– Mikor alakult az együttes?
Adrienn: Kezdetben a Pál István Szalonna által meghirdetett mesterképzésre jártunk Beregszászba, azelőtt pedig népzene táborokba, melyeket szintén a Pál család kezdeményezett itt Kárpátalján még 26 évvel ezelőtt.
Viski bicskások néven kezdtük, abban én és Pali voltunk benne, aztán 2019-ben az együttes átalakult, Viski Fricskák lett a nevünk, és azóta is működünk. Tulajdonképpen Palit és engem kivéve a Viski folkműhely tanítványaiból áll a zenekar. Onnan nevelődtek ki. Itt szeretném még megemlíteni Jőrös Ádám nevét is, aki Dani mellett másodhegedűse a zenekarnak. De a csapat összetétele változik, mert mindig vannak tanítványok, akik elmennek továbbtanulni. Tehát folyamatosan megújulunk. A zenekarnak van néptánc tanára is, Jőrös Dóra, hiszen amikor táncházakat tartunk, akkor az egy komplex foglalkozás: van benne gyermekjáték, énektanítás és különböző tájegységek tánctanítása is. Mivel zömében óvodás és iskoláskorú gyerekek részére tartunk táncházakat, az alkalmakat rendszerint hangszerbemutatóval zárjuk, ahol a hangszerek ismertetése után a gyerekeknek lehetőségük van kipróbálni a népi hangszereket. Igyekszünk már itt elültetni bennük azt a csírát, ami elindítja őket a népzene és néptánc útján, így biztosítva az utánpótlást.
– Miért vonzott a népzene, miért csatlakoztatok?
Katica: 2-3 éve csatlakoztam. Klasszikus hegedűn játszottam a zeneiskolában, aztán átálltam brácsára a folkműhelyben. Bár eleinte nem nehéz volt hegedűről átszokni, de láttam Adri nénit meg a tanárokat brácsázni és nagyon megtetszett. Azt mondtam, hogy én olyan akarok lenni, mint ők és lett is sikerélmény.
Zsófi: Már óvodában észrevették, hogy jól énekelek. De aztán csak otthon énekelgettem. Pál Eszternek köszönhetően, akitől a táborokban tanulhattam, sokat fejlődtem. A zenekarba akkor kerültem, amikor az előző énekesnő, Nemes Tímea szintén elment tanulni, de amikor hazajön, együtt énekelünk, és tőle is sokat tanulok, tanítgatja nekem a zenekari repertoárt. Emellett táncolok és cimbalmozok is.
Pali bácsi: Elég rég harmonikázok, körülbelül ötven éve. Pál Lajosnak volt egy bátyja, Károly. Ő nagyon jó harmonikás volt. Nem is volt a környéken hasonló. Ő felfigyelt rám…. Aztán volt a Csűriék zenekara, tőlük sokat tanultam. De például volt olyan három év, amikor nem is volt harmonikám, mert elvitte az árvíz. Aztán amikor lett hangszerem, folytattam, mert nagyon szeretem. Nem is tudom, mi lenne velem harmonikázás nélkül. Az tartja bennem a lelket. Jártunk lakodalmakba, éttermekben, mindenféle zenét tudok játszani, pedig zeneiskolába soha nem jártam. Az együttesnek kezdettől fogva tagja vagyok.
Dani: Az egész népzenei karrieremet Adri néninek köszönhetem: ő vont be a folkműhelybe, ahol eleinte tanítványként, utána pedig már tanárként tevékenykedhettem, és ő kért fel a zenekar prímásának is. Elvégeztem a Viski Művészeti Iskolát, szintén klasszikus zenét tanultam. Közben jártam a Pál István Szalonnáék által létrehozott táborokba és nagyon megszerettem a népzenét. 15-16 éve hegedülök, az együttesben én vagyok a prímás. Az a feladatom, hogy a közönséget kiszolgáljam, a talpalávalót húzzam, hogy jól érezzék magukat az emberek. A zenével örömet szerezzek nekik.
– Mit jelent számotokra az, hogy a híres Pál István Szalonna valamikor innen, Viskről indult?
Adrienn: Pisti számunkra a legnagyobb példakép. Amikor a folkműhely beindult, tőle kaptuk az első hegedűt. Átadta a hangszert és azt mondta, hogy segít mindenben, csak csináljuk. Azzal az első hegedűvel csináltam végig a toborzást. Éreztem, hogy bízik bennünk. Neki nem nagyon marad ideje a tanításra, ezért úgy érzem, egy kicsit megteszem helyette. És itt felnő egy olyan generáció, akiben a népzene már megmarad egy életre. Bárhova kerülnek a világban, a hangszer ismerete, a közösség szeretete ott lesz vele. Hiszen a népzenének az is egy fontos hozzátartozója, hogy közösséget teremt.
