Kárpátalja anno: vadászaton a Kárpátokban

Írta: Marosi Anita | Forrás: Kárpátalja.ma | 2024. július 28.

A Kárpátalja anno rovatban korábban már írtunk J. Lányi András erdészről (itt), aki hosszú éveken át volt Bereg vármegyében a Schönborn uradalom főerdésze és vadászmestere. Ekkor szerzett tapasztalatait 1926-ban könyvben is megírta Kárpáti vadászélmények címmel.

Emellett rendszeresen publikált a Nimród Vadászújságban. A lap 1927. április 10-i száma Kárpáti élményeimből címmel közölte Lányi írását. Miközben a sorokat olvassuk, megelevenedik előttünk a téli Kárpátok világa, a hóval borított fenyvesek, a vadakban gazdag hegyvidék. A szerző egy régi vadászat emlékét idézi fel, s olyan szemléletesen írja le a tájat, a metsző hideget, a természet csendjét, a vadkan becserkészését, hogy szinte mi is ott találjuk magunkat az ősvadonban. Érezzük a vadász izgalmát, a roppanó havat a talpunk alatt, halljuk a kutyák csaholását, a menekülő vad csörtetését.

Kárpátalja anno: vadászaton a Kárpátokban

Hogy miként végződött a vadászat, kiderül az írásból. Illusztrációként egy múlt század eleji ilosvai vadászat képét csatoltuk.

