Közösségi élet Kárpátalján: volt, nincs, lehet?

A közösségi programok sokáig nemcsak ünnepeket, hanem kapaszkodókat is jelentettek a mindennapokban. Összegyűlt a falu, kézről kézre járt a fonal, a pászka, a pohár. Aztán jött a világjárvány, amely elnémította a rendezvényeket, szétválasztotta a családokat, otthonaikba zárta az embereket. A háború sem hozta vissza a régi formákat: a félelem, a bizonytalanság, a sorozások miatti szorongás az együttlét ellen dolgozik. Mégis vannak, akik szerveznek, kitartanak, újrakezdenek.

– A világjárvány, majd a háború súlyos csapást mért közösségeink életére – mondta Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke. – A Covid-időszak alatt az emberek elidegenedtek egymástól, nemcsak a gyülekezeti alkalmak maradtak el, de még a családokon belül is feszültségek alakultak ki – elég csak az oltással kapcsolatos nézetkülönbségekre gondolni. Ez az időszak komolyan megrendítette a közösségek kohézióját. Bár a háború kezdete óta tapasztalható bizonyos fokú összefogás, a folyamatos félelem és fenyegetettség – különösen a kényszersorozások következményeként – továbbra is visszatartja az embereket attól, hogy nyilvánosan megjelenjenek. Még azok is, akik jogos védettséggel rendelkeznek, sokszor inkább rejtőzködnek, hiszen senki sem tudhatja, mikor és hogyan változik meg a jogszabályi környezet. Ezért kiemelkedően fontosak azok az alkalmak, amelyek során a református egyház közösséget tud teremteni. Sokan csak a nagyszabású rendezvényekre gondolnak, pedig minden vasárnap 108 helyszínen tartunk istentiszteletet, ahol Isten népe együtt magasztalja az Urat, együtt imádkozik és hordozza egymás terheit. Ezek az alkalmak nem csupán lelki töltekezést jelentenek, hanem találkozási lehetőséget is: megkérdezhetjük egymástól, hogy vagyunk, megoszthatjuk egymás örömeit és fájdalmait.

A KRE püspöke megjegyezte, a gyülekezetek élnek és szolgálnak. Gyermektáborokkal, vakációs bibliahetekkel, konfirmandus alkalmakon keresztül több ezer fiatalt szólítanak meg – és a nehézségek hatására olyanok is eljönnek a templomba – keresve az Isten jelenlétét –, akiket évek, évtizedek óta nem láttak az Úr házában.

Zán Fábián Sándor kiemelte, a jelenlegi helyzetben a nők kétszeres terhet hordoznak: nemcsak otthon, hanem a gyülekezetben is helytállnak, diakóniai munkát végeznek, szolgálnak az ingyenkonyhákon, és gyakran ők azok a csendes tanúk, akik továbbadják a hitet, az imádságot gyermekeiknek, unokáiknak. Az isteni gondviselés sokszor az ő áldozatos életükön keresztül válik tapinthatóvá.

Reskó Papp Angéla 30 éve vezeti a Tiszacsomai Művelődési Házat. Elmondta, a 2000-es évek elején még legalább ezer főt számlált a kis település, ami mára sajnos jócskán megcsappant, de a kulturális életet igyekeznek fenntartani, ha nem is olyan intenzíven, mint anno.

– A hagyományos rendezvényeinket megpróbáljuk megszervezni, persze itt nem beszélhetünk a szüreti mulatságokról, a híres farsangi batyus bálokról. Ezek hosszú évekig hatalmas sikert arattak, ugyanis a környező településekről is érkeztek, sokszor már hely sem volt, annyian összegyűltünk. Most, a jelenlegi lehetőségekhez igazítva tartjuk meg a rendezvényeket, legyen az hagyományőrző, kézműves, népi jellegű. A szezont pünkösdi családi nappal kezdtük a görögkatolikus templom udvarán, ahol minden generáció képviseltette magát. Mindig olyan programot igyekeztünk összeállítani, melyen nagyszülő, szülő és gyermek egyaránt jól érzi magát. Évek óta tartunk kézműves foglalkozásokat, s ezeken a legnagyobb hangsúlyt saját kultúránk, hagyományaink felelevenítésére helyezzük. Az pedig külön öröm számunkra, hogy a foglalkozásokra vendégek is érkeznek. Idén a salánkiak jöttek el, és mutatták be saját hímzési technikáikat. Ez azért is volt fontos és érdekes, mert nem csupán a beregvidéki, de jelen esetben az ugocsai népi világba is betekintést nyerhettek a résztvevők. Ezek a rendezvények nemcsak a gyerekeket vonzzák, hanem a középkorúakat és a szépkorúakat is. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ne csak egy generációt szólítsunk meg a rendezvényeinkkel, hanem mindenkit, hogy egy kicsit kizökkentsük a szürke hétköznapokból a nagymamákat, nagypapákat, anyukákat, hogy erősítsük bennük a megmaradás fontosságát.

