Immár 23. alkalommal került sor a nemzeti himnuszunk alkotója, Kölcsey Ferenc előtti főhajtásra a költő szülőfalujában, Sződemeteren. A Szatmárnémeti Kölcsey Kör, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az RMDSZ tasnádi szervezete, a sződemeter református gyülekezet, a sződemeteri önkormányzat és a Tasnádi Ady-Kölcsey Kulturális Egyesület közös szervezésében 23. alkalommal került sor a sződemeteri Kölcsey-megemlékezésre. Az ünnepség a tasnádi református templom elől az immár hagyományosnak mondható Kölcsey emlékfutással rajtolt, amelyen több mint 40 személy vett részt. Közülük többen futva, egyesek gyalogolva, de voltak olyanok is, akik kerékpárral tették meg a mintegy tíz km-es távot a sződemeteri református templomig.
A helyszínen előbb Varga Sándor színművész szavalta el a himnuszt, majd Muzsnay Árpád főszervező köszöntötte a határon innen és határon túlról érkezett meghívottakat. Az elkövetkezőkben felszólaltak: Pakulár István tasnádi református lelkipásztor, Gheorghe Marian sződemeteri polgármester, Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, Bölcskey Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács alelnöke, Ács Margit író, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja, a szlovéniai Lendváról érkezett Horváth Ferenc, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, a Beregszászról érkezett Zubánics László, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke, valamint Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke.
Zubánics László, a KMMI elnöke így emlékezett a Himnusz 222. esztendeje született szerzőjére:
– Kölcsey Ferenc ama magyar költők közé tartozik, akiknek nagyságát senki nem vonja kétségbe, de akiket ma már kevesen olvasnak. Ennek oka nem az utókor hálátlansága, hanem Kölcsey írásaiban megjelenő eszmevilág görög-római köntösben jelenik meg, hiszen Kölcsey maga is elismeri, hogy Cicero és Plutarkhosz tanították meg a sztoikus magatartás férfias nagy gesztusaira, amelyek a mai olvasók számára már idegenül hangzanak.
Kölcsey Ferencet kortársai is bizonyos idegenkedéssel fogadták. A magyar irodalom már ontani kezdte termését, de a kor még nem érett meg a kritikára. Kölcsey szét akarta választani az értékest az értéktelentől és természetesen sok ellenséget szerzett, különösen Csokonai Vitéz Mihályt illető bírálata által és Berzsenyi Dánielt is egy életre magára haragította. Kossuth Lajos "túlvilági jelenésnek" nevezte költőnket, aki simára borotválta arcát, amikor mindenki szakállt viselt, - sötét ruhákat hordott és bekötött félszemével már külsőleg is nagyon észrevehetően különbözött kortársaitól. Nem ivott, nem dohányzott, nem szerette a cigányzenét, a női nemet kerülte és még idősebb korában is elpirult, ha valamilyen sikamlós történetet, vagy anekdotát mondtak el jelenlétében.
"Nem közénk való volt!” - kiáltott fel Wesselényi Miklós, amikor Kölcsey halálhírét meghallotta. Kölcsey kérlelhetetlen kritikusa volt a magyar hibáknak, abban a korban, amikor a magyarság egészséges öntömjénezéssel próbálta megerősíteni az évszázados háttérbe szorulásban megingott önbizalmát. Kölcsey Ferenc a legmisztikusabb magyar költő. Tagadhatatlan, hogy az önzetlen hazaszeretetet ő emelte fel a filozófiai gondolat és a vallási világkép síkjába és legnagyobb érdeme, hogy ő írta meg a magyar HIMNUSZ-t.
Vannak nagy emberek, vannak írók, vannak zeneszerzők, művészek, akiknek nevére az utókor egy-egy halhatatlan művel emlékezik. Madách Imrére is csak az Ember tragédiáján keresztül emlékezünk és Kölcsey Ferenc, mint a magyar Himnusz, a nemzet imájának a szerzője vált halhatatlanná.
Kölcsey Ferenc korán vesztette el szüleit, fél szeme világát és a bánat, a szomorúság úgy hozzánőtt természetéhez, hogy talán nem is tudott volna nélküle élni. Kölcseyre alkalmazhatók Márai Sándor sorai, amikor egy helyen azt írja, hogy " Milyen szomorú lenne a világ, ha már szomorúság sem lenne." Kölcsey Ferenc beburkolódzott a bánatba, valamilyen könnyes ködön keresztül szemlélte a világ dolgait és tipikus költője volt a preromantika korának, amikor minden, ami fontos a lelken belül történik és az egyetlen öröme az ilyen embertípusnak, a lélek sokfélesége, a befelé fordulás, egy olyan lelkivilág felépítése, amit kint, a reális világban nem lehet megtalálni.
A felszólalások közben a magyarországi Álmosd és Szatmárcseke településekről érkező fiatalok és a tasnádi Teletinik szavalatokkal, a Maestoso énekkar pedig énekekkel emelte a rendezvény színvonalát.
A megemlékezés koszorúzással és nemzeti himnuszunk közös eléneklésével zárult.
Forrás: Friss Újság (Szatmárnémeti)