„Az eső unalmas egyhangúsággal veri az ablakot, s a hideg őszi szél szomorúan fütyülve rohan végig a tájon, magával ragadva a hulló falevelek ezreit. A nyárnak s a szép ősznek vége; itt a szomorú elmúlás, a tél kezdete. Szobám egyik sarkában ülök a fűtött kályha előtt, s meredt szemmel bámulom a pattogó, majd izzó hasábokat. Képzeletem s lelkem messze száll innen a rohanó szél szárnyán, vissza a gyönyörű múltba… Ott bolyong elrabolt százbércű szép hazámban, a Kárpátok mély, vadregényes völgyei és égbenyúló büszke havasai között. Ott, ahol gyermek voltam, majd ember lettem, s ahol, mint hivatásos vadász legszebb vadászélményeimet éltem át, s végre, ahonnan menekülnöm kellett azért, mert magyarnak születtem. Naponta, mint egy kísértet, odaszáll lelkem s a nagyon jól ismert évszázados ősfenyves isteni csendjében zokog keserves fájdalmában. Oh letűnt, elrabolt gyönyörű múlt, visszajössz-e valaha és mikor?!  A Kárpátokban kezelésem alatt volt 23,000 holdas gyönyörű pagonyban – melynek legnagyobb része teljesen érintetlen évszázados őserdő volt – a szarvas, őz és medvén kívül bőven volt disznó is s közöttük igen kapitális – 2-3 mázsás – példányok. A hatalmas területű ősvadon, egyes helyeiknek nagyon nehéz megközelíthetése, a legnagyobb csend és nyugalom és az elég nagy kímélet módot adott nekik a magas kor elérésére s így arra, hogy egyes darabok igen kapitális példányokká fejlődjenek. Évenként alig vártam az első havat, hogy megkezdhessem rájuk a vadászatot. Két kitűnő disznós-medvés kutyámmal – melyek csak medvét és disznót hajtottak – minden télen jó néhány darabot hoztam terítékre. A legnagyobb élvezetnek tartom a kutyák által hajtott, illetve állított, ostromolt medve vagy disznó belopását s elejtését. A legnagyobb ügyességet és figyelmet igényli a vadászatnak ez a módja s éppen ezért igen izgalmas. De még a Kárpátok ősrengetegében, ahol egy-egy hegyoldal hosszúsága kilométerekre terjed s szélessége 1–1 10 kilométernyi, a hajtókkal való vadászat igen bizonytalan is. Egyik esztendőben egy nagyon erős kant észleltünk pagonyomban, mely már nyoma után ítélve is messze felülmúlta a többi erős példányt. Természetesen minden igyekezetemmel ezen óriás elejtésére törekedtem, de a szerencse nem akart kedvezni. Sokszor olyan volt a helyzet, hogy már egész biztos zsákmányomnak tartottam, de rendesen az utolsó pillanatokban hihetetlen szerencsével sikerült fegyverem csöve elől elmenekülnie lövés nélkül. Egy alkalommal, midőn kutyáim ismét vackán ostromolták, 15 lépésre becserkéltem, s legalább öt percig álltam, guggoltam s térdeltem közvetlen közelében és sehogy sem tudtam meglátni. A csaholó két kutyámat láttam s a kutyák tekintetének irányából azt is sejtettem, hogy hol áll vagy fekszik, de az ősfenyves alját borító sűrű fiatal serdénytől nem tudtam meglátni, míg végre – valószínűleg engem észrevéve – nagyot fújva kiugrott s eltűnt, anélkül, hogy lőhettem volna. Csupán egy pillanatra láttam óriási fekete alakját, mely élesen elütött a friss fehér hótól. Ilyen s ehhez hasonló szerencsével menekült meg mindig, mintha valósággal meg lett volna babonázva. Ez azonban nemhogy elvette volna kedvemet, hanem még jobban izgatott, s elhatároztam, hogy bármily fáradságomba kerül, addig nem nyugszom, míg meg nem lövöm. Egy decemberi reggelen friss havazásra ébredtem. Délre megszűnt a havazás és a régi havat négyujjnyi friss hó borította. Nyomban ebéd után megindultam a hegyek közé a K……-i vadászházhoz. Ehhez volt a legközelebb az az erdőrész, ahol a nagy disznó leginkább szokott tartózkodni. A vadászház jó három és fél órányira volt lakásomtól, a K. . . . havas alatti ősszálasban. Szándékom az volt, hogy a vadászházban meghálva, korán reggel megkezdem a disznó kinyomozását s akár három-négy napig is fent maradok. Két erdőőrt is odarendeltem esti 5 órára a vadászházhoz, akik közül az egyik két kutyámat, a másik pedig az elemózsiát hozza fel, s másnap a nyomozást végzik. Ők másik, rövidebb úton mennek, míg én nagy kerülővel megyek, hogy nagyot cserkészhessem. Havas, borús téli időben nagyon szerettem a téli álmát alvó, síri csendes, komor ősrengeteget teljesen egyedül bújni. Havazó téli napokon a vad, de különösen a ragadozók: a farkas, sőt a hiúz is – korgó gyomra által hajtva – nappal is mozog, csavarog. Ily téli hosszú és nagyon gyakori bolyongásaim alkalmával jó néhány farkast, sok disznót, sőt hiúzt is lőttem. Három-négy napra mentem ilyenkor fel a havasok alá, s hol az egyik, hol a másik, havasok alatti vadászházban aludtam s pihentem ki a nap fáradalmait, s rendesen csak akkor mentem le lakásomra, ha élelmem elfogyott. Egy-két napi otthonlét után azonban ismét mentem, mert hívott, húzott, vonzott a gyönyörű komor ősvadon. Küzdve a majdnem térdig érő hóval, közeledem a vadászházhoz, s már nem vagyok tőle messzebb jó félóránál. Egy kisebb völgyhöz érek, mely hosszan fut le a hegyoldalon. Ez az a rész, ahol az óriási disznó leginkább tartózkodni szokott. Letérek a cserkészútról, melyen eddig jöttem s egy darabon bemegyek a völgy felső – cserkészet alatti – részébe, hátha megtalálom ott a disznó nyomát. Alig megyek mintegy kétszáz lépésnyire, elérem a disznó váltóját és a havazás utáni friss nyomáról örömmel állapítom meg, hogy a disznó itt van. A