Ifj. Barna György: „…mindenképp itthon szerettem volna maradni…”

Élete meghatározó része a cserkészet és a sport. Ám amióta megházasodott, mindennél fontosabb számára a családja, felesége és kislánya. Szabad idejét is velük tölti, ha van rá alkalom, utaznak, új dolgokat fedeznek fel. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége ifj. Barna György, a Pulzus rádió műsorvezetője, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség csapatmentora.

– Hol kezdte a tanulmányait?

– Beregszászban születtem, négy osztályt a 6. számú általános iskolában végeztem el, majd a Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban érettségiztem. Magyarországra készültem egyetemre, de meggondoltam, mert azt láttam, hogy akik ott tanulnak, többnyire nem jönnek vissza. Én pedig mindenképp itthon szerettem volna maradni, ezért a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára jelentkeztem, számvitel és auditálás szakon szereztem diplomát. De hamar rájöttem, hogy ez a szakma, a könyvelés „szárazabb”, mint az én alaptermészetem, ezért más területen próbáltam elhelyezkedni.

– Mégpedig?

– Több mindenbe belekóstoltam, a vendéglátó családi vállalkozásunkban nyitottunk egy új részleget, közel egy évig ezzel foglalkoztam. Aztán, immár a jegyesemmel, belevágtunk egy kis külföldi kalandba, előbb Budapestre utaztunk, mindketten dolgoztunk, majd egy év után a Petőfi Sándor Program keretében ösztöndíjasokként Erdély déli területére, mondhatnám, egyik eldugott régiójába kerültünk. Közel két évig tevékenykedtünk ott.

– Szereztek olyan tapasztalatokat, amit később kamatoztathattak?

– Persze. Nagyon sok mindent tanultunk az emberektől, a közösségtől, az az igazság, hogy az ottaniak sokban hasonlítanak a kárpátaljaiakra. Kihívás volt számunkra, hogy egy idegen közegben kellett helytállnunk, ráadásul külön-külön, mivel az első évben nem egy településen végeztük a ránk bízott feladatokat. Az ott töltött hónapok alatt szoros barátságok is kialakultak, ezért nehéz volt a búcsúzás, néhány erdélyi barátunkkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, feltöltődve, sok-sok plusz tapasztalattal tértünk haza, és vágtunk bele az itthoni közös életünkbe.

– Elhangzott, hogy a jegyesével együtt utazott már Magyarországra is. Hol és mikor ismerkedett meg a párjával?

– A főiskolai éveim alatt. Ő egy évvel lejjebb járt. Egy kézilabda-edzésen találkozunk először. Azonnal meg is kérdeztem a többiektől, hogy ki ez a lány? Megismerkedtünk, egymásba szerettünk, és 2016 júniusában össze is házasodtunk. Az esküvőnk a két ösztöndíjas évünk közben volt. Tehát hazajöttünk, összeházasodtunk, ősszel visszamentünk, és a következő nyáron, amikor megszületett a kislányunk, végleg hazajöttünk.

– Mennyire változtatta meg az életüket a gyermek érkezése?

– Az első házassági évfordulónk csodálatos ajándéka volt a kislányunk, Kincső, aki hamarosan hároméves lesz. Sok új dolgot hozott a mindennapjaikba, időbe telt, amíg minden rendszereződött, de a külön kis életünkbe gyakorlatilag hárman vágtunk bele. Viszont sokat segítettek a szüleink mindkét oldalról, az enyémek itthonról, a feleségem szülei pedig Aknaszlatináról. Emiatt is nagyon örülünk, hogy Kárpátalján élhetünk, mert közel a család.

– Ki az aggódóbb szülő?

– Lehet, hogy erre a kérdésre más választ adnánk külön-külön, esete válogatja, de azt hiszem, hogy én. Vannak szituációk, amikor jobban aggódom, jobban féltem Kincsőt.

– Még elég picike Kincső, de mégis megkérdezném, kialakult-e már apa-lánya program. Ez onnan jutott eszembe, hogy kétszer is láttam a gyermekét, amikor – bár szimbolikusan – ő rúgta a kezdőrúgást a „2019 perc az egészségért, a közösségért” elnevezésű rendezvényen.

