Kárpátalja anno: Amikor Munkácsy Mihály Munkácson járt…

Írta: Marosi Anita | Forrás: Kárpátalja.ma | 2024. július 21.

Bay Gábor beregsurányi születésű földbirtokos, huszárszázados, nyugalmazott munkácsi polgármester visszaemlékezése Amikor Munkácsy Mihály Munkácson járt… címmel a Kárpáti Hiradó 1943. január 3-i számában jelent meg. A személyes hangvételű írás 1882 márciusába repíti vissza az olvasót, amikor Munkácsy Mihály fiatal feleségével szülővárosába látogatott. Munkácsi útjára elkísérte a művészt mások mellett Mikszáth Kálmán, a Pesti Hírlap akkori munkatársa és Jókai Mór is.

Kárpátalja anno: Amikor Munkácsy Mihály Munkácson járt…

A város felbolydult a festő érkezésére: fáklyásmenettel, a város utcáinak fellobogózásával, diadalkapuval, 207 terítékes díszebéddel, táncmulatsággal, emléktáblával és egy közadakozásból készült ezüst babérkoszorúval fogadták Munkácsyt.

Az ünnepség szervezésében részt vett a város előkelőségéhez tartozó Freyseysen Gyuláné Uray Ida is, akinek 1877-ben elhalálozott férje egykor Bereg vármegye alispánja és országgyűlési képviselő volt. Freyseysenné meghívta unokáját, az akkor hatéves Bay Gábort is a rendezvényre. A kisfiú akkor még nem tudhatta, hogy néhány évtized múlva ő lesz Munkács polgármestere, és felnőttként ismét találkozni fog Munkácsi Mihály feleségével. Már közel a 70-hez írta meg visszaemlékezését, mely itt olvasható:

