Kárpátaljai impressziók

A rendszerváltás előtti időszakkal ellentétben, irodalmi berkekben mára már meghonosodott, hogy egyetemes magyar irodalomról beszélünk. Ennek ellenére az intézmények továbbra is különböző országokhoz köthetőek, ami sokszor megnehezíti az irodalom terjesztését. Hiába beszélünk egyetemes magyar irodalomról, ha nem ismerjük, nem olvassuk, nem értjük egymást.

Ezen az állapoton igyekszik lehetőségéhez mérten minden évben javítani a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet az Irodalmi Karaván Kárpátalján elnevezésű író-olvasó találkozósorozat megszervezésével, amely a Kárpát-medence különböző tájegységeiben élő irodalmárok egymással és az olvasóközönséggel való találkozását szorgalmazza. A múlt hét végén megtartott rendezvényen ezúttal felvidéki és vajdasági irodalmárok vettek részt. Felvidékről Hizsnyai Zoltán József Attila-díjas költő és Hodossy Gyula, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke érkezett Kárpátaljára. „Vajdasági színekben” Csík Mónikával és Szabó Palócz Attilával vágtunk neki a hosszú útnak, elsősorban a zEtna irodalmi portál és könyvkiadó, valamint a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat képviseletében.

*

A tavalyi vajdasági különítmény esetéből okulva, amely három órát vesztegelt a határ ukrán oldalán, meghívólevéllel felszerelkezve érkezünk meg a tiszabecsi határátkelőre. A ráérős munkatempót leszámítva a magyar vámosok nem nagyon tartanak bennünket föl, Attilával azonban mégis kitöltetnek egy nyilatkozatot arra vonatkozólag, hogy autótartályában mennyi benzint visz át a határon. Ukrajnából Magyarországra ugyanis hetente csak egyszer lehet vámmentesen teli tartállyal átkelni a határon, és az üzemanyag szigorú ellenőrzés alá esik.

Az ukrán oldalon először egy fiatal hölgy állít meg bennünket, megszámolja, hányan vagyunk a kocsiban, majd átnyújt egy cetlit. Begördülünk a határrendészeti őrbódéhoz, Attila kiszáll, átadja az útleveleinket az illetékesnek, s közben több tíz gyalogos és kerékpáros lepi el a határátkelőt. Kárpátaljai magyarok, akik munkából mennek haza. Vendéglátónk később elmondja, hogy a kárpátaljai magyarság hetven százaléka mezőgazdaságból él, sokan azonban Magyarországra és Szlovákiába járnak dolgozni, a mesteremberek közül pedig jó néhányan az ország belsejében vagy Oroszországban keresik a boldogulást.

Az útlevelek átnézve, Attila ülne is vissza a kocsiba, de rászólnak, hogy menjen a következő tolóablakhoz, ott vizsgálják meg tüzetesen a meghívólevelet. Amikor ez is megvan, következik a vámos, körbenézi az autót, Attila szerbül próbál szót érteni vele, ő azonban magyarul szól vissza, és csakhamar gurulhatunk is a határátkelőről való kilépő pontra, ahol egy tagbaszakadt katona elkéri tőlünk az imént kapott cetlit.

*

Ukrajnában vagyunk. Az út egyik oldalán lepukkant, régóta üres trafikok sora köszönt bennünket, a másikon pedig egy turulszobor, amely a kuruc szabadságharc első győzelmes ütközetének és az 1703. július 14–16-ai tiszai átkelésnek az emlékére állíttatott. Utóbbi előtt állunk meg, hogy megvárjuk vendéglátónkat, Dupka Györgyöt, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatóját, aki a határtól alig néhány kilométerre lévő tiszabökényi házában szállásol el bennünket. A falakon festmények, címerek, elismerések, a könyvtárszobában és a nappaliban több ezer könyv. Elfoglaljuk vendégszobáinkat és szétnézünk a környéken. A ház mögött elnyúló kert végében töltés magasodik, mellette pedig a Tisza kanyarog. Számomra, aki vízpart közelében nőttem fel, felemelő érzés.

*

Első fellépésünkre a helybeli kultúrházban kerül sor. Házigazdánk egyenként bemutat bennünket. Első körben a szlovákiai és a szerbiai társadalmi és politikai helyzetre, valamint a kisebbségi létre tereli a szót. Felvidéki barátaink többek között a nyelvtörvényről és az anyanyelv használatáról beszélnek. Elmondják, hogy sokszor a magyar kisiparosokat és vállalkozókat kell meggyőzni, hogy éljenek jogaikkal és tegyék ki üzletükre, cégükre a magyar feliratot is. Azt is hozzáteszik, hogy a magyar médiában a felvidéki magyarságról szóló dolgokat többnyire csak egy szűk értelmiségi réteg tartja szívügyének, az emberek zöme nem foglalkozik velük.