Angéla örömmel jegyezte meg, hogy a művelődési ház szinte sosem üres, mindig rendeznek valamit a helyiek számára.

– Részt veszünk A Szakkör programban is, ennek köszönhetően szeptembertől májusig lehetőségünk van egy magunk által kiválasztott régi mesterséget megtanulni. Olyan érdeklődőket hívunk a szakkörbe, akik készek továbbadni a tudásukat. Ezen elsősorban óvodapedagógus, alsó tagozatos tanítók vesznek részt, de bárki mást is szívesen látunk. A múlt évi Szakkör tanfolyam egyik része a szövés volt. Ezt többen elsajátították, és a megszerzett tudást tovább adják a felnövekvő nemzedéknek. De az idősekről sem feledkezünk el, számukra hetente imaórát szervezünk, ahol az imádság mellett picit elbeszélgetnek, addig sincsenek egyedül otthon, közösségben vannak, ami a lelkiviláguknak is jót tesz.

– Melyek azok a rendezvények, amelyek nagyon hiányoznak?

– A falunapok. Sajnos évek óta nincs lehetőségünk falunapot szervezni, amely mindig hajnalig tartó tánccal ért véget. Talán a szüreti mulatságot tudjuk majd közösségépítő formában megtartani. Régen több szekérrel indultunk útnak hívogatni a környező településeken élőket is, most az Árpád Vezér Lovasközpontnak köszönhetően van lehetőségünk körbeszekerezni a falut, az utcákat, és egy picit visszanyúlunk abba az időbe, amikor még a nagyszüleink a szőlőszedést, a közösségi munkát szalonnasütéssel egybekötve ünnepelték meg.

A háború kezdete óta drasztikusan megváltozott Bótrágy közösségi élete. Izsák Erzsébet, a helyi kultúrház szakkörvezetője mesélt arról, hogyan tartják életben a magyar hagyományokat a Bokréta hagyományőrző csoporttal, és milyen kihívásokkal szembesülnek a mindennapokban.

– Az egykor 25 fős, férfiakat és nőket is számláló csoport mára mindössze tizennégy taggal működik, férfiak nélkül – magyarázza a kultúrmunkás. – Mégis töretlen a lelkesedés, a csoport kitartóan őrzi a népi hagyományokat, bemutatva a régi idők mindennapjait: fonás, tollfosztás, kukoricahántás, lekvárfőzés, pokrócszövés, kalásztépés, lakodalmas szokások. A háború óta viszont azok a régi események, mint a szüreti vagy újévi bál, a zenés mulatságok mára eltűntek. Ezek hiányoznak a legjobban. De a kultúrház és a református gyülekezet igyekszik összefogni az itthon maradókat. Minden évben megrendezik a vakációs bibliahetet, ahol a gyerekek nagyon jól érzik magukat. A roma gyülekezetben is tartanak nyári táborokat, az idén ötvenen vettek részt rajta. Én a kultúrház mellett ott is szolgálok, immár 10 éve. A gyerekeket kézműves foglalkozás, játék, bőséges étkezés és Isten Igéje várja. A holland támogatásnak köszönhetően heti három alkalommal meleg ételt is kapnak a rászorulók.

Erzsébet hozzátette, a faluban a nagyobb ünnepeket, illetve az idősek napját minden évben méltatják. A fiatalabbaknak szalonnasütést szerveznek. Bár a hagyományőrző csoport korábbi beregszászi vagy ungvári fellépései elmaradtak, a közös munka és összetartás nem szűnt meg. Erzsébet akkor a legboldogabb, amikor látja, hogy a kis közösség, ha fogyatkozva is, de él és működik, a hagyományokat továbbadják, az ünnepeket együtt élik meg, és aki itthon maradt, abban még buzog a tenni akarás.