Harminckét éve szól a jazz a Váraljában

Aki már járt Ungváron, valószínűleg legalább egyszer megfordult a Váralja múzeum-kávézóban. Ha nem azért, mert ott épp kedvére való rendezvény zajlott, akkor a finom kávé és bor miatt tért be, de sokan az utánozhatatlan légkörért, a tulajdonos kellemes társaságáért járnak oda.

Rusznák György harminckét évvel ezelőtt, január 9-én nyitotta meg a hangulatos kis helyiséget a megyeszékhelyen. Azóta mindennap jazz-zene szól. Akkor is, amikor belépek, és az ismerős kis kolomp csilingel egyet az ajtó felett. Soltész-alkotások a falon, kávéillat és halk duruzsolás fogad. A tulajdonos rögtön felpattan, és üdvözli a vendéget. Roppant nyitott és őszinte ember, felajánlja, hogy tegezzem. Pár perc alatt otthon érzem magam, hat rám a hely és a mesélő varázsa.

– Iskolaigazgató voltam egy román faluban, Középapsán, de ott kellett hagynom, mivel nem voltam párttag – magyarázza Gyuri. – Sok problémám volt a politika miatt. Eljöttem Ungvárra, és gondoltam, nyitok egy helyet,

ahol nem csak kávét fogunk felszolgálni, hanem a kulturális igényeket is kiszolgáljuk…

Nagyon nagy lelkesedéssel vágtam bele. Az első irodalmi estet Dupka Gyurival rendeztük, emlékszem, még nekem kellett leellenőriznem, nincs-e poloska a teremben… Merész húzás volt ez akkoriban, de az ilyen újdonságokra felkapták a fejüket az emberek, és olykor még segítettek is. Sokszor azzal, amivel azt hitték, hátráltatnak… Nem szeretem, amikor hősként állítanak be, én mindig is azt csináltam, amit szerettem, és ez visz előre. Természetesen ezt is ésszel kell, átgondoltan, mert ha a sivatagban ásnék kutat, az nem vezetne sehová…

– Tehát az volt az alapkoncepció, hogy helyszínt biztosítsatok a szárnypróbálgatóknak?

– Azt gondoltam, meg kell adni az embereknek a lehetőséget, hogy bemutatkozzanak. Nekem mindent egyedül kellett véghezvinnem, ezért szeretnék másoknak segíteni. Bárkinek, bármilyen rendezvényre kiadjuk a helyiséget bérmentve. Főleg magyar kultúrestek szerveződnek, de a többi nemzetiség képviselői is megfordulnak nálam. Szinte nincs is olyan érdeklődési kör, amit ne fedtek volna le az itteni összejövetelekkel.

Itt az is megtörténik, ami máshol nem.

A kézműves foglalkozásoktól a táncházakon át a könyvbemutatókig számos rendezvény színhelyéül szolgál az olykor már szűkösnek bizonyuló kávézó. A tulaj senkinek sem mond nemet. Annyi ember gyűl össze egy-egy este, hogy majd’ kirúgják a ház oldalát. Ennek ellenére nem terveznek bővítést, a tulajdonos azzal érvel, hogy neki ez épp elég.

– Egy dolgot kell csinálni, de azt jól. Ha azzal foglalkozol, amit szeretsz, és még egy kicsit fizetnek is érte, akkor az nem is olyan rossz, igaz? Szükség van a pénzre, de nem érdemes érte meghalni.

– Amikor bejön ide az ember, eltátja a száját, a hely magáért beszél. De a legtöbb kávézó 2-3 év után kifullad, ha nem újít, nem változtat valamit. Nálatok mi az, ami táplálja a három évtizede töretlen népszerűséget?

– Néha szétnézek, hogy átteszek egy-két dolgot, de rájövök, nem lehet: minden a helyén van. El van találva. Itt megértés, béke, jó hangulat uralkodik. És ami nagyon fontos:

a vendégek nem a falakhoz jönnek, hanem az emberekhez.

Mindennap itt vagyok, bárkivel elbeszélgetek. Szerintem a jellemem is hozzájárul ahhoz, hogy visszatérő vendégeink vannak és szájról szájra terjed a hírünk.

Ezt a kijelentést roppant szerényen sajtolja ki magából Rusznák úr, csak úgy, mint azt, hogy hét nyelven beszél, rendkívül olvasott és bármiről el lehet vele társalogni.

– Honnan ez a sok, lassan műkincsnek számító tárgy, használati eszköz?

– A koncepció az, hogy Trianon előtti hangulatot teremtsünk. Valahogy kialakult. Nyitott szemmel járok és mindig megtalálnak a dolgok. Sok tárgy maradt rám, de szeretek bámészkodni is, és megtalálom, amit akarok. Maga a kávézó környéke is nagyon imponál, mivel kicsit félreesik, ezért ide célirányosan jönnek az emberek. A szállómban sem szeretném, hogy mindennap vendégek legyenek, olyanokkal szeretném megosztani, akik értékelik.

– A Kis Állomás hogyan indult be és mennyire forgalmas?

– A nagy ház, amiben lakom, korábban osztrák–magyar tisztek klubja volt.

Amikor megüresedett, akkor döntöttem el, hogy apartmannak rendezem be, és megosztom másokkal is. A bútorok összegyűjtése sok évbe telt. Tudtam, mit akarok, és megkerestem, amire vágytam. Ez a motivációm most is, élvezem, érdekes, mert egyedül csinálom, és úgy, ahogy én akarom. A nevét arról kapta, hogy a házzal szemben volt régen a vonatállomás. Nincsenek napi szinten vendégeim, de nem is akarom, hogy így legyen.

Aki betér a 19. századot idéző szállóba, ki sem akar menni. Olyan, mint egy időutazás, rögtön átjárja a nyugalom, és pörögnek a múlt filmkockái a fejében. A földszinten van a taverna, amolyan nappali, kandallóval. Az emeleti szobákban hét, legfeljebb kilenc ember fér el, baráti társaságnak vagy családoknak ideális. De mit érne egy ilyen hely borospince nélkül? A hegy levét őrző, tízfokos kis barlangokban borbank is található.

– Ha azt kérdezed, mi a tervem a jövőt illetően, csupán az, hogy működjön a kávézó és a szálló, illetve később borkóstolókat szervezzek. . Ez a három összetartozik. Én nem iszom, de a bor magyar hagyomány, hozzájárul a hangulathoz. Ez a hangulat pedig megfoghatatlan.