„Gyermekkorom egyik legszebb emlékét elevenítem fel, melyet hatéves korom óta őrzök az elfeledés homályától, s amely, bár 1882 március havának első napjaiban történt, mégis úgy áll előttem, mintha tegnap történt volna. Talán tragikomikus útikalandunk és munkácsi élményeink következménye, hogy a korai gyermekkornak ezek az emlékei olyan élénken élnek bennem. Gulácsról indultunk el munkácsi nagyanyám meghívására anyámmal és Erzsébet nagynénémmel, két kocsival és egy megrakott szekérrel. A nagy hó dacára kerekes járműveken azért, mert nagyanyám meghívó üzenetében az a figyelmeztetés is benne volt, hogy Munkács alatt már elkopott a hó. Tarpa község előtt a kocsink egyik kereke kiesett és mi az útszélen álló »strázsaporondra« – így nevezték az útszélre készített törtkavics-rakásokat – estünk. Én legalul, anyám és nagynéném reám. Amikor aztán beértünk Tarpára, egyenest Hónig doktorhoz vittek, ahol levetkeztettek, s a doktor bácsi nagy gonddal és alapossággal megvizsgált. A vizsgálat után – hogy én ne értsem – németül mondotta anyáméknak: – Keine Fehler! Gott sei Dank! válaszoltam én, mert akkor már sokat megtanultam a német kisasszonyunktól. A következő állomásunk Beregsurány volt, ahol Bay Ferenc nagyapám lakott. Amikor anyám elmesélte úti tragédiánkat, surányi nagyanyám szó nélkül doktorért küldött, aki megint levetkeztetett, s a vizsgálat után ő már aggodalmasan csóválgatta a fejét. Nagyanyám erre herbateát főzetett, és sehogyse akart tovább engedni, hanem ágyba fektetni. Mikor a helyzet ennyire komolyra vált és elkezdtem a sírást, hogy hát engem a munkácsi nagymama hívott és én oda akarok menni, mert a munkácsi nagymama engem elvisz a bálba is, és én nem is vagyok beteg. Nagyanyám végül is megszánt, s azt mondta, ha megiszom még egy herbateát, akkor elenged. Az útra még bekötöztek egy nagy fekete harasztkendőbe, beledugtak a nagyapám lábzsákjába és melegített téglát is tettek a lábam alá. Beregszászban deleltünk a családi »Vasúti vendéglőben« és délután indultunk tovább Munkácsra. A Vereskorcsmánál volt az utolsó úti pihenő, ahol az öreg Guth bácsi forraltborral kedveskedett. Munkácson már az ablakban várt nagyanyám Ida nénémmel bennünket, miután a poggyászos szekér előttünk megérkezett. Amikor anyám elmesélte útikalandunkat, a munkácsi nagymama is tüstént orvost akart hívatni, de én sírva fakadtam és elpanaszoltam, hogy már kétszer vetkőztettek le. Így elmaradt a harmadik orvosi vizsgálat, de a család egész idő alatt a lefekvésig mindig a kezem, meg a fejem tapogatta, öreg dajkánk pedig a lefekvéskor valami kámforos zsírral bekente a testem ott, ahol megütöttem. Reggelre kelve, amikor az emeleti ablakon kinéztem, zászlódíszbe volt öltöztetve az egész város. Akkor mondták meg, hogy Munkácsy Mihály és felesége tiszteletére. Este fáklyászenét is adtak a szemben levő grófi ház előtt, amelyben Munkácsy Mihály és felesége voltak megszállva. Másnap délelőtt a városházán volt ünnepély, ott ezüst babérkoszorút adtak át ünnepélyes formákban Munkácsy Mihálynak. Ezután gróf Teleki Sándor és György Endre kíséretében Munkácsy Mihály és fiatal felesége nagyanyámhoz jöttek Jókai Mór és mások társaságában. Nagymamám bemutatott a néninek és a bácsiknak, s szokott helyemre, a nagyanyám fotelje melletti kis székemre ültem, s onnan hallgattam a nagyok beszélgetését. Arra emlékszem, mikor Sándor bácsi nagyanyámnak azt mondotta, hogy: Kedves Ida, én magának soha az életben el nem felejtem, hogy mikor »Gyulával« (Freyseysen Gyula nagyapám ’48-as honvédőrnagy volt) a munkácsi várból megvasalva gyalog kísértek bennünket Kassa felé, én a maga bundájában, 1850. április 11-én, éppen a Gyula népnapján, azt magamra véve Szerednyén elszöktem. Ha maga bennünket nem kísér kocsin és nem lát el mindennel az úton, erre nem lett volna alkalom. De menekülésemben bántott a lelkiismeret, hogy én elszöktem, s a maga jó Gyulája meg ott maradt… Erre munkácsi nagyanyám elmondta, hogy két év alatt sikerült titokban eladni sok mindent és férje nagyanyjával, Komoróczy Teréziával együtt össze tudta szedni azt az 50.000 aranyat, amiért ki lehetett szabadítani a kassai börtönből. Sándor bácsi látva, milyen áhítattal hallgattam beszédüket, hozzám jött, s fejemre tette a kezét, s a következőket mondta: »Kisfiam, légy olyan magyar, ha megnősz, mint megboldogult nagyapád«

…Munkácsy Mihályné egy piros bőrkötésű, aranyszegélyű kis könyvet és sok színes ceruzát, Ida testvéremnek egy nagyon szép veresbársonyos ládikában varrókészletet hozott. A bácsiktól pedig sok cukrot kaptunk, amit édesanyám elvett tőlünk, hogy el ne rontsuk gyomrunkat. György Endre bácsi látva a keserű pillantásokat, amit a cukrok elvitele alkalmával vágtunk, egy zacskóval észrevétlenül a zsebembe csúsztatott.

