A túlélők elmondása szerint a lágerekbe hurcoltak jelentős része azért adta fel az életért való mindennapi küzdelmet, mivel megbénította az a tudat, hogy nem volt tisztába vele, mikor szabadul. Ezeken az embereken egy idő után a kétségbeesés és a kilátástalanság lett úrrá.
De vajon létezik-e recept a túlélésre akkor, amikor fogva tartóink azt sem közlik velünk, hogy meddig tart a szenvedésünk? A sztálini önkény ördögien felépített rendszerének pedig az volt az alapja, hogy az egyszerű rabtartó maga sem tudta, mikor jön el a fogságba kényszerítettek szabadulásának az órája.
Mibe lehet ilyenkor kapaszkodni?
Placid atya, aki éveket töltött a Gulágon, az egyik Beregszászon tartott emlékezetes előadása során így fogalmazta meg a túlélés néhány alapszabályát:
dolgozz becsületesen, hogy érezd, erkölcsi vonatkozásban különb vagy rabtartóidnál. Tanulj meg az élet nagyon apró dolgainak is örülni! Végül: légy mélyen istenhívő, mert Jézus szenvedéseiből mindig erőt meríthetsz, akárcsak abból, hogy szeretteid odahaza hűségesen várnak.
Ezzel szemben az Örök tél című televíziós filmben Rajmund, az egyik főszereplő teljesen más alapelveket fogalmaz meg. Ne gondolj az otthonmaradottakra, és sírni sem szabad, álmodni meg végképp, s nem lehet tépelődni azon, mit hoz a holnap! Továbbá: csak magaddal törődj, ne cipeld mások terhét, mert az legyengít! S mintha a férfinak lenne igaza, hisz azzal, hogy megtanulta, miként kell a bonyolult úton-módon beszerzett kapadohányból cigarettát készíteni, szinte mindenhez hozzájut, amihez a Donyec-medence szénbányáiban lágeri körülmények között hozzáférhet az ember.
De kikről is szól a Havasi János novelláiból készült alkotás, amelyet mostanáig tizenhat nyelvre szinkronizáltak, és 2018-ban elnyerte Európa legjobb televíziós filmje kitüntető címet? A legtöbb kárpátaljai magyar számon tartja, hogy mi történt a vidék magyar és német férfiaival 1944 gyászos őszén.
Ám arról jóval kevesebben hallottak, hogy ugyanezen év decemberében Magyarországról, így Kárpátaljáról is jóvátételi munkára 18 és 35 év közötti német származású nőket százszámra vittek többek között Donbászra.
Egy lassan bontakozó szerelem kapcsán nekik állít emléket ez a nagyszerű alkotás (rendező Szász Attila), bemutatva azt a mérhetetlen kiszolgáltatottságot, bánásmódot és embertelen körülményeket, amelyeket ezeknek a fiatal nőknek kellett elszenvedniük. Akiknek a lelkében csak azért nem hunyt ki a remény utolsó szikrája, mivel tudták, hogy odahaza várják őket a szeretteik.
A filmből végül kiderül: az a helyes magatartás, ha még ilyen lehetetlen körülmények között is megpróbálunk segíteni másokon, legyőzve a mindannyiunkban ott lappangó önzést. Ahogy túlélni muszáj, úgy a másikon segíteni kötelesség – mindkettő a legfőbb parancsok egyike.
A film után pódiumbeszélgetésre került sor Havasi Jánossal, aki, mint mondtuk, a film alapötletéül szolgáló novellák szerzője. A moderátor szerepét felvállaló Debreceni Mihály ismert televíziós szakember beszélgetőtársával visszaemlékezett azokra a tanulmányutakra, amelyek során hol csak néhányan, hol pedig csoportosan felkeresték a magyarországi német nők rabságának a helyszíneit. Mint megtudtuk, Havasi János édesanyja és falubelijei csak öt év múlva, 1949-ben térhettek haza.
A túlélők a későbbiek során is csak keveset beszéltek családtagjaiknak a Donyec-medencében töltött évekről, ám az ilyen kivételes alkalmakkor mindig hangsúlyozták a következőket: a helyi lakosság, amely az első időkben kimutatta az ellenszenvét a „fasisztákkal” szemben, a későbbiek során nagyfokú együttérzésről tett tanúbizonyságot.
A film érdekessége, de ez bizonnyal több is annál, hogy benne több kárpátaljai színész – Kacsur András, Szabó Imre, Melnyicsuk Oleg – is szerepet kapott.
