— Ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét és megválaszthatná, hol szülessen, Nagyberegre vinné a gólya?
— Szülőfalum, Nagybereg egy nagyon tartásos, hagyományőrző, hitben élő református település. Hálás vagyok tanáraimnak, akik a Nagyberegi Középiskolában felfigyeltek korai írásaimra. A falu, ahol felnőttem, sosem szűnt meg számomra otthon lenni. Igaz, a szüleim már nem élnek, de a testvérem, a családja, és minden rokonom ezer szállal kötődik a szülőföldhöz. Engem is hazavár a falum. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a település 2015 októberében díszpolgári címmel tüntetett ki, amelyre nagyon büszke vagyok. Szóval mindenképpen jó helyre vitt a gólya…
— A Mindenható mozgalmas élettel áldotta meg: megtapasztalhatta a szovjet időszakot, a függetlenné vált Ukrajnát, manapság pedig felváltva él hol Magyarországon, hol Kolozsváron (legalábbis a világjárványig). Mennyire nyomta rá a bélyegét ez az életút a költészetére?
— Bárhová sodor is az élet, én kárpátaljai magyar vagyok, ezt mindig és mindenütt büszkén vállalom. Tagadhatatlan, hogy verseimen tetten érhető ez a mozgalmas életút. Otthon, Kárpátalján sok tájleíró versem született, de talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a tájban ott a megviselt ember, akinek nehéz megküzdenie azzal, hogy szülőföldje a történelem országútjára került. Lassan közhellyé válik, de igaz: egy kárpátaljai ember (a szüleim korosztálya) élete során legalább négy ország polgára volt, pedig ki sem mozdult a falujából. Ukrajna önállósodásakor a fiatal ukrán állam fontosnak tartotta a területén élő kis nemzetek megmaradását. Jó döntések születtek, például, hogy majdnem három évtizede Kárpátalján a többségében magyarok lakta települések polgármesteri hivatalainak épületein ott loboghat a magyar trikolor, Himnuszunkat, Szózatunkat bátran énekelhettük rendezvényeinken, szabadon megélhettük magyarságunkat. Köztudott, hogy Magyarország elsőként ismerte el a független Ukrajnát. Éppen ezért megy arculütésszámba, ami jelenleg történik otthon. De ebbe a témába nem akarok belemenni, mivel nem szeretném, ha a szülőföldön maradt nemzettársaim azt gondolnák, no, megint egy kivándorolt, aki külföldről akarja megváltani Kárpátalját.
Kolozsvárra költözésem komoly fordulópontot jelentett, még akkor is, ha erre ötesztendei budapesti lét után került sor. A férjemmel, Vallasek Istvánnal — aki ugyan hivatásánál fogva fizikus, tehát, úgymond elsősorban természettudományokkal foglalkozó ember, de igazi mindenevő, ha a kulturális élményekről van szó — kiállításokra, könyvbemutatókra, irodalmi estekre járunk, az Erdélyi Kárpát Egyesület szervezésében számos honismereti kiránduláson veszünk részt, amikor éppen nem „itthon”, hanem „otthon” vagyunk. Magánszorgalomból bebarangoltuk Erdély sok szögletét, rácsodálkozhattam az „idegenbe szakadt” magyar kulturális kincsekre és arra a mesevilágra, amelyet Székelyföldnek nevezünk. Sok versem született ezekből az élményekből. Legutóbb, idén márciusban Szilágysomlyón voltam író-olvasó találkozón: nagyon örültem annak, hogy a Partiumban élő magyarok tökéletesen értették, miről szólnak a Kárpátalján született versek, és mi van a sorok között. Otthonkeresőben vagyok Kolozsváron, de talán nem reménytelenül: 2018 augusztusában a Kriterion Könyvkiadónál „Ima mindenkor” címmel megjelent egy válogatott verseskötetem, könyvbemutatót is tartottam a Kolozsvár Társaságnál, s úgy tűnt, sokakat érdekelt az a világ, ahonnan származom. Azóta több kirándulást is szerveztek a kolozsváriak Kárpátaljára, a Felső-Tisza-vidék egyenesen elbűvölte őket. Azzal hízelgek magamnak, hogy nekem is szerepem van szülőföldem megszerettetésében. Magyarországon is többször hívnak író-olvasó találkozókra, legutóbb tavaly ősszel a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vásárosnaményban jártam vendégségben: Beregszász „szomszédvára” nagyon hangulatos rendezvénnyel lepett meg. Örülök annak is, hogy Kárpátalján sem feledkeztek meg rólam: több alkalommal is felkértek arra, hogy legyek a megyei szavalóverseny zsűrijének elnöke.