Estefelé öreg dajkánk Ida testvéremet és engem díszesen felöltöztetett, zöldbársony aranypitykés zsinóros ruhát adott reám, sárga cipőt is kaptam, melyre a testhezálló nadrágból arany rojtozat csüngött. A fehérszőrmés kucsmát nem akartam felvenni, mert az borsszagú volt, s ahelyett a kakastollas kalapom akartam feltenni a fejemre, amit vén dajkám nem engedett. Így parádésan kísért Samu inas fel bennünket a Csillagba este hat óra után. Mikor beléptem az emeleten levő nagyterembe, nagy forróságot éreztem, mert ennyi embert még nem láttam. Édesanyám jött elibénk, s kezünket megfogva, az emelvényhez vitt, melynek közepén, nagyanyám mellett Munkácsy Mihályné ült sok másokkal. Nagyanyám sugárzó arccal állott fel, és bennünket a néniknek és bácsiknak bemutatott, hogy itt vannak az unokáim. Sokan megcsókoltak és simogattak bennünket. Mint rendesen, nagyanyám szoknyája mellől nem mozdultam, oda hozatta vén dajkám a megszokott székem, s azon ültem. Gyönyörködtem abban a két nagy csillárban, melyben vagy háromszáz gyertya égett, és a falakon vagy negyven lámpát számláltam meg. Néztem a táncolókat, Munkácsy Mihály anyámat és Erzsébet nagynénémet is felkérte a táncra. Mikor nagyanyámnak elmondtam, hogy a dadus nem engedte, hogy a kakastollas kalapomban jöjjek, jót nevetett és a körülötte levő uraknak is elmondta, mibe akartam ide jönni. A tánc szünetében hosszú asztaloknál cigány mellett énekeltek és mulattak. Munkácsy Mihálynak olyan jókedve volt, hogy zene mellett fütyölt is, s nagyon szépen, mert mikor abbahagyta, mindenki elkezdett tapsolni. Másnap délben nagyanyámnál volt ebéden az ünneplő társaság. Ebéd után kijött Munkácsy Mihályné édesanyámmal a konyhába és megkérdezte Balogh nénitől, hogy hogy csinálta azt a finom malacpecsenyét és a pulykapecsenyét, mert ilyen jó ízűt még nem evett, megnézte még, hogy sütik a »kürtösfánkot«, mert azt sem evett addig. Édes jó anyámmal franciául és németül beszélgettek, s mi is a testvéremmel bemutattuk német tudományunkat, tőlem azt kérte, hogy mutassam meg neki a kakastollas kalapomat, melyről tegnap este a Csillagban is szó volt, erre magához ölelt és megcsókolt. Édesanyám még kikísérte Munkácsy Mihályékat a vasúti állomásra, mi nagymamával otthon maradtunk. Másnap Ida testvéremmel és a vén dajkánk kísérete mellett elmentünk megnézni azt a márványtáblát, amit a Munkácsy Mihály szülőháza falára helyeztek el. És én a Munkácsy Mihálynétől kapott piros bőrfedelű kiskönyvbe zöld ceruzával beírtam, ami a márványtáblán volt aranybetűkkel bevésve:

»E házban született 1844. febr. 20-án Munkácsy Mihály.
Honszerző Árpád e helyütt piheni ki nagy útját,
Sas szeme itt villant őse hazája felé.
Itt született Munkácsy Mihály, innen kele útra,
S új eszményi hazát hódita láng ecsete.
1882. márc. 3.«

