpátaljai magyarságot foglalkoztató problémákat:
– Immár 26 esztendeje Ungváron a ’48-as szabadságharc évfordulója egyet jelent gondjaink megformálásával és kimondásával. Bárcsak igaza lenne az egyik hangadó kárpátaljai honatya megfogalmazása, hogy “nincs magyar probléma Kárpátalján”. Bárcsak igaza lenne ez a megállapítás, mert akkor március idusán nem kellene újra és újra előállnunk meg nem valósult követeléseinkkel. Sajnos a rendszerváltás óta csak kisebb-nagyobb módosításokat kell eszközölnünk a márciusi tizenkét pontba szedett követeléseinkben, mert azok rendre nem valósulnak meg. Azzal kell szembesülnünk, hogy a valós problémák megoldására tett javaslataink a leggyakrabban csak süket fülekre találnak. De ez nem tántoríthat el bennünket, hogy Petőfi és a márciusi ifjak meg nem alkuvó konokságával, az ukrán Alkotmányban is rögzített szólásszabadsággal élve, mint kultúrpolitikus és történész, közösségem nevében újra és újra nyíltan kimondom, üzenem az érintett feleknek, hogy mit kíván a kárpátaljai nemzetközösség!
Először: Legyen béke, legyen Ukrajna is tagja az európai nemzetközösségnek. Az országos méretű problémákat tárgyalóasztal mellett és nem a lövészárkokban kell orvosolni! Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy önhibánkon kívül egy véres konfliktus részesei lettünk, s annak oltárán már magyar közösségünk is megtette saját áldozatát. Könnyekkel, szenvedésekkel és véráldozattal. Éppen ezért emeljük fel szavunkat: olyan Ukrajnában szeretnénk élni, ahol béke, szabadság, demokrácia és jogállamiság van, ahol elismerik, biztosítják és nem gátolják a nemzetiségi kisebbségek jogait.
Másodszor: köszönjük, hogy ebben a háborús hangulatban és a súlyos gazdasági-pénzügyi helyzetben számíthatunk anyaországunk támogatására. Támogatjuk a magyar kormánynak a vészhelyzet békés megoldására irányuló erőfeszítéseit. Ne szabad hagynunk, hogy a katonai mozgósítások, behívások miatt kiürüljenek, elnéptelenedjenek településeink! Működtessünk mindenütt segélyszolgálatot, segítsük a rászorultakat!
Segítsük a kenyérkereső férfiak nélkül maradt, szétszakított családokat, a félárvákat, a már csonka családokat és azokat is, akik a visszatérő férfiakra várnak. Az anyaországi testvérek pedig segítsék határon átnyúló szeretettel a szülőföldjüket, családjukat kényszerből elhagyó férfiakat, a bujdosókat! Hogy végre valamennyien hazajöhessenek és keblükre öleljék itt hagyott szeretteiket, asszonyaikat, gyermekeiket, hogy életvitelszerűen tegyék tovább a dolgukat. Segítsük azokat is, akik már fekete ruhában, fekete fejkendőben járnak, akik gyászolnak, mert elvesztették fiaikat, édesapjukat, testvérüket, vőlegényüket, közeli ismerősüket, akik egy értelmetlen keresztény testvérháborúban, öldöklésben vesztették életüket. 70 évvel ezelőtt anyáink, nővéreink mindezt egyszer már átélték, merítsünk erőt az ő kitartásukból, mert életművészek voltak ők, keményen helytálltak, szerető apa nélküli generációkat neveltek fel.
Harmadszor: Az ukrán hatalom is tartassa be mindenkivel az európai demokrácia játékszabályait. A kijevi vezetőség határolódjon el a szélsőséges eszméket hirdető szervezetektől, tegyen meg mindent a magyarellenes megnyilvánulások felszámolására!
Negyedszer: kívánjuk az 1991-es „elsikkasztott” kárpátaljai népszavazás eredményeinek utólagos elismerését, a különleges önkormányzati státusz megadását az itt élő népeknek. Magyar részről el kell érni, hogy a minszki megállapodás alapján Ukrajnában tervezett alkotmányreform terjedjen ki Kárpátalja különleges státuszára is!
Ötödször: a tervezett közigazgatási reform bevezetése folytán biztosítsák egy magyar többségű közigazgatási egység létrehozását, hiszen csupán az alkotmány és a jog garantálta keretek között beszélhetünk a kulturális autonómia megvalósításáról, ami egyet jelent a magyar közösség szülőföldön való megmaradásával. Továbbra is követeljük a magyar többségű egyéni választókerület kialakítását, ahol a magyarjaink szabadon, pártoktól függetlenül mérettethetik magukat, s nem kell „felkérezkedniük” egyetlen ukrán párt listájára sem.
Hatodszor: legyen magyar tankerület! Felszólítjuk a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezeteket, a különböző szintű képviselőket – érvényesítsék a magyar nyelvű oktatást érintő hatályos törvényeket, segítsék elő egy magyar öntudatú, ugyanakkor az államnyelvet is kiválóan ismerő nemzedék kinevelését.