— Van-e, ami különösen hiányzik Kárpátaljáról?
— Ami Kárpátaljáról különösen hiányzik, az a csapat, amely a beregszászi járási újság, a Beregi Hírlap szerkesztőségében összekovácsolódott. Mondhatnám, fél szavakból is megértettük egymást, az újságírói munka az én számomra az öröm forrása volt. Ma is jó érzés találkozni az egykori kollégákkal, érdekes módon a beszélgetést ott folytatjuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk. Szomorúan érintett, amikor megtudtam, hogy a múlt év januárjától megszűnt az újság, akárcsak a többi járási lap Kárpátalján. Szemere Judit beregszászi kolléganőmmel viszont szinte napi kapcsolatban vagyok, hiszen 2014-ben ő váltott a 2005-ben Budapesten alapított Kárpátaljai Hírmondó című folyóirat, a Kárpátaljai Szövetség lapja főszerkesztői posztján.
— Nyomon követi-e a kárpátaljai irodalmi életet, mit szól a fiatal nemzedékhez tartozó szerzőkhöz?
— Rendszeresen olvasom a fiatal kirajzás alkotásait többek között az Együtt folyóiratban, és az is mond valamit, hogy a Kárpátaljai Hírmondóban rovatot indítottunk kifejezetten a fiatal tehetségek bemutatására. A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagjainak meghívására egy alkalommal műhelybeszélgetésen is részt vettem Beregszászban a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetben tartott összejövetelükön. Egy összeszokott, de egymásnak nem hízelgő formációt ismertem meg az alatt az idő alatt, amelyet szerencsém volt a fiatalok között tölteni. A KVIT-esek új értékeket hoztak a kárpátaljai magyar irodalomba: kisprózát sorskérdésekről, tömör — olykor közéleti — verseket, a mai idők trendjéhez képest meglepően lírai, énekelhető költeményeket olvastam tőlük. Megtiszteltetés volt, amikor két évvel ezelőtt a szerkesztők felkértek, hogy írjak előszót A tökéletes zártság egyetlen pillanata című antológiához, amelyben az Előretolt Helyőrség Íróakadémia kárpátaljai ösztöndíjasai mutatkoztak be. Érzésem szerint a hét fiatal írásai a szivárvány színeiben hatnak lelkivilágunkra. Shrek Tímea vörös, Lőrincz Gabriella narancssárga, Kertész Dávid sárga, Kopriva Nikolett zöld, Marcsák Gergely kékeszöld, Csornyij Dávid kék, Tóth Dominika ibolyalila színben váltanak ki érzelmeket az olvasóból. Szurkoltam a fiataloknak, hogy legyen erejük elviselni a népszerűséget. Hála a Teremtőnek, nem kallódtak el, azóta többeknek önálló kötetük is megjelent. Ezúton is szívből gratulálok Kopriva Nikolettnek és Marcsák Gergelynek, akik a közelmúltban a fiatal írókat támogató Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesültek.
— Mit csinál a költő, amikor éppen nem közéleti ember? Beszélne a magánéletéről?
