Az ungvári várba az ember először többnyire a kilátás miatt megy fel. Aztán már bekukkant a múzeumba is, megnézi a kiállításokat, és elragadják a régi történetek…
Ruszin Valéria ötven éve dolgozik itt. Minden reggel, amikor végigsétál a kőfolyosón, és belép a nyugati bástya termébe, a falon lévő szakállas, komoly férfire néz, és azt mondja: „Jó reggelt, Tibi bácsi!” Így indul a nap Lehoczky Tivadarral, a kárpátaljai múzeumi munka polihisztorával, a megyei honismereti múzeum névadójával.
– A hetvenes évek múzeuma egészen más világ volt, mint a mai. Ideológiailag nagyon kontrollált volt minden. A raktárba nem lehetett mindent bevenni. A múlt század 30–40-es éveiből rengeteg újság, dokumentum tűnt el így, mert egyszerűen nem engedték, hogy leltárba kerüljön. Ma már ez elképzelhetetlen: most az a kérdés, van-e pénzünk megvenni, amit fontosnak tartunk.
Aki járt már az ungvári várban, tudja, a múzeum nem egy „gyorsan végigszaladható” hely. Valéria most rendszerezve mondja el, mi hol van – kicsit más szemmel járom vele végig a múzeumot.
– A természetrajzi osztály az elején van, azt pár éve teljesen újraszerkesztettük. Utána jön a történeti tárlat, a 8. századtól 1919-ig, Trianonig. Onnan külön terem Kárpát-Ukrajnáról és Augusztin Volosinról, aztán külön rész a két világháború közti Kárpátaljáról és a második világháborúról. A sor végén a népi kultúra következik: ruhák, hangszerek, tárgyak. A népviseleteknél, hangszereknél világosan látszik, hogy ez a vidék mindig többnemzetiségű volt. Magyar, ukrán, ruszin, minden benne van. Ezt fel kell mutatnunk. A történeti részlegnek vannak „kiemelt” darabjai is: a fegyverterem, az öntöttvas-remekek, és mindenek fölött a Lehoczky Tivadar-kiállítás. 2018-tól folyamatos régészeti kutatások zajlanak a területen, 2023-ban 42 érme, fegyverek (köztük egy kivételesen jó állapotú ritka kard), ruhadarabok, egyházi és hétköznapi tárgyak kerültek elő, amelyek a múzeum gyűjteményébe integrálódnak.
A múzeum névadója, Lehoczky Tivadar szinte minden témánál előkerül. Régészet, néprajz, történelem, numizmatika – valahol biztos ott van a neve.
– Ha bármilyen témához nyúlok – céhek, templomtörténet, földrajz, pecsétek –, mindig belebotlom Lehoczky munkáiba – mondja Valéria. – Ezt szeretnénk a látogatóknak is megmutatni: hogy valódi kutató, aki rengeteg mindent feltárt erről a vidékről. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy az első termet kizárólag a régészeti munkásságának szenteljük. Nagyon sok tárgy van tőle: bronzkori leletek, kelta emlékek, érmék, pecsétek. A naplóiban mindenhez rajz és leírás tartozik. Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb fejleménye, hogy levéltári feltárás során előkerültek Lehoczky naplói, margóra rajzolt vázlatai, jegyzetei.
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetemmel közös projektben zajlik ennek feldolgozása és a jövőbeni digitalizálási program előkészítése.
A várból az eredeti bútorok sajnos nagyrészt eltűntek. Rengeteg mindent elvittek a történelem során. A szabadságharcok után az archívumot, könyveket, iratokat szekrényestül elszállították. Ma ezek nagy része külföldi gyűjteményekben van.
A múzeum egyik újdonsága, hogy nemcsak nagy, átfogó kiállításokban gondolkodnak. Vannak úgynevezett kabinet-kiállítások is.
– Ezt a Magyar Nemzeti Múzeum mintájára csináljuk – folytatja Valéria. – Kis terem, kevés tárgy, de érdekes. Volt például karácsony előtt egy kiállítás, ami egy 1844-ben írt kéziratos énekeskönyvet mutatott be, amelyet Vaszil Popovics, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye püspöke állított össze. A kis könyvecske 53 levélből áll, és 20 egyházi éneket tartalmaz egyházi szláv nyelven „az Úr ünnepeire, főpapi és istenszülői ünnepekre és más énekekre”. Fekete és piros tintával írták, a címlapon naivan megrajzolt püspök–ábrázolással, körülötte piros feliratokkal a kötet tartalmáról. Így, kinyitva, a díszes címlappal együtt láthatták a látogatók a vitrinben. Az ilyen tárgyak nem csak díszek, hanem egy élő hagyomány kézzel fogható lenyomatai.
