Az ungvári születésű Ivaskovics Viktor több mint húsz éve áll elhivatottan a színpadon. Lenyűgöző természetességgel formálja meg a karaktereit, játékában ott a finom humor, az érzelmi mélység, a feszült csendek mögött rejtőző izgatottság, és az a fajta hitelesség, amit nem lehet tanítani, csak megélni. Egyike azoknak a színészeknek, akik nemcsak szerepet játszanak, hanem gondolatot, érzést, emberséget közvetítenek. Az idén kapta meg a Jászai Mari-díjat. Az elismerés mögött kitartó munka, folyamatos kutatás és mély emberi kíváncsiság húzódik – önmaga, a figurák és az emberi lélek iránt. A színészetről, a belső motivációról, kételyekről és nehézségekről beszélgettünk, azokról a pillanatokról, amikor már nem is ő áll a színpadon, hanem a szerep él benne.
– Vannak színészek, akik csendesen építkeznek, akik nem harsányak, nem keresik a rivaldafényt, mégis, amikor színpadra lépnek, megáll a levegő. Ön ezek közé tartozik. Jászai Mari-díjjal ismerték el a munkásságát, amihez gratulálok! Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Köszönöm. Tudom, sablonosan hangzik, de tényleg nagyon meghatott. Az ember hosszú éveken át dolgozik, teszi a dolgát, néha kétségek között, hogy jó-e az irány, amit választott, aztán megkap egy ilyen díjat. Ez a díj egy kicsit visszaigazolás is, hogy talán mégiscsak van értelme annak, amit csinálok. Nemcsak magamnak játszom, hanem a nézőknek, és ha ők értékelik, az a legnagyobb elismerés.
– A beregszászi színház egykori oszlopos tagja, jelenleg a Déryné Program tagja.
– Ungváron, a közművelődési szakközépiskolában kezdtem a tanulmányaimat, de akkor még nem kifejezetten színésznek készültem. Viszont már akkor is nagy hatással voltak rám Vidnyánszky Attila előadásai. Aztán amikor meghallottam, hogy magyar színművészeti osztály indul, jelentkeztem. Ungvárról Kijevbe kerültem, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ezzel párhuzamosan a budapesti főiskolán is tanultunk. Az ingázás, a tanulmányaimból kifolyólag, négy éven keresztül tartott. Aztán a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (jelenleg Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) társulatának tagja lettem. 2020-tól pedig a Déryné Programban játszom, de amikor tehetem, a beregszászi társulattal is fellépek.
– Az elmúlt 30 évben nagy fejlődésen ment keresztül a színészet, ön hogyan látja, mik a legjelentősebb változások?
– Nagyon sok impulzus ér bennünket, a világ is felgyorsult, a filmek, sorozatok hatnak ránk, a témaválasztások merészebbek. De talán azt mondanám, emberközelibb lett. Az utóbbi években riogatnak, hogy majd a mesterséges intelligencia (MI) átveszi az irányítást és a színművészetet is átalakítja, de én azt gondolom, hogy az érzelmek, a pillanatok életszerűsége, az emberi jelenlét pótolhatatlan. A színészre még egy jó darabig szükség lesz, hiszen minél inkább „ellep” bennünket a virtuális világ, annál inkább szükség lesz a valódi, igazi emberi érzelmekre, arra, hogy lassuljunk, feldolgozzuk azt, ami körülöttünk zajlik. A színházban pedig picit lelassul az idő és az ember valóban megpróbálja átélni azokat az értékeket, amelyek fontosak az életben. Az alapvető emberi érzelmek (öröm, bánat, düh, félelem stb.) nem változnak, a problémák is ugyanazok lesznek, maximum a környezet fog változni. A színház azért „örök”, mert ott az ember újra és újra meg tudja élni azt, ami benne van, együttérzésre, megnyugvásra talál, együtt sír, együtt nevet velünk.
– Mitől lesz jó egy színész?
– Munka. Ez a szakma 98 százalék munka, 2 százalék tehetség. Keresni, kutatni kell, beletenni az időt, az energiát. Fontos az is, hogy legyen bátorságod felvállalni önmagad. Szeretni kell a társulatot, a partnereket. Nélküle nem működik.
– Voltak olyan szerepek, amelyek különösen megmaradtak önben?
– Volt több is. A Doktor Zsivágó vagy a Zoltán újratemetve. Voltak olyan pillanatok, amikor nem is éreztem magaménak a testem. Mintha a karakter vett volna birtokba. Ilyenkor az ember csak eszköz. Ezek ritka pillanatok, de éppen ettől fantasztikusak.
– Korábban tanított is. Mit adott át a fiataloknak?
– Leginkább bátorságot. Hogy merjenek őszinték lenni. Ne másoljanak másokat, hanem találják meg a saját hangjukat, mozdulataikat. Amikor az ember őszintén éli meg a szerepet, azt érzi a néző is.
– A színház önre hogyan hatott emberileg?
– Bölcsebb lettem. Többet figyelek magamra, a reakcióimra. A szerepek néha hazajönnek velem, különösen bemutató előtt. Nem lehet teljesen letenni őket. A családom már tudja, mikor kell egy lépést hátralépni. A feleségem is szakmabeli – korábban játszott is, most rendez, tanít, koreografál –, így abszolút megérti a szituációt, tudja, hogy ilyenkor nem kell piszkálni.
– Nem lehet könnyű századszorra is a színpadra állni ugyanazzal a darabbal. Mi motiválja, amikor már sokadszor játszik el egy darabot?
– A Déryné Program utazó színház, így mindig új közönségünk van. A reakciók mindig mások, és ettől mi is másképp éljük meg az előadást. Bakik, improvizációk, egy-egy apró változtatás teszi élővé az egészet.
– A kritikát hogyan kezeli?
– Nem olvasok kritikákat. Viszont van néhány ember, akinek adok a véleményére. A feleségem, barátaim, a fiam. Ők őszintén elmondják, mi működik, mi nem. Ezeket építően kezelem.
– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Most éppen egy Jókai-darab próbáin vagyunk, A bolondok grófja bemutatójára készülünk. Emellett nagyon érdekel a rendezés. Szeretném kipróbálni magam a színpad másik oldalán is. Ha pedig arra gondolok, hogy a színészet mellett mi mással foglalkoznék még, akkor az asztalos mesterséget mondanám.
– Van szerepálma?
– Valaha a Don Quijote volt az. El is játszottam. Most inkább az érdekel, hogyan tudok újra és újra valami izgalmasat létrehozni. Az út érdekel, a munka, a közös gondolkodás.
– Mit tanácsolna egy fiatalnak, aki most kezdené a pályát?
– Azt, hogy alaposan gondolja át. Ez egy hivatás, ami megfertőz, és sosem enged el. Rengeteg munka, lemondás és önfeláldozás. De ha szereted, nincs hozzá fogható. A színház nem enged el.