— Arra kíváncsi, hogy mit csinál a költő hétköznap? Hát például palacsintát süt az unokáinak, mos, vasal, főz, mint minden „rendes” nagymama. Hála Istennek, van kiről gondoskodnom. Egyetlen lányom, Magdi több mint negyedszázada egy kolozsvári fiatalemberrel, Elbe Istvánnal kötötte össze az életét. Házasságukat két lánygyermekkel áldotta meg a Teremtő. Budapesten éltek 2015-ig. Jómagam 2001-ben megözvegyültem. Amikor 2005-ben Beregszászban elértem a nyugdíjkorhatárt, családegyesítéssel magam is Budapestre költöztem. Aztán az élet ajándékaként találkoztam egy új társsal, így kerültem Kolozsvárra. A kétlakiság egy idő után életformánkká vált: a férjemmel előbb Budapestre jöttünk haza, 2015 óta pedig Sülysápra, ahová a fiatalok kiköltöztek a fővárosi nyüzsgésből. A település nyugodt, családias hely: részt veszünk az ünnepségeken, nagyon tetszik, hogy a város vezetői nemzetben gondolkodnak.
A család minden tagját a fővároshoz kötik a hétköznapok: a lányom és a vejem az Országos Széchényi Könyvtárban dolgoznak, az unokáim, akik a Baár-Madas Református Gimnázium diákjai voltak, már felnőttek. Hajnalka magyar szakos diplomát szerzett a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán, jelenleg ugyanezen tanintézmény tanító szakos hallgatója, Orsolya pedig a SZÁMALK-Szalézi Szakgimnázium grafikai képzésének elvégzése után az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a gyógypedagógia szakon tanul tovább.
— Ha ki kellene választania azt a három verset, amelyekre a legbüszkébb, melyek kerülnének a TOP-3-ba és miért?
— Én inkább fontos versekről beszélnék. Az egyik a Kósa Anna balladája, amely 1989-ben született, amikor már lehetett írni a málenykij robotról. Sajnálom, hogy édesapámmal, akit tizennyolc évesen hurcoltak el, keveset beszélgettem a lágeréletről. Állandó rohanásban voltam, azt gondoltam, lesz még rá idő, hogy lejegyezzem az Abháziában töltött három esztendő eseményeit. Sajnos nem így történt, ötvennyolc éves korában halálra gázolta egy személygépkocsi… Soha nem beszélt a megaláztatásokról, de annyit azért elmondott, hogy nagyon keserves évek voltak. Én még ismertem szülőfalumban azt az öregasszonyt, akinek egyetlen fiát hurcolták el 1944 őszén, és ebbe beleőrült. Minden idegenhez odament, és könyörögve kérte: „Ne bántsátok a fiamat!” Sokáig birkóztam a témával, míg végül megszületett a Kósa Anna balladája. Azon versek egyike ez, amelyeket el szoktak mondani az elhurcoltak emlékére tartott rendezvényeken és könnyeket csalnak az egybegyűltek szemébe. A másik vers az Ima mindenkor. A falusi élet minden öröme és bánata benne van, az utolsó két sor pedig üzenet az olvasóhoz: a bajok elmúlnak, Isten megsegít bennünket, csak tavasz legyen szüntelen, meg nyár és ősz, és újra tél… A harmadik vers — a Dagerrotípia odaátra — Arany Jánoshoz íródott ugyan, de minden sora arról szól, milyen mélységbe süllyedhet az ember, ha elveszti az Istennel való élő kapcsolatát. A rákoskeresztúri gyülekezetünk példáján látom, hogy a templomok ajtói mindenki előtt nyitva vannak, a történelmi egyházak közösségei nagyon sokat tesznek azért, hogy az istenkeresők megtalálják a lelki békét.
A fotón: Író-olvasó találkozó 2019 őszén a vásárosnaményi, Balázs József nevét viselő városi könyvtárban. Füzesi Magda beszélgetőtársa Badákné Péter Ildikó tanárnő.
Kósa Anna balladája
Ősz volt. Fényes és diadalmas.
Vonult előre a csapat.