Hetedszer: továbbra is érezzük a nemzetiségi alapon történő hátrányos megkülönböztetést, a hatályos törvények be nem tartását! Az ukrán állam apparátusa ne szabotálja el a hatályos nyelvtörvény végrehajtását, mivel európai polgárokként nem akarunk egy szovjet típusúnál is rosszabb nyelvi rabságban élni!
Nyolcadszor: ismerjék el és ne támadják a kettős állampolgárság intézményét! Bírálóink vegyék tudomásul, hogy a külhoni magyarok honosítása történelmi igazságszolgáltatás! Üdvözlöm Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek ama bátor kijelentését, miszerint a magyarság közös nyelve és közös kultúrája alkotta történelmi tudatot egy “alkotmányos acélabroncs” is megerősíti, ez pedig a magyar állampolgárság.” Szerinte „a külhoni magyarok történelmi jogon kapták vissza azt az állampolgárságot, amely magyarként eleve megillette őket. Ez egyben igazságtétel a honosítottak szülei, nagyszülei számára is, akiknek a Trianon utáni évszázadban gyakran kellett elszenvedniük a “hazátlan” megbélyegzést.”
Kilencedszer: a hatályos ukrán törvények szerint büntessék meg azokat a provokátorokat, akik vandál módon meggyalázzák a magyarság emlékjeleit, kegyeleti helyeit, sírkertjeit!
Tizedszer: le a történelemhamisítókkal! A szélsőséges radikálisok ne kovácsoljanak népeket megosztó politikai tőkét az ezer éve itt élő magyarok, ruszinok hiteles történelméből. Tisztázzuk közösen múltunk fehér foltjait! Ne tépjük fel egymás sebeit! A politikusok ne foglalkozzanak a történelemmel, legyen ez a történészek szakmai feladata. A Kárpátaljáról elhurcolt magyarok tragédiájának 70. évfordulója esztendejében újfent követeljük a malenykij robotra hurcoltak erkölcsi és anyagi rehabilitációját.
Tizenegyedszer: Szűnjék meg az a vádaskodás, hogy a jogaikat követelő ruszinok szeparatisták, a magyarok pedig irredenták! Az ukrán politikai elit legyen tisztában azzal, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok igényeinek kielégítése nem hogy nem gyengíti az államot, hanem éppen ellenkezőleg – megerősíti annak egységét!
És végül tizenkettedszer: én, mint a KMKSZ, az UMDSZ egykori aktív alapítója, tisztségviselője, nyíltan kimondom: Ideje, hogy a kárpátaljai magyar szervezetek kibéküljenek egymással! Hagyjanak fel egymás közéleti kirekesztésével: a civódás, a viszálykodás, a széthúzás és a harag rossz tanácsadó. (Lásd, Beregszászban a mérvadó szervezetek külön koszorúztak, emlékeztek). Kinek jó ez? Megmondom: a láthatáron feltűnő, más pártok zászlói alá szegődött harmadik erő szálláscsinálóinak. A magyar kormány ne folytassa, ne generálja tovább a hátrányos megkülönböztetést a magyar érdekvédelmi szervezetek, intézmények berkeiben. Az egyoldalú stratégiai partnerség nem javított, hanem még nagyobb lelki válságot, gyűlölködést, testvéri marakodást, közönyt okozott az A és B kategóriára osztott magyarság körében. Továbbra is semmibe vesszük Fodó Sándor, a KMKSZ és az UMDSZ alapító elnöke politikai végrendeletét, aki maga is belátta, hogy a helyi magyarság politikai jövője, szőlőföldön maradása, boldogulása csakis a magyar szervezetek összefogásán múlik. Szilárdabb egységgel nagyobb eredményeket tudnánk elérni!
Most van leginkább itt az idő, most kellene mutatnunk magunkat, hogy mi magyarok össze tudunk tartani! Az idei őszi helyhatósági választásokon, ha nem lesz összefogás, akkor a megyei, járási és más képviselőtestületekből még jobban kiszorulnak a magyarság helyi képviselői és helyüket az ukrán pártok zsoldjába szegődött magyar képviselői foglalják el. Ha mindez bekövetkezik, ki vállalja majd a felelősséget a térvesztés miatt megroggyant magyar közösség előtt? Ha hagyjuk, hogy mindez megtörténjen, akkor örökös szolgák leszünk saját szülőföldünkön. Ne feledjük Vass Albert intő szavait? „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség!”
A magyarságunkat fenyegető veszélytől csak az összefogás, soraink szorosabbra zárása menthet meg, hangsúlyozta prédikációjában Héder János, a Kárpátaljai Református Egyház főjegyzője, Ungvár református lelkésze. Az egymásra figyelés, az egymás támogatása mindenképpen fontos, hiszen enélkül jövő ilyenkor jövő ilyenkor már nem lesz kinek, vagy nem lesz miért március 15-ét Ungváron ünnepelni.
Az ünnepség zárásaként a jelenlévő szervezetek képviselői elhelyezték a tisztelet koszorúit Petőfi Sándor szobrának talapzatán, majd átvonultak az Ungvári Művészeti Iskolába, ahol a szabadságharc kezdetének évfordulója tiszteletére ünnepi műsorra került sor.