legnagyobb csendben visszamegyek a cserkészútra, s tovább haladok a vadászház felé, melyet nemsokára elérek, s ahol a már jóval előbb odaért két erdőőr jó meleg szobával vár reám. Egy csésze forró teát lehajtva, majd megvacsorázva lefekszem, hogy reggel jó korán megkezdhessük a nagy munkát. Korán reggel, amint virradni kezd, a két erdőőrt útnak indítom a völgy körülnyomozására, majd kisvártatva magam is útnak indulok két kutyámmal a völgy felső vége felé, ahol az erdőőrökkel fogok találkozni. Mikor odaérek, az egyik erdőőr már ott van, majd néhány perc múlva megérkezik a másik is és jelentik, hogy a disznó bent van a körülnyomozott erdőrészben, vagyis a két oldalgerinc közötti keskeny, de nagyon mély völgyben. Helyzetem nagyszerű, amennyiben a nagyon gyenge szél alulról jön, így én majd felülről cserkészhetem a kutyák által szorongatott disznó felé. A két erdőőrt leküldöm kutyáimmal a disznó friss nyomára, meghagyva, hogy a kutyákat eresszék a nyomra, ők pedig menjenek le a fővölgybe s ott várjanak addig, míg sípolok. Jó félóra elteltével hallom kutyáim mély, öblös csaholását elég távol, a völgy közepe táján. Ugatásukból megállapítom, hogy állóra csaholnak, tehát valószínűleg a vackán ostromolják a disznót. Lassan megindulok a völgy baloldalán lefelé a disznó, vagyis a hang irányában. A térdig érő hóban s az előttem imitt-amott keresztbe fekvő óriási, széldöntött törzsek miatt csak lassan haladok előre. Gyakran meg-megállok, figyelve a hangra. Már nem vagyok messzebb a disznótól 5–600 lépésnél. A kutyák dühös csaholása állandóan egy helyről hallatszik. Ismét egy óriási széldöntvény zárja el az utamat s éppen azon spekulálok, hogyan küzdjem rajta keresztül magamat, midőn előttem mintegy 100 lépésre egy hiúzt pillantok meg, mely felém tart. Bizonyára a disznót csaholó kutyák ugatása zavarta fel és menteni iparkodik gyönyörű bundáját. Íme, most meg hiúz képében jelentkezik a nagy disznó szerencséje, mely ismét megmenteni készül puskám csöve elől. Ugyanis, ha a hiúzra lövök, lövésem zajára a nagy disznó hanyatt-homlok az ellenkező irányban fog az én nagy bosszúságomra menekülni. Viszont a hiúzt lövés nélkül elengedni óriási áldozat, sőt mulasztás volna részemről. A nagy disznóval – ha most el is szalasztom – más alkalommal még összejöhetek, ellenben hogy ezt a hiúzt csak láthatom-e még valaha, az nagyon, de nagyon valószínűtlen. Mindezek a gondolatok csak egy pillanat alatt rohantak át agyamon s határoztam, hogy lövök. Schönauerem kezemben lövésre készen. A hiúz 60 lépésnyire lehet tőlem, midőn megáll s fejét hátrafordítva, figyel a csaholás irányába, pompásan kínálva lövésre vállapját. Kis puskám jegye egy pillanat alatt odasiklik, s a hiúz a lövés pillanatában tűzben rogy össze. Gyorsan ismételve mozdulatlanul maradok helyemen, s várom a fejleményeket. Egész biztosra veszem, hogy a disznó a lövéstől megriadva a jobb- vagy baloldali gerincen át fog a szűk kis völgyből kitörni. Arra vártam csak, hogy a kutyák csaholásából megtudjam, hogy melyik oldalra menekül a disznó, hogy esetleg elébe vághassak. Lövésemre a csaholás pár pillanatra megszűnt, majd igen gyors tempóban megújul, s az ugatásból megállapítom, hogy a disznó megindult és legnagyobb ámulatomra irányomban tart felfelé a völgy baloldalán. Bizonyára a kutyák folytonos csaholása és támadása miatt a szűk völgyben nem tudta megállapítani a lövés helyét, s éppen annak irányában, vagyis felém menekül. A csaholás mindinkább közeledik, majd csörtetést és ágak ropogását hallom, s végre vagy 200 lépésnyire egy kis gerinc mögül előtűnik az óriási disznó, követve a kutyáktól. A disznó egyenesen a völgy innenső oldalán jön felfelé s előre látom, hogy alattam 40–50 lépésnyire fog elhaladni. Lövésre készen várom, hogy irányomba érjen. Még pár lépés csak és lőhetek. A disznó egy kiálló gyökérén megcsúszik, mire öregebb kutyám utoléri s vad dühhel beleharap a farába. Erre a disznó hirtelen visszafordul s tajtékzó dühhel ront a kutyáknak, melyek szétugranak előle. Agyarait csattogtatva s farkával korbácsolva megáll egy kimagasló szikla tetején, várva a szétugrott kutyák újabb támadását. A feledhetetlen gyönyörű képet fegyverem csöve felett nézem végig, de már nem várhatok tovább, ezt a pillanatot ki kell használnom. Pontosan a disznó fültövén nyugszik egy pillanatra fegyverem jegye, majd éleset csattan lövésem s a disznó lezuhan a szikla túlsó oldalán. Hirtelen ismételve sietek a sziklára, s onnan letekintve látom, hogy ott fekszik élettelenül az óriási disznó. A kis golyó pontosan oda ment, ahová küldtem, s pillanat alatt végezte kötelességét. Két kutyám őrült dühhel rontott a disznóra és alaposan megcibálta. Mikor azonban látták, hogy már nincs benne élet, békét hagyták, s nyalni kezdték a sebből szivárgó vért. Aztán sípolok az erdőőröknek, s miután meghallom válaszukat, felmegyek a hiúzért, hogy lehúzzam azt is a disznóhoz. Odaérve hosszan szemlélem a Kárpátok e vérengző, de gyönyörű ragadozóját, majd lehúzom a disznóhoz. Egy kőről letisztítom a havat, leülök s rágyújtok a már nagyon óhajtott cigarettára, s ennek füstje mellett ismét átélem a pár perccel előbb lejátszódott eseményeket, és az óriási disznóban gyönyörködöm, mely után annyit küzdöttem és fáradtam. Súlya 301 kilogramm volt.