– Igen… Nyilván nem fogom a későbbiekben erőltetni, hogy focizzon, ha nem akar, bár vidékünknek egy igen erős lány focicsapata van. Viccet félretéve, a sport szeretetét mindkét oldalról kapja, ugyanis a családunk minden tagja sportkedvelő, legyen az futball, kézilabda, vagy bármi más. A Himnusz elhangzásánál már ő is szépen feláll, ha gól van, tapsol, tehát alakul a dolog. Többször kivittük focimeccsekre, ott volt például a Puskás Aréna nyitó-avató mérkőzésén is, szerintem az egyik legfiatalabb néző volt. Tehát az apa–lánya programok között mindenféleképpen ott van a mozgás, rollerezés, biciklizés, de ezenkívül is bármit nagyon szívesen játszom vele, az esti meseolvasás pedig közösen zajlik a feleségemmel.

– Egyértelmű, hogy a családjával türelmes. Egyébként is?

– Igen, a szűk környezetem is ezt mondja, és én hiszek nekik. Úgy vélem, ez pozitív dolog, de van, amikor viszont hátrány.

– Szívesen elhalasztja a dolgokat?

– Sajnos igen, olyankor egy előadáson hallottak jutnak eszembe, miszerint mi az, ami sürgős, de nem fontos, és mi az, ami fontos, de nem sürgős.

– Hogy áll a pontossággal?

– Azzal jól. A Pulzus Rádióban műsorvezetőként tevékenykedem, ezért a pontosság mára belém rögződött, hiszen a műsort másodperc pontosan kell elkezdeni.

– Mikor kezdett el rádiózni?

– A rádiózás talált rám, nem én kerestem. 15-16 éves lehettem, amikor Birta Zoltán főszerkesztő barátom egy adáshoz olyan fiatalokat keresett, akik különböző témákról szívesen beszélgetnek. Rám és még néhány társamra esett a választás, és hetente más és más témát taglalgattunk kötetlenül, fiatalosan. Amikor a rádió kezdte kinőni magát, Birta Zoltánnal együtt indítottuk a Csütörtök esti megálló című műsort, ez volt az első élő adásunk, ami nagy kihívást jelentett, de azzal is megbirkóztunk. Azóta több műsorban is megfordultam, jelenleg a sportot vezetjük együtt Botos István kollégámmal.

– A cserkészet is nagy szerepet játszik az életében…

– Így igaz. A cserkészetbe tulajdonképpen beleszülettem, hiszen az egész családom cserkész. 4-5 éves lehettem, amikor a szüleim már magukkal vittek a cserkésztáborba. Azóta is hálás vagyok, hogy ennek a közösségnek a tagja lehetek. A beregszászi csapatban 2000-ben tettem fogadalmat, azóta végigjártam a ranglétrát, őrsvezető képesítést szereztem, közel tíz éven keresztül vezettem a Mamut őrsöt, majd segédtisztként is tevékenykedtem, jelenleg a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség csapatmentora vagyok.

– Gondolom, sok barát veszi körül…

– Sok jó ismerősöm, kollégám van, akikkel nagyon jó kapcsolatot ápolok. Igaz barátaim már kevesebben vannak, de ők azok az emberek, akikre lehet számítani, legtöbbjük cserkészek.

– Rengeteg helyen megfordult már az évek során, ebből kifolyólag jó emberismerőnek tartja magát?

– Helyzete válogatja. Néha gyermeki naivitással fordulok az emberekhez, ezért nem mondanám magam jó emberismerőnek, mert mindenkiben a jót próbálom meglátni. Ezt egyébként nem is bánom, mert többször ér pozitív megtapasztalás, mint negatív.

– A sporton kívül van még más hobbija?

– Olvasni is szeretek, régebben a saját magam szórakoztatására írogattam is, no meg az utazgatás. Az elmúlt két évben több olyan helyre sikerült eljutni, amit pici gyerekkel nem biztos, hogy sokan bevállalták volna, de mi nekivágtunk, és most nagyon jó visszatekinteni azokra az időkre. Az Adriai-tengerre például (a Beregszász–Trieszt távolság 895 km) úgy jutottunk el, hogy megálltunk egy beregszászi benzinkútnál, teletankoltuk az autót, és majdnem azzal a tankkal és lendülettel érkeztünk meg hármasban.

– Hogy látják az idei nyarat?

– Rövid távú céljaink vannak, amúgy is úgy éljük az életünket, hogy túl messzire nem tervezünk. Az biztos, hogy igyekszünk gyorsan reagálni mindenre, és ha enyhül a jelenlegi helyzet, akkor élni fogunk az adott lehetőségekkel. Hogy a nyár folyamán sikerül-e kirándulni, vagy lesz-e vidékünkön olyan programsorozat, amelybe be tudunk majd kapcsolódni, még nem tudjuk, de pozitívan próbálunk mindenhez hozzáállni, hittel és kitartással, sikerülnie kell.