György megemlíti, hogy a nyolcvanas évek végén lényegében a kárpátaljaiak takarították ki Vajdaságot, elhordták az összes „rossz autót”, és nagyon örültek ennek a lehetőségnek. Elmosolyodunk, és Attilával elmeséljük, hogy nekünk, akik a hetvenes években születtünk, nagyon szépnek mondható gyerekkorunk volt a nagy Jugoszláviában, gyerekfejjel mit sem tudtunk a ’44/45-ös borzalmakról és a háttérben zajló történésekről, de alighogy felnőttünk, megérkeztek a kilencvenes évek: háborúkkal, embargóval, hiperinflációval, elszigeteltséggel, szegénységgel. Mónika az akkori mindennapjainkat, Attila és én a katonaélményeinket részletezzük.

Második körben felolvasunk.

*

Péntek reggel Beregszászon. Kilenc óra van, borús az ég, ennek ellenére a hangulatos korzón fiatalok, idősek vegyesen sétálnak. A zsúfolásig megtelt járási könyvtárban mintegy ötvenen köszöntenek bennünket. Gyula meg is jegyzi, hogy Felvidéken sohasem látott egy helyen ekkora közönséget. Hozzátesszük, hogy Vajdaságban is csak elvétve tapasztalható ilyen mértékű érdeklődés. Bemutatkozunk, mesélünk múltról és jelenről, végül felolvasunk.

Esik az eső, amikor tovább megyünk az Európa-Magyar Házba, ahol a kárpátaljai Együtt című folyóirat és az Intermix kiadó szerkesztőivel egy kerekasztal-beszélgetés keretében megvitatjuk a kárpátaljai, a felvidéki és a vajdasági magyar könyvkiadás kérdéseit.

Utunk folytatásában Gátra érkezünk. A zuhogó esőben megkoszorúzzuk Kovács Vilmos (1927–1977) emléktábláját, majd a könyvtárban megtekintjük a helyi származású költő születésének 85. évfordulója alkalmából rendezett emlékműsort. Utána bemutatkozunk, mesélünk múltról és jelenről, végül felolvasunk.

Késő délutánra jár, amikor visszaindulunk szálláshelyünkre. A legtöbb faluban, amelyen végighaladunk, nagyon sokan ülnek kint az utcákon, beszélgetnek, nézelődnek, gyümölcsöt árulnak, ugyanúgy, mint gyermekkoromban szülőfalumban, ahol mára ez a szokás lassan kikopik a mindennapokból.

Úgy érzem magam, mintha egy időutazáson lennék.

*

Sötétedéskor érkezünk meg. Erika, a szakácsnő, akárcsak előző este, többfogásos vacsorával vár bennünket. Úgy tűnik, mintha eldöntötte volna, hogy három nap alatt megkóstoltat velünk minden finomságot: édes káposztalevélből készült töltött káposztát, főtt tojással és különféle zöldségfélékkel töltött hússzeleteket, borscsot, darált hússal töltött sült burgonyát, sült szalonnával „megbolondított” túrós tésztát, ráadás gyanánt mákos és túrós bejglivel kecsegtet. Nem mellékesen, az utóbbi édesen készült, ahogy kell! Neheztel, hogy keveset fogyasztunk, ami egyáltalán nem igaz, és nem fogadja el azt a magyarázatot, hogy mindenhol, ahol megfordultunk, kényeztettek bennünket. Gáton néhány tálca szendvicset, több tál töltött káposztát, sok tányérka szamócát és többféle süteménnyel teli rakott tálcákat helyeztek elébünk az asztalra. Akárcsak vodkát, pálinkát és konyakot.

A kárpátaljaiak vendégszeretete mindenhol szinte tapintható.

*

Szombat reggel György a tiszabökényi skanzenbe vezet el bennünket, ahol alkalmunk nyílik megtekinteni egy kisparaszt és egy háromsejtű középparaszt lakóházat, valamint egy 1920-as építésű csonkakontyos tetejű épületet, amelynek első részében az iskola kapott helyett, a hátsóban (konyha, szoba, tornác) pedig a tanító lakott a családjával. Az eredeti bútorzat, a konyhafelszerelés és a mai szemnek különféle archaikus szerszámok látványa, továbbá a padló és a falak illata régmúlt időket idéz föl az arra járóban.

Mély levegőt veszünk, mielőtt beülünk az autóba.

A Péterfalvai Képtárban tett villámlátogatás után sietünk Nagyszőlősre, ahol a délelőtti órákban a járási könyvtárban mutatkozunk be a szép számban összegyűlt közönségnek. A felolvasás után elbúcsúzunk felvidéki barátainktól, akik hazaindulnak, mi vajdaságiak pedig vendégfogadónkkal a munkácsi vár felé vesszük az irányt.

