– A hangszín egy adottság. Egy olyan adottság, mint a magasságom, a szemem színe, vagy a karakterem, amit nem én döntöttem el, hogy ilyen legyen, de azt, hogy mire használom, már az én döntésem. A szinkron valóban meghatározta az életemet, mert egy különleges és egyúttal nehéz dolog. Sokan azt hiszik, hogy azért nehéz, mert például pontosan akkor kell kimondani a magyar megfelelő szót, amikor az amerikai színész beszél. Ezen a hangtechnikusok dolgoznak. A legnagyobb a kulturális különbség, hiszen míg az angol egy fölfelé ívelő nyelv, a magyar ereszkedő, ezért nehéz a kettőt összehozni. Más nyelvekkel pedig még nehezebb a dolog, ugyanis a fülhallgatóban hallok, mondjuk egy kínai szöveget, ami, valljuk be, teljesen eltér a magyartól, erre kell nekem helyes magyarsággal, ereszkedő hangsúllyal szinkront alkotnom – magyarázta a színész. Hozzátette, sokszor nem is tudja előre, mit fog szinkronizálni, ami még nagyobb kihívást jelent.
– Nemrég Pierce Brosnan egy új, a Négy levél a szerelemről című nagyszerű, ír filmjét szinkronizáltam. Nem tudtam rákészülni, hiszen még a címét is akkor tudtam meg, amikor a stúdióba érkeztem, éppen ezért nem lehet kreatív a szinkron, ami egy utánzó műfaj, hiszen pontosan ugyanazt kell csinálni, amit a filmben játszó színész csinál, még a levegőt is akkor kell venni. Viszont ez egy csapatmunka, ami az életben is nagyon fontos, hogy én elfogadom a másik megoldását, azt csinálom, amit ő mond, nekem kell alkalmazkodnom. Ezt a képességet színészként nemcsak a szinkronban, hanem a színházban is használni kell. Boldog vagyok, hogy a szakmám, a hivatásom engem erre megtanított, sok pozitívum van az életemben éppen azért, mert tudok alkalmazkodni, elfogadni, és feltételezem, hogy aztán a másik is tud hozzám alkalmazkodni. Így hát a színészet egyszerre szólista és csapatmunka. Óriási szerencsém van, hogy olyan nagyszerű színészekkel „dolgozhattam” együtt, mint Clint Eastwood, Pierce Brosnan, Tom Cruise. S aztán őket követték a brazil, és hasonló sorozatok, ami már, mondjam úgy, teljesen mások, de nekünk, szinkronszínészeknek azokhoz is alkalmazkodnunk kell – jegyezte meg.
A színművész visszaemlékezett a ’70-es, ’80-as évekre, összehasonlította a mai korral, s kihangsúlyozta, az alapértékek ugyanazok, melyekre ő is máig alapoz.
– Tudnom kell a helyemet a világban, a hitemet, a hovatartozásomat, és amikor az alapfogalmakat helyrerakom magamban, semmin nem kell gondolkodnom, mert minden a helyén van. Persze mindannyiunk életében vannak olyan élethelyzetek, amikor nehéz, de a döntés mindig a mi kezünkben van, legyen az jó, vagy rossz. Tehát az alapértékeket kell erősen megtanulnunk és tovább adnunk. Én így tettem, remélhetőleg sikeresen, a gyerekeim már felnőttek, egyetemisták, s meggyőződésem, hogy jó úton haladnak, meglátásom szerint jó emberek – mondta a színművész.
A kérdésre, hogy véleménye szerint mi a szakma és a hivatás közötti különbség, Kautzky Armand kifejtette, a különbség óriási, hiszen a választott szakmát az ember aszerint dönti el, hogy hol van éppen munkaerőhiány, vagy hol több a fizetés. A hivatás viszont szó szerint hív.
– A hivatás számomra is azt jelenti, ami hív, és ha az ember ezt meghallja, akkor ha van mentor, ha nincs, megy, mert a hívó szó belülről jön. Én nem tudtam mást tenni, minthogy színész legyek. Tizenhárom éves koromban álltam először közönség előtt: énekeltem. Én akkor mámort, és egyben felelősséget is éreztem, és ez az érzés azóta is elkísér. Színészként az Erkel Színházban éltem meg először azt a pillanatot, amikor megéreztem, hogy a versemmel lekötöttem a nézők figyelmét: ezt nevezném mámornak.
– Van olyan irodalmi szöveg, ami nagy hatással volt önre? – érdeklődtünk tovább a színésztől.
– Nagyon sok van, s ezek közül Assisi Szent Ferenc imáját emelném ki, ami meghatározza a mindennapjaimat, s e közül is talán az első három sor a legfontosabb, amikor azt mondja, hogy adj erőt, hogy amit meg tudok változtatni, változtassam meg. Adj türelmet, hogy amit nem tudok megváltoztatni, azt elfogadjam. És a legfontosabb, adj bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni. Úgy vélem, ez az emberiség egyik csimborasszója, hogy nem tudjuk megkülönböztetni, miért idegeskedünk, és miért nem, miért kell harcolni, és miért nem kell harcolni.
– Műsorvezetőként is ismerhetjük. Ez mennyire áll önhöz közel?
– Nagyon más ez, mint a színházi világ, s jelen életemnek az egyik büszkesége, hogy jóval ötven felett műsorvezetői felkérést kaptam. Azonnal igent mondtam, mert éreztem magamban a késztetést. Ráadásul élő műsort vezetek, ahol nincs olyan, hogy vegyük fel még egyszer, mert elrontottam, ezért is óriási felelősség, hiszen ami elhangzott, az elhangzott. Azt is szoknom kellett, hogy míg az elmúlt évtizedekben engem kérdeztek, amire én sokszor hosszan válaszoltam, most a feltett kérdés után csöndben kell maradnom… Ez nagyon nehéz. Viszont alapvetően kíváncsi ember vagyok, kíváncsi vagyok a világra, az életre, így mindig nagy érdeklődéssel hallgatom a választ. Ezért szeretem ezt is csinálni.
Nagyon szeretek élni.
Elmúltam hatvanéves, és most kezdek azzal foglalkozni, hogy az élet véges, ezért bele kell húzni, mert még mindig sok új dolgot akarok megtapasztalni. Szeretek szeretni, és nem tudom, hogy mennyi van hátra… Úgy gondolom, hogy az alapokat letettem mind a hivatásomban, mind a magánéletemben. Van bennem egy alapvető nyomhagyó vágy: szeretek nyomot hagyni magam után – itt is. Az az ambícióm, hogy a hallgatóság ne úgy térjen haza, ahogy jött, mindig abban bízom, hogy valami marad utánam – zárta szavait a színművész.
A vágya mindenképpen megvalósult, biztos, hogy nyomot hagyott maga után Beregszászban is, mert a szavai hol viccesek, hol elgondolkodtatóak voltak, hol irányt és célt mutatóak, ami mind-mind a közönség javát és reményét szolgálta.