– Adrienn, benned honnan van meg ez az elkötelezettség?
Hegedű- és brácsatanár vagyok, azt végeztem Ungváron, viszont klasszikát. Pistiék népzenei táborában átképeztem magam népi brácsássá. Karacs Gyula, a Szalonna és Bandája brácsása volt a tanárom, akinek óriási köszönettel tartozom, hogy hitt bennem, és megszerettette velem ezt a hangszert. Bevallom, az elején nagyon nehezen ment… de mostanra már örülök, hogy ezt választottam, és annak is, hogy sikerült Katicát is kinevelni, így már van utódom. Tizenhat évet éltem Budapesten. Aztán úgy éreztem, hogy nem ott van a helyem. Kellett a közösség, akkor még nem tudtam, hogy mi Hazatérve Budapestről magyar nyelvű könyvesboltot nyitunk Visken és franchise pontokat nyitottam Kárpátalja-szerte, ezáltal kialakultak a kapcsolatok más magyarlakta településekkel. Később Petőfi-ösztöndíjas voltam Erdélyben, ahol végképp megerősödött bennem az a gondolat, hogy népzenével, hagyományőrzéssel szeretnék foglalkozni, méghozzá az utánpótlás nevelésen keresztül. Amikor ebbe az irányba indultam el, akkor azt éreztem, hogy a Jóistentől minden segítséget megkapok, hogy ezen az úton maradjak. Most el se tudom képzelni, hogy mást csináljak. És ennek már öt éve.
– Hogyan jellemeznéd az elmúlt öt évet?
Nem volt egyszerű, mert jött a COVID, aztán a mostani helyzet, így már harmadik éve csak szinten tartjuk magunkat. De soha nem hagytuk abba. Minden Karácsonykor szervezünk egy fellépést, ahol a szülők büszkék lehetnek a gyerekeikre, és ezzel a műsorral gyakorlatilag elkezdjük a hozzátartozókat ráhangolni a karácsonyi ünnepkörre. Ez egy visszajelzés a szülők felé, hogy a gyerek jó helyen van. Hála Istennek a nagymértékű elvándorlás ellenére most is olyan helyzetben vagyunk, hogy nem kell keresni a gyerekeket, mindig van jelentkező. Nekem 24 tanítványom van. Hegedűt, brácsát, bőgőt tanítok. Ezen kívül a folkműhelyben van cimbalom, furulya, klarinét, citera, népi ének, harmonika és néptánc oktatás két korosztály számára. Heten vagyunk tanárok. Gyerek pedig körülbelül hetven-nyolcvanan. Úgy gondolom, hogy ebben a senki számára sem egyszerű időszakban ez azért nagyon szép szám, békeidőben sem voltunk többen…
– Volt arra példa, hogy ukrán nemzetiségű gyerek csatlakozott volna?
Adrienn: Áttelepült gyerekek jöttek, de inkább a kézműves foglalkozásra. Vagy mi mentünk hozzájuk a menekültszállóra. Most augusztusban volt táncház is ukrán gyerekek számára, majd kézműves foglalkozás.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Katica: 11. osztály után Nyíregyházára szeretnék menni továbbtanulni, és tovább folytatni a zenélést.
Dani: Nekem a mindenem a zene, a tanítás, a növendékek. Ez a hivatásom, ezt szeretem. A Folkműhely mellett a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is tanulok ukrán nyelv és irodalom szakon, hogy legyen még egy szakmám a zene mellett. Ha sikerül, szeretném tovább képezni magam népzenéből, hogy diplomám is legyen.
Zsófi: Nekem is mindenem az éneklés meg a tánc. Szeretnék én is ezen a pályán maradni.
Pali bácsi: Szeretnék még sokat zenélni, mert nem tudni, mit hoz a sors. Amíg bírok, addig segítek, hogy menjen a szekér, forogjon.
Adrienn: Én pedig ezt addig szeretném csinálni, ameddig élek. El nem tudom képzelni, hogy mást csináljak. Ezt abból tudom, hogy ha népzenéről és közösség-összetartásról van szó, akkor fáradhatatlan vagyok.
