Gondolatok a magyar nyelv megtartó erejéről

A magyar kultúra napja egyik legfiatalabb ünnepünk: finn testvéreink példája nyomán kezdett elterjedni az 1980-as években. Északi rokonaink ugyanis minden évben megtartják – február 28-án – a Kalevala napját, amely ünnepe az egész finn kultúrának is. Elias Lönnrot e napon bocsátotta útjára 1835-ben a népi énekekből összeállított híres hősköltemény első változatát. A mi Kölcsey Ferencünk viszont – a fennmaradt kézirat tanúsága szerint – 1823 januárjának 22. napján fejezte be a Himnusz megírását.

Méltóbb napot aligha választhattunk volna a magyar kultúra megünneplésére, mint nemzeti fohászunknak ezt a mindenévi születésnapját, január 22-ét.

Illyés Gyula: A Himnusz varázsa Részletek az író Magyarok című könyvéből:

E vers minden sorát hatéves korom óta betéve tudom. Tudtam, mielőtt értettem, akár a gyónási imádságot, akár a kisorsoló gyermekverseket. Mielőtt erős hevéből egy szikrányit átadott volna, én bizalommal előre szívem minden hevét beleöntöttem. Valahányszor első betűjét kimondtam, villanyos ütést éreztem, tekintetem rögtön a mennyezetre emeltem, úgy énekeltem, dagadó nyakkal. Ez nem vált hasznára, hisz akármilyen szöveget épp így énekeltem volna. Most magam elé terítem a verset.

Első szakasza még küzd a szavakkal; mint az imádkozó, aki lélekben Isten színe elé kerülve, megilletődik vállalkozása merészségétől, attól, akihez vágyódott. Egyszerre mindent kimond, aztán zavarában szinte dadog. Bal sors a’ kit régen tép, – Hozz rá víg esztendőt, – nem csak bennem volt a hiba, hogy gyermekfővel . .. sokáig csak a szavakat értettem, – az értelem keresése nélkül siklottam át rajtuk szomjasan és türelmetlenül a következő sorra, melynél nem a parancsoló felkiáltó jel, nem is a zene miatt, hanem a megcáfolhatatlan, nyilvánvaló igazság, a kirobbanó értelem miatt kellett mindannyiszor tele-tüdőből fennen kiáltanom: Megbűnhődte már e nép – A multat s jövendőt!

A vers itt kanyarodik hirtelen fölfelé, ennél a szinte támadó-vádoló sornál, e kálvinista ízű magyar kifakadásnál, amely miatt majdnem elesett a vers a nemzeti himnusz dicsőségétől, mert hisz a katolikus dogma szerint bűnhődni csak a múltért lehet, a jövőért nem, isten mégsem olyan szigorú!

De a magyarok egy istene, aki a katolikus-protestáns új összeforradásban egy kicsit Janus-arcú lett, úgy látszik mégis az. A katolikusok engedtek. Ezt az Istent nem csak kérni lehet, hanem majdnem felelősségre is vonni. A vers ennél a hirtelenül, a mély-érzelem világosságából felszökkent sornál kezd bugyogni, önti magából azt, ami az első szakaszt, épp túlzsúfoltsága miatt, csak ide-oda lökdöste, elrekesztette. A vers szólama ettől fogva egyenes.

Ereje még az ünnepélyes széttekintésre is futja, a méltóságos szárnycsapású ívelésre. Őseinket felhozád — Kárpát szent bércére, — maga a költő, ha öntudatlanul is, emelkedéssel kezdi a táj és a történelem, a kétféle, „a tér és az idő” határolta haza ábrázolását. Mesterien váltogatja. Magasról kezd, szépen hullámzó siklórepüléssel szállni felénk, a jelenbe. A versnek a rím és a tiszta trocheusok mellett belsőbb, hatalmasabb üteme is van: a vonalvezetésé. A lehelletnyi csönd és a zaj, a béke és a dörgő pusztulás oly eltanulhatatlan arányossággal váltakozik benne, akár egy szimfóniában. A mű tudatos nagy művész alkotása. Az ember síkságot és dombokat, a dombok közt végtelenbenyúló völgyeket lát azokon a képeken is, melyek az időt ábrázolják.

Érttünk Kúnság mezején
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőllővesszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára. ..

Rézbe lehetne metszeni. A várak-koszorúzta hegyek közt a messze völgynyúlvány végén a Stephans-kirche tornya ködlik. Csak egy pillanatra. – Hajh de bűneink miatt... a láthatár úgy borul el, olyan hirtelenséggel, mint nyári zivatarkor. A sötétben csak egy szikrázó istent látok, elevenen, a remek sor mögött: S elsujtád villámidat. ..

Ami azután történik a három versszakon át, mint a szűnni nem akaró, újra és újra fölgurgulázó vihar; egyre fokozódik. Ez a mi történelmünk. Köröskörül csattog az ég, vág az eső és jég, barlangból tekint szét, hasztalanul, aki széttekint. Petőfi festette csak ilyen megrázóan történelme közepén a magyart, „szétszórt hajával, véres homlokával”. Kölcsey rádobja a képre még a vérözön és a lángtenger vörösét is. A versnek ez a forrpontja, fokozásban ezen túl nem mehet, heve minden szót gőzzé váltana át. Most kell jönnie a fordulatnak, az iszonyú zaj után a csöndnek.

Az ember a vad reménytelenség után természetesen reményt vár; ezt diktálná a vers hullámzó menete, ezt a romantikus versszerkesztési mód is. Az égzengés valóban egy csapásra úgy áll el, mint holmi színpadon. De most következik Kölcsey, most múlja felül német kortársait, egész korát. Ami ezután jön, azt csak magyar írhatta. Valóban csend következik; ijesztőbb, mint a zivatar.

Vár állott, most kőhalom.
Kedv s öröm röpködtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik most helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből.

Szárnyalásából a vers megérkezett, ez a jelen. Ez a magyar béke. Reményért, vígaszért igazán csak az éghez lehet fordulni. E szakasz után olyan a csönd, mint az orvos szavaira: itt már csak isten segíthet.

Ebben a valóban halotti csöndben száll fel az utolsó szakasz sóhajtása. Halljuk szinte a tüdőből be-, majd kiáradó levegőt is. Oly nagy a feszültség, gondolja az olvasó; oly mesteri volt a helyzetteremtés, az előkészítés, mondja a bíráló.

Ez a szakasz nagyjából az elsőt ismétli, milyen mély érzelmi tartalmat adva mindannak, ami ott dadogás volt! A vers a legkétségbeesettebb reménytelenség bólintó magyaros beismerése után behúnyt szemű fohászban oldódik fel. Különös egy himnusz.

Szánd meg, Isten, a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyujts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A multat s jövendőt!

* * *

Harminckétéves volt, mikor ezt írta. Ahogy az előttem lévő szép, sárgult első kiadásban közvetlenül a cím alatt olvasom, Csekén 1823. január 22-én írta, vagy fejezte be, mert kötve hiszem, hogy egy nap alatt készült el vele.