Mögöttük tábortűz. Hatalmas
lángja már-már az égbe csap.
Kósa Anna rakja a máglyát,
fényénél fiát keresi.
A szél felkapja mormolását
és tűzbe hullnak szavai:
„Most viszik Pétert a városba,
elkísérném, de nem szabad.
Kimostam két ingét habosra.
Ne bántsátok a fiamat!
Mondják, messze van az a város,
és hideg szívére ölel.
Csókja megváltó vagy halálos,
s csak kárhozottan enged el.”
... A harmat szállt Péter szemére,
testét hazai föld borítja,
s a többiek – mind Árpád vére –
húsz férfi hullott ott a sírba.
„Ti, hangyák, lassan járjatok,
s ti is, irgalmas bogarak:
–a földben rózsatő zokog –
ne bántsátok a fiamat!”
Kósa Anna rakja a máglyát,
görnyedt hátát eső veri.
A szél felkapja mormolását.
A három nap múltát lesi...
Ima mindenkor
Legyen tavasz, levéllel ékes,
földszagú tájon kikelet.
Legyen madárdal, fákon fészek,
ölelje mézszínű meleg.
Legyen áldás terhes mezőkön,
legyen harsogó a határ.
A gyermek nyár gazdává nőjön,
virág jelölje, merre jár.
A falevél égjen vörösre,
pengessen torz gallyat a szél,
a víg folyó szemét bekösse,
a fű dértől legyen fehér.
Reszkessen rózsafa leverten,
kökény kiáltsa: szenvedek!
A kert testén fagy meneteljen,
hulljon rá tompa rettenet,
hogy azt sikoltsa: jöjj, eső,
zuhogj a földre, moss barázdát.
Legyen a lelked éltető,
a dermedt búzaszívet járd át.
Hűs víz, porlaszd el életem,
legyek fatörzs, legyek gyökér,
csak tavasz legyen szüntelen,
meg nyár és ősz és újra tél...
Dagerrotípia odaátra
Üzenet Arany Jánosnak
ülsz egy margitszigeti padon
jó Arany Jánosunk
harangoznak a szél-pengette ágak
„én is voltam királylányka
királylányból jávorfácska
jávorfából furulyácska”
kottázza egy darázs
a lapulevél alatt
haj micsoda
megtiport Antiókhia
a forrasztófű
rég kiszáradt kiskertünkből
fától fáig faltól falig
elkóborol a néhai bárány
kikönnyezett igazgyöngyök helyett
békaporontyok lakják vizeinket
kilép a létből a lét
mintha csak tejért menne a boltba
kikaparja magát a hó alól
fekete mágiából
leprából
képtelen igazságok
homorú tükrében
meglátni magad
akkor is ha ez a csönd
már nem embernek való
összekaszabolták
a világnak
hetvenhét ágát
hetvenhét ágának
hetvenhét virágát
az elátkozott idő
fekete gyomrából
ki tudja felhozni
összeragasztgatni
a messzelátó üvegcserepeit
a fák minden évben
megszülik a vihart,
esőcseppben kódolt üzenetek
jönnek a végtelenből,
ki érti,
ha még
anyánk sírását sem halljuk
meg kell húzni
a vízbe temetett harangokat
mindent elemésztő
tűz van a lelkek falujában
elszabadultak
az átok alatt fogant pusztulatok
fekete üszök porlad a markomban
Istenem
kiben bízhatsz immár
ha rozsdás vaspántok szorítják
házadnak kapuját
testben sem
kísérjük el halottainkat
a jó pap még ki sem mondja az áment
apánk sírja felett
kezünkben a maroktelefon
a búcsúztató éneket sem tudjuk
mibe kapaszkodjék
a hitehagyott lélek
a kötelék
elbomlik magától
ülsz egy margitszigeti padon
jó Arany Jánosunk
harangoznak a szél-pengette ágak
„én is voltam…”
mondod
és visszaballagsz a halhatatlanságba