*

Az eseménydús évszázadok emlékeit őrző vastag kőfalak közt bóklászva mintha csak a megtestesült történelemmel találkoztunk volna. Hozzánk hasonlóan ezek a falak közt sétálhatott ittjártakor 1847-ben Petőfi Sándor is, a bebörtönzöttek számára kialakított alagsor egyik tömlöcében pedig Kazinczy Ferenc raboskodott. A hátborzongató hangulatot árasztó vesztőhely és kínzókamra megtekintése után a vár sokkal kedvesebb részeit nézzük meg, többek között Zrínyi Ilona mai szemmel is csodásnak mondható lakosztályát és a magyar nemzet ezeréves honfoglalásának emlékművét, amely mellett az ukrán lobogó lobog.

*

Következő állomásunkon megtekintjük a második világháború végén, 1944 novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror ártatlan áldozatainak emléket állító Szolyvai Emlékparkot, amelyet 1994 novemberében avattak fel. Az első világháborús katonatemetőt is magában foglaló park siratófalán a magyarlakta településekről több ezer elhurcolt és a sztálini lágerekbe odahalt, magyar és német személy neve olvasható.

A Szolyvai Emlékbizottság tavaly az emlékparkban egy külön táblát helyezett el „a Délvidékről 1944/45-ben a sztálini lágerekbe kényszermunkára elhurcolt és ott elpusztult német és magyar nemzetiségű nők és férfiak emlékére”.

*

Ami azonnal szembetűnik az Ukrajnába érkező idegennek, az a regionális utak szerbiai viszonyokhoz mérten is szerencsétlen állapota. A munkácsi vártól száz kilométerre lévő Vereckei-hágó felé száguldva azonban megtapasztalhatjuk, hogy a fontosabb útvonalak új burkolatokat kaptak, több helyen látni is a sürgölődő útépítőket, ami nyilván a közeledő labdarúgó Eb-nek köszönhető, amelynek egyik szervezője Ukrajna.

A főútvonalról letérve szegényes ruszin falvak sorakoznak egymás után, az itteni utak állapotáról pedig jobb nem beszélni. Nézem a házakat, a többnyire szegénységről árulkodó udvarokat, az utcákon lézengő embereket. Az úttól nem messze egy bokáig érő kis patakban autó áll. Mellette egy gumicsizmás férfi vödörbe meregeti a vizet és mossa az autót. Vitathatatlanul egyedi autómosoda, értünk egyet mindannyian.

Az utolsó falucskát is elhagyva, kacskaringós szerpentineken át vezet az út. Sokáig kapaszkodunk fölfelé, mellettünk legelésző tehenek, fenyvesek és a lélegzetelállító kilátás, ami teljes gyönyörűségében a hét törzset szimbolizáló emlékműnél tárul elénk. A süvítő szélben megcsodáljuk a körülöttünk lévő tájat és bemegyünk a Kárpát-medence kapuján.

Sötétedik és esik már, amikor a szállásunk közelébe érünk.

*

Csendben vacsorázunk, nyilván mindenki igyekszik feldolgozni és kellőképpen elraktározni magában a nap folyamán látottakat és hallottakat. Vacsora után a néhai Szovjetunióra terelődik a szó. Erika férje, István moszkvai katonaélményeiről sztorizgat. Megkérdem tőle, milyen messze van Tiszabökényhez az orosz főváros. Kétezer kilométer, vágja rá. Onnan aztán nem lehetett egykönnyen hazaugrani hétvégére, állapítjuk meg Attilával, mire György mosolyogva csap egyet, és azt mondja, ő egy ideig a szovjet–kínai határon szolgált, otthonától hatezer kilométer távolságnyira.

Érdekességként az is elhangzik, hogy a szovjet időkben a határzónában lévő falvakba és városokba csak az ott élők kaphattak busz- vagy vonatjegyet. Így például a tiszabökényi egyetemista – mivel át kellett jelentkeznie abba a helyiségbe, ahol tanult – nem tudott jegyet váltani a szülőfalujába, mert hivatalosan nem odavalósi volt, így hát kénytelen volt a szomszéd településig utazni, onnan pedig hazáig gyalogolni.

Jót nevetünk. Ma már megtehetjük.

*

Másnap reggel elbúcsúzunk vendéglátóinktól és útra kelünk.

Hazafelé jövet az jár a fejemben, hogy időről időre nagyon fontos kimozdulni otthonról, hogy megtapasztalhassuk, hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek és hogyan élnek mások. Esetünkben a kárpátaljai magyarok. Talán ez segít abban, hogy egy kicsit megismerjük, megértsük, és alkalomadtán olvassuk is egymást.

Remélem, hagytam ott magamból egy keveset cserébe azért, amit magammal hoztam.