Csütörtök kora délután jelentette be a Svéd Királyi Tudományos Akadémia, hogy 2025-ben Krasznahorkai László nyerte az irodalmi Nobel-díjat.
Krasznahorkai László 18 éves korában megszökött Gyuláról. A városból, ahol született és felnőtt. Tette ezt azért, mert fellázadt a családja és a város ellen. Amikor évekkel később visszatért szülővárosába, már semmi nem volt a helyén. „Ott volt az út, amiről tudtam, de az nem ugyanaz az út volt. Ott voltak az épületek, a parkok, a vár, látszólag minden ott volt, de egyik sem volt az, amelybe beleszülettem és felnőttem.”
Ha Gyulára gondolok, erre a kisvárosra a román–magyar határon, folyamatosan veszteségérzésem van. Egyáltalán nem tudom, hogy amit Gyuláról gondolok, vagy amire visszaemlékszem a várossal kapcsolatban, az mennyire felelt meg az akkori valóságnak, amiben születtem és felnőttem.
Krasznahorkai László ezt korábban a Louisiana Channel YouTube-csatornának nyilatkozta, azzal folytatva, hogy valószínűleg olyan mértékben átszínezte a szülővárosáról alkotott képét, hogy amikor később visszatért, rövid időre, egész egyszerűen eltévedt.
Szegeden, majd Budapesten hallgatott jogot 1974–1976 között. Az ELTE bölcsészkarán 1977–1983 között szerzett magyar–népművelő diplomát. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, Tebenned hittem címmel. 1977–1982 között a Gondolat Könyvkiadónál volt dokumentátor, 1982-től szabadfoglalkozású író. Több alkotását, így például a Sátántangót is megfilmesítette rendező barátja, Tarr Béla.
Egyetlen irodalmi szándékból leírt mondatom sem származik irodalmi inspirációból. A Sátántangó sem, amely abból az élményből fakad, amikor a pubertás kor mélyén egy olyan világba kerültem, amelyet korábban nem ismertem. Szabadon választottam a legkizsákmányoltabb, legnyomorultabb emberek életét választva.
Krasznahorkai erről már egy író-olvasó találkozón beszélt, amikor Kepes András író, újságíró kérdezte őt a Leányfalutv felvételén.
Az Egyesült Államoktól Japánig
Krasznahorkai először 1987-ben hagyhatta el az akkor még kádári Magyarországot, Nyugat-Berlinben töltött egy évet a DAAD (Német Felsőoktatási Csereszolgálat) vendégeként. A keleti blokk összeomlása óta állandóan változtatta lakóhelyeit. Gyakran tért vissza Németországba és Magyarországra, de hosszabb-rövidebb időket töltött és tölt Franciaországban, Spanyolországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Görögországban, Kínában és Japánban.
Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült Államoktól Japánig.
Susan Sontag „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W. G. Sebald pedig így írt róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja.” 1993-ban elnyerte Németországban az év legjobb könyvének járó díjat, a Bestenliste-Preist Az ellenállás melankóliája című regényéért.
1996-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége volt. A Háború és háború című regényének írása közben több éven át keresztül-kasul utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, s akinek baráti tanácsai sokban segítették a könyv létrejöttét. 1990-ben töltött először hosszabb időt Kelet-Ázsiában, mongóliai és kínai élményeiről Az urgai fogoly és a Rombolás és bánat az Ég alatt című regényében számolt be. Attól kezdve többször visszatért Kínába. 1996-ban, 2000-ben és 2005-ben 6-6 hónapot töltött Japánban, Kiotóban.
1985 óta filmrendező barátja, Tarr Béla szinte kizárólag az ő könyveiből, illetve forgatókönyveiből készítette filmjeit, köztük a világhírű Sátántangót és a Werckmeister harmóniákat. Krasznahorkai Tarr utolsó filmjéig, a 2011-es A torinói lóig együtt dolgozott vele, és minden fontos döntésében segítette a rendezőt.
Mi vagyunk krízisben
Krasznahorkai az epikus műfaj tagjai közé helyezi magát, de nem mint Móricz Zsigmond, szerinte az egészen más, hanem azok közé, akiknek a nyelv, a formahasználat lényegesebb, mint a mesélés. Azt már más kérdésnek tartja, hogy a történet visszavételében ez fontos dolog volt. Radnóti Sándor Széchenyi-díjas esztéta az első könyve megjelenése után a történet és a hagyományos regény jogainak visszavételeként méltatta a Sátántangót.
Sosem tudtam abból kiindulni, hogy valaminek hol az eleje, a közepe meg a vége. Soha nem éreztem, hogy az irodalom krízisben volna, úgy éreztem, mi vagyunk krízisben. A hetvenes évektől elég sokáig ugyanis az irodalom eltévelyedéséről beszéltek, amelynek az volt az oka, hogy az egyre inkább gyengélkedő filozófiai gondolkodás folyamatosan vadászott, és olykor az irodalmat is megtalálta, földúlta és megzavarta. Olyan elemeket hiányolt vagy javasolt az irodalomba, amelyek nem voltak odavalók.
A Kossuth-díjas szerző szerint a lényeg mindig a nyelv volt, a formai problémákat az olvasónak nehéz megértenie. Az utóbbi esetében az olvasó úgy érezheti, hogy túlságosan érdektelen, szakmai kérdéseket vitatnak meg, pedig egyáltalán nem ilyen kérdésekről van szó. „Akkor azt mondja az ember, hogy formai kríziseken keresztül vágta át magát az irodalom a XX. században, s jutott el megdöbbentő módon nem irodalmi és nem művészeti szempontok mentén a XXI. századba, ahol minden elfelejtődött. Az egész XX. századi irodalom összes újítása, nehézsége, gyötrelme és fölfedezése.”
A XXI. század prózairodalmát elnézve úgy érzem magam, mintha a XX. század teljesen fölösleges lett volna.
Szerinte a könyvesboltokban kirakott irodalom végtelenül unalmas és szenzációvadász. És nem a bestsellerpolcra gondol, amelyet formailag elképesztően konzervatívnak tart.
A történetmesélés úgynevezett visszavétele, amely szerinte nem magyar jelenség, igazából a XXI. században történt meg. „Csak azzal, hogy a formai és nyelvhasználati kérdései, a nyelv teremtő erőnek, gondolkodást egyedüli, megjelenítő erejének problematikája teljes mértékben eltűnt, és maradt egy XIX. századi történetmesélő dolog, hétköznapi nyelven. Már nem probléma a narrátor szerepe, nem probléma a belső monológ, hogy honnan tudja az író, hogy X. Y. mire gondolt.”
Azok közé tartozom, akik nem felejtették el a XX. századot – az irodalomban sem. De a kortárs írók jelentős része ezzel nem foglalkozik, mert üzletileg sem éri meg.
Krasznahorkai László számos díj kitüntetettje, köztük tulajdonosa a legrangosabb magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. A Digitális Irodalmi Akadémiának is tagja volt. 2008-ban vendégprofesszor volt a berlini Freien Universitäten. 2010 júniusában Berlinben megkapta a néhány évvel azelőtt alapított Brücke Berlin-díjat. Németül is megjelent Seibo járt odalent című elbeszéléséért kapta a 20 ezer euróval járó kitüntetést, amely fordítójának, a drezdai Heike Flemmingnek is szól. 2014-ben megkapta az America Award irodalmi életműdíját.