A háttérmunka egy-egy ilyen emlék felkutatásakor és restaurálása/bemutatása előtt hónapokig tart. Például találtunk egy tulipános boros lopót is 1820-ból.
Két hónapig foglalkoztam vele: miért tulipán, milyen díszítés, milyen borászati hagyományhoz kapcsolódik. Mellé kerültek a céhes tárgyak, a mesterek nevei, dokumentumok… egy tárggyal úgy kell dolgozni, hogy legyen története. Nélküle csak egy régi darab a vitrinben.
Egy ponton ráfordulunk arra a témára, amit nehéz kikerülni: ma háború hatása a múzeum életére.
– Amikor kitört, az első kérdés az volt: mit rakjunk el a raktárba? – idézi fel Valéria. – Van egy fegyverkiállításunk 16. századi kardokkal, puskákkal. Egy ideig le is zártuk. Végül úgy döntöttek, hogy kinyitják. Van kamerarendszer, biztonsági berendezés. Ha mindent elzárnánk, miből élnénk? A látogatók tartanak fenn minket. A háború viszont megkerülhetetlen a mai napig. Van egy emléktermünk az elesett katonáknak. Fotók, adatok, rövid életrajzok. A hozzátartozók gyakran eljönnek. Nem feltétlenül évfordulókon, csak úgy, hétköznap.
A múzeum az utóbbi években egyre aktívabban van jelen a város kulturális életében. 2025-ben elkészült A középkori erődtől a modern kulturális központig című ukrán–magyar–angol brosúra is, ami átfogó képet ad az intézményről. Ma már nemcsak kiállításokkal, hanem nyílt előadásokkal is várják a látogatókat.
– Kitaláltam, hogy havonta rendezzünk nyilvános előadásokat, ahová különböző szakembereket, vendégelőadókat hívunk meg – mondja Valéria.
– Igyekszünk mindig más témában, változatosan. Ha tíz ember jön el, az is elég. Aki eljön, az biztosan azért jön, mert érdekli. Viszont már vannak törzsvendégeink is, akik egyetlen előadást sem hagynak ki, ráadásul ők áttelepültek, akiket érdekel vidékünk történelme. A témák az első világháborús temetők megmentésétől kezdve helytörténeti kérdéseken át egészen a mostani háborúig sok mindent érintettek.
A beszélgetés végén Valériát a jövőről kérdezem. Nem könnyű téma egy olyan időszakban, amikor a háború mindent bizonytalanná tesz, de Valéria mégis viszonylag konkrétan fogalmaz.
– Szeretném, ha béke lenne, stabil működés, fiatal kollégák, akik viszik tovább a munkát. És ha egyszer meg tudnánk csinálni, hogy „leülhessünk Lehoczkyval” – mondja.
– Valami interaktív, 3D-s megoldásra gondolok. Olyanra, ahol a fiatalok úgy érzik, tényleg vele beszélgetnek. A naplói, rajzai, tárgyai alapján. A múzeum már most is részt vesz nemzetközi programokban, „Smart Museum” jellegű projektekben, digitalizálási kezdeményezésekben, de ez még folyamatban van. Lehet digitalizálni, ez fontos. De a nap végén ugyanaz a kérdés: amikor belépsz egy múzeumba, mit szeretnél látni? Én nem papírokat. Valami régi tárgyat. És azt szeretném, hogy az igazi, autentikus legyen. A mi dolgunk hozzátenni a történetet, ugyanúgy, hitelesen.
Egy jubileumi év számokban
A múzeum 2025-ben 226 400 látogatót fogadott. Ez önmagában is erős szám, de a mögötte lévő aktivitás mutatja igazán, mennyire „élő” intézményről van szó:
- 1 137 vezetett tárlat – ebből 959 általános és 178 tematikus séta;
- 87 tudományos–oktatási, ismeretterjesztő és hazafias rendezvény;
- 38 kiállítás (állandó, időszaki és online együtt);
- 53 tudományos cikk a munkatársaktól;
- 354 publikáció a honlapon és a közösségi oldalakon;
- 20+ múzeumpedagógiai foglalkozás, workshop és kvíz;
- 16 konferencia a múzeum kutatóinak részvételével;
- 21 szeminárium, 9 tréning, 43 különböző témájú előadás és 9 bemutató.
A Turinform Zakarpattya 2025-ös értékelésében a múzeum elnyerte az év Kulturális–oktatási projektje díjat is. A szakértői zsűri indoklása szerint az intézmény dinamikus párbeszédtérré alakította az ungvári várat, olyan programokkal, amelyek közelebb hozzák a történelmi örökséget a mai generációkhoz, és ezt következetesen, láthatóan kommunikálják a közösségi médiában is.
