Mágus a titánok mögött

Leleplezzük, ki áll zenei rovatunk, az egy éves szülinapját szombaton ünneplő Ígéretes titánok grafikái mögött. Kárpátaljai mágusunk, Juhász László egyenesen egy tetováló szalonból érkezik. Eljött a pillanat, amikor egy nagyon jó arcot mutathatok be. Így a zenei rovatunk egy éves jubileuma, és az ebből az alkalomból most szombaton, a budapesti Vittulában rendezendő összeröffenés előtt mindenképp érdemes megismertetnem még egy kulcsfontosságú emberkét.

Ha ugyanis ő nem serénykedne, akkor ötöd olyan menő se lenne az Ígéretes titánok dizájnja.

Alább jön hát állandó grafikusunk, a roppant menő titánok-logót is megálmodó Juhász László, aki fáradhatatlanul gyártja nekem a káprázatosabbnál lélegzetelállítóbb rajzokat. S teszi mindezt az ügy érdekében, társadalmi munkában, meló mellett.

Szóval nagy taps illeti Lackót is! Volt, hogy egy este alatt készítette el ötleteimből a vizuális tartalmat, méghozzá – ha követtétek a rovat fejlődését – elég virtuóz színvonalon.

Mielőtt pedig kifaggattam volna egy kicsit, hogy a titánok lelkes közönsége is megismerje a kárpátaljai fiatalembert, azt még gyorsan elmesélném, miként ismertem meg az ifjonc apukát. Naná, hogy egy fesztiválon történt, még 2011 augusztusában, egy szebb napokat megélt kárpátaljai fesztiválon, a Benében megrendezésre került Arénán cimbiztünk össze.

Azt hiszem, ennél többet nem is igen kell mondanom. A zene tehát adott, Lackó pedig beszélt.

– Honnan jött a grafika, a rajzolás utáni vágy? Ki fedezett fel? S honnan tudta, hogy neked a papírlapokat kell karcolnod?

– Nem mondanám, hogy ez egy villámcsapásszerű felismerés volt, hogy apám, tudok rajzolni, vagy hű de izgi, ezt tovább kéne csinálni, nem. Egyszerűen mindig is rajzoltam, és ez természetes volt, hogy csinálom. Nem igazán volt konkrét mentorom, a papírt is loptam, vagy lecseréltem az iskolapadra, és arra rajzoltam. Így utólag azt vettem észre, mindenkinek a személyes felfedezettje lettem.

– A titános grafikáidnál is szembeötlő a ceruzarajzok iránti rajongásod. Miért épp emellett teszed le leginkább a garast?

– Mert lusta vagyok, túl babrás mindenfajta festék vagy egyéb. Ide csak egy ceruza és egy papír kell, meg én!

– A Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskolán végeztél. Milyen kilátásai vannak ma egy fiatal grafikusnak Kárpátalján?

– Olyan, amit ki tud fizetni. Nekem nem sok volt, ami meg igen, az meg nem elég, mert nem tudtam költeni reklámokra. A magyar nyelvű média persze megjelent a kiállításokon, de ők sajna mindig utólag tájékoztatnak.

– A grafika mellett az utóbbi években ráizmoztál a tetoválásokra, s több mint egy fél éve egy budapesti szalonban varrsz. Ez az egész honnan jött neked?

– A főiskolai évek alatt megismertem a mostani főnököm, Rozgonyi Palit, aki már a kezdet kezdetén megfertőzött ezzel „betegséggel”. Már akkor mondta, hogy foglalkozzak vele, és kellett négy év, mire bele mertem vágni, plusz még újabb három év, hogy szalonban is varrhassak.

– Ez mennyiben más, mint amikben korábban utaztál? Könnyen belelendültél a dologba?

– Minden, ami a művészet és önkifejezés, az fekszik, mert király vagyok, haha! No, de a tréfát félretéve, beleszerettem a tetoválásba, mert baromi változatos, és minden bőrfelület egy tök új, izgalmas kihívás. Főleg az emberek miatt. Erről lenne mit mesélnem, de most épp nem vágnának ide a történetek.

– Nem tudom, miért, de bennem mindig az van, hogy a tetoválók amolyan hippi életet nyomnak: mármint ha akad meló, akkor dől a lé, ha meg nem, akkor szűk hetek elé néznek. Kétgyerekes apukaként a munkád hogyan tudod összeegyeztetni a családoddal?

– Nehezen jön össze, de rajta vagyunk a családdal. A hippiségem ma is megvan a lelkem mélyén, a valóságban viszont a gyermekeim akkor kell megetetnem, amikor dől a lé!

– Egy kis személyes zárókérdés: valaha belevágunk abba a posztapokaliptikus online képregénybe, amit kb. még vagy öt éve kifundáltunk? Hahahaha!

– Naná hogy igen, csak nem tudom még, mikor! Nem mintha neked lenne időd forgatókönyvet írni... hehe!