Gondolatom, lelkem odaszáll a Kárpátok gyönyörű ősrengetegébe és siratja az elrabolt, feledhetetlen szép múltat. A mély völgyek, az égbenyúló havasok s az évszázados ősfenyvesek suttogva hívnak vissza, de én még nem mehetek. A Kárpátok felől rohanó szél megrázza ablakomat és súgva mondja a sötét fenyvesek üzenetét, hogy a Kárpátok nemsokára megint a miénk lesz. Lelkem ujjong, tombol örömében, mert hisz a szél szárnyán hozott üzenetben s rendületlenül bízik a közelben eljövendő magyar feltámadásban.”

Hírek

  • Kárpátalja anno: Lator László, Tiszasásvár szülötte

    Egy éve, 2023. július 17-én, életének 95. évében hunyt el Lator László Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista. Kárpátalján, az Ugocsa vármegyei Tiszasásváron látta meg a napvilágot 1927. november 19-én. Beregszászon járt gimnáziumba, itt élte át a II. világháború borzalmait. Min...

  • Hagyományok Háza Hálózat: kézműves tábor Visken – Ékszerek, ünnepi dekorációk, játékok

    A Hagyományok Háza Hálózat szervezésében idén immáron negyedik alkalommal szerveztek felnőttek számára kézművestábort, melynek ezúttal – immáron második alkalommal Visk adott otthont. A program célja, hogy a Kárpátalján gyerekekkel foglalkozó kézművesek megismerhessék és elsajátíthassák a természete...

  • Szeretjük látni a nevünket leírva, de mi a tétje?

    Hiszek abban, hogy a mostani fiatalokhoz akkor ér el leghatásosabban egy szerző, ha maga látogatja meg őket. A fiatalok nélkül meg minden hiába – mondja Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas költő, aki nem szereti a nyarat, s aki az utazásokban ma már nem a mélységeket keresi. A kárpátaljai szerz...

  • Megemlékezés a turulmadaras emlékműnél – Szabadságharcaink üzenete

    A szabadság ugyan minden nép számára természetes állapot, ám nem adódik magától, azért nemzedékek sokaságának állandóan meg kell küzdeni. Itt, a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájának helyszínén, a Tiszaújlak határában felállított turulmadaras emlékműnél 321 év elmúltával most arról beszélünk...

Események

Copyright © 2024 KMMI