Munkácsy Mihály síremlékének ünnepélyes leleplezése 1911-ben volt a budapesti kerepesi temetőben. Bereg vármegyét és a szülővárost, Munkácsot a Képzőművészeti Tanács meghívta. Dr. Gulácsy István alispán múló betegsége miatt nem jöhetvén, engem kért fel, hogy Bereg vármegye koszorúját is elhelyeztem Munkácsy síremlékére, s kirendelte hozzám Siró Bertalan vármegyei várnagyot a vármegye koszorújával. Az ünnepségek befejezése után a Képzőművészi Tanács elnöke bemutatott engem József királyi hercegnek, Auguszta királyi hercegnőnek, Munkácsy Mihálynénak és bátyjának. Ez alkalommal azon kéréssel fordultam Munkácsy Mihály özvegyéhez, engedje meg, hogy úgy Bereg vármegye, mint Munkács város képviseletében tiszteletemet tehessen. Erre ő az engedélyt megadta. Díszmagyarom levétele után, zsakettbe öltözve, a Hungáriában levő lakosztályán tettem tiszteletemet. Jelentést tettem arról, hogy Munkács város világhírű szülöttének szülőházát megvette, s felmutattam a fényképét annak a szobornak is, amely a városháza nagytermében van s előadtam, hogy emlékét múzeumszerűen határozta a város megörökíteni és szobrát szülőháza előtt fogja felállítani. Elővettem azt a kis piros bőrkötésű könyvet is, melyet tőle 1882 március hó 4-én kaptam, s előadtam, hogy az a kis hatéves fiú áll most előtte, akit akkor meg is csókolt s, hogy azzal a zöld ceruzával írtam be az emléktábla teljes szövegét, amit most, visszaadok emlékül… Munkácsynénak és bátyjának könnyek szöktek szemébe, s másodpercekig szólni sem tudtak. Akkor azt a kijelentést tette kötelezőleg, hogy amennyit Munkács városa áldoz férje emlékének, ő is annyival járul hozzá. A Munkácsy-múzeum számára odaadja Munkácsy Mihály karosszékét, festőállványát, ecsetjeit, palettáját és a Honfoglalás összes vázlatait. Ezután a Képzőművészeti Tanács elnökénél tettem tiszteletemet mind Bereg vármegye mind Munkács város nevében, elmondtam Munkácsy Mihályné kötelező ígéretét is, kérve, hogy a felállítandó Munkácsy Mihály-szobának ajándékozza a síremlék-leleplezési ünnepélye alkalmával letett koszorúk szalagját. Egy hétre rá a szalagokat a Képzőművészeti Tanács megküldötte a városnak, s azokat a városháza nagytermében levő szobra köré helyeztem el. Hogy a cseh megszállás alatt hová lettek, azt csak a vizsgálat tudná megmondani. Munkácsy Mihály főutcai szülőházát lebontották. Bérpalotát emelt a fiatal nemzedék, pedig a város azon kötelezettséggel vette meg ezt a házat az államkincstártól, hogy abban a »Lehoczky Múzeumot« elhelyezi s világhírű szülöttjének emlékét örökíti meg. A képviselőtestületi jegyzőkönyvekben ezek a kötelezettségek le is vannak fektetve. 1943. február 20-án, Munkácsy Mihály születésének 98-ik évfordulója köszönt reánk. Erre az alkalomra illő és méltó volna egy kis magasokba szállás Munkácsy Mihály emlékének kijáró és annak idején lelkesen vállalt kötelességeknek dolgában. Legalábbis intézkednie kellene Munkács város vezetőségének arról, hogy a régi sok vihart látott emléktáblát, amelyet az egész ország hálája helyezett a régi Munkácsy-házra, helyezzék vissza a szülőház helyén emelt épület homlokzatába, hogy hirdesse tovább a magyar géniuszt és Munkács város nemzedékeiről is azt, hogy nagyjaival szemben nem hálátlan.”

Hírek

  • Kárpátalja anno: Lator László, Tiszasásvár szülötte

    Egy éve, 2023. július 17-én, életének 95. évében hunyt el Lator László Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista. Kárpátalján, az Ugocsa vármegyei Tiszasásváron látta meg a napvilágot 1927. november 19-én. Beregszászon járt gimnáziumba, itt élte át a II. világháború borzalmait. Min...

  • Hagyományok Háza Hálózat: kézműves tábor Visken – Ékszerek, ünnepi dekorációk, játékok

    A Hagyományok Háza Hálózat szervezésében idén immáron negyedik alkalommal szerveztek felnőttek számára kézművestábort, melynek ezúttal – immáron második alkalommal Visk adott otthont. A program célja, hogy a Kárpátalján gyerekekkel foglalkozó kézművesek megismerhessék és elsajátíthassák a természete...

  • Szeretjük látni a nevünket leírva, de mi a tétje?

    Hiszek abban, hogy a mostani fiatalokhoz akkor ér el leghatásosabban egy szerző, ha maga látogatja meg őket. A fiatalok nélkül meg minden hiába – mondja Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas költő, aki nem szereti a nyarat, s aki az utazásokban ma már nem a mélységeket keresi. A kárpátaljai szerz...

  • Megemlékezés a turulmadaras emlékműnél – Szabadságharcaink üzenete

    A szabadság ugyan minden nép számára természetes állapot, ám nem adódik magától, azért nemzedékek sokaságának állandóan meg kell küzdeni. Itt, a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájának helyszínén, a Tiszaújlak határában felállított turulmadaras emlékműnél 321 év elmúltával most arról beszélünk...

Események

Copyright © 2024 KMMI