Írta: | Forrás: mult-kor.hu | 2023. január 26.
A 324 évvel ezelőtt, 1699. január 26-án kötött karlócai béke egy több mint százötven éves korszaknak, a törökök magyarországi uralmának volt az egyik végpontja. A béke – amely egyfelől az oszmánok, másfelől az osztrákok és a törökellenes harcok miatt létrehozott Szent Liga több tagja között köttetett – a hódoltság felszámolása érdekében indított hadjáratokat zárta le, valamint rendezte a felek között a vitás területi kérdéseket.
Kara Musztafa az életével fizetett azért, hogy csapatai kudarcot vallottak Bécs ostromakor 1683 őszén. Az oszmánok veresége az ambiciózus török nagyvezír számára a selyemzsinórt jelentette.
A Magyar Királyság számára ez az első állomása volt annak a több mint tizenöt éves folyamatnak, amelynek során az ország jelentős része felszabadult a három földrészre kiterjedő Oszmán Birodalom uralma alól.
A siker egyik záloga – azon túl, hogy a korábbi akcióktól eltérően a Habsburgok ténylegesen elkötelezettek voltak a kiűzés terve mellett – a Szent Liga volt, amely 1684. március 5-én jött létre XI. Ince pápa kezdeményezésére.
Ebbe a törökellenes szövetségbe tartozott a Habsburg Birodalom, Lengyelország, a Velencei Köztársaság és a pápa, illetve a két évvel később csatlakozó Orosz Birodalom.
A katonai szövetséget támogató XI. Ince pápa hathatós közreműködésével a Habsburgokkal évszázados ellentéteket görgető franciákkal is sikerült fegyverszünetet kötni, így I. Lipót német-római császár teljes erővel a török hadszíntérre koncentrálhatott.
A sikerek nem is maradtak el, már a szövetség megalakulása előtt győzelmek hirdették a császár és a lengyel király összefogását Párkánynál és Esztergomnál.
Noha Buda 1684-es első ostroma sikertelen volt, a város védőgyűrűjét sikerült elfoglalni, ahogy a „szultán kutyája”, Thököly Imre ellenállását is felszámolták 1685-re. (A fejedelem felesége, Zrínyi Ilona 1688-ig még kitartott Munkács várában, januárban azonban több mint kétéves ostrom után kénytelen volt feladni azt).
A hódoltság központját, az ország volt királyi székhelyét végül a következő év őszén, egy több mint két hónapig tartó ostrom végén sikerült bevenni, de a keresztény csapatok tovább meneteltek és egyre-másra vívták a fényes győzelmeket.
1687-ben a „második mohácsi csatában”, Nagyharsánynál, majd egy esztendővel később Nándorfehérvárnál is az európai szövetségesek nyertek, miközben megkezdődött Erdély felszabadítása is.
Az 1690-es évek elején a lendület ugyan valamelyest alábbhagyott (ennek hátterében többek között az állt, hogy nyugaton az osztrák sikerektől és hatalmuk megszilárdulásától tartó franciák támadást indítottak), de a kétfrontos háború és néhány török siker ellenére az erőviszonyok Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelmével a Szent Liga fölényét mutatták.
II. Musztafa szultán seregeinek veresége után megkezdődhettek a béketapogatózások a felek között, amiben jelentős szerepük volt a közvetítőként fellépő angol és holland követeknek.
A zentai kudarc után a háborús kimerülés miatt II. Musztafa hajlandónak mutatkozott arra, hogy kiegyezzen a Habsburg Birodalommal.
A kapcsolatfelvételt és a közvetítést Orániai Vilmos angol király és németalföldi helytartó követei vállalták, természetesen nem puszta önzetlenségből: az angolok érdekeltek voltak abban, hogy a Habsburgok keleten békét kössenek a törökökkel, mert az ő segítségükkel tervezték megtörni az Európában egyre nyomasztóbbá váló francia erőfölényt.
A követek 1698 nyarán végzett előkészítő munkájának következtében őszre már csak a béke helyszíne volt kérdéses.
I. Lipót császár Bécset javasolta a békekonferencia helyszínéül, ám mivel számított a szultán elutasító válaszára, másodikként Debrecent jelölte meg.
A porta egyik ötletért sem lelkesedett különösképpen, rangon alulinak találták, hogy ellenségükhöz utazzanak a békéért, így végül abban állapodtak meg, hogy a helyszín inkább egy, a Dunától délre fekvő település legyen a két birodalom határán.
Így esett a választás a Péterváradhoz közel eső Karlócára. A szinte lakatlan szerémségi falu ekkor igen lepusztult állapotban volt, a tárgyalásra érkezők így maguk kezdték felépíttetni azt a barakktábort és sátorrengeteget, amely szállásként, valamint a tárgyalások helyszíneként szolgálhatott.
A falutól nyugatra sorakoztak a Szent Liga képviselőinek szálláshelyei, ezektől nem messze állott a tárgyalásra berendezett sátor, valamint a közvetítők, az angol és a holland követ háza.
A török követek lakhelyeit az előbbiektől valamivel távolabb, mintegy félórányi gyalogútra építették fel.
A tanácskozó felek október közepén érkeztek meg az előkészített helyszín közelébe, majd egy hónappal később került sor a nyitóértekezletre.
Ezt követően a követek több mint 30 megbeszélést folytattak a békekötésig, ezek a napi rutin szerint többnyire délelőtt tíz órától kora délutánig tartottak, a német-római császár, a lengyel király, az orosz cár, a velencei dózse és a török szultán megbízottjai között.
A tárgyalódelegációnak nem volt magyar tagja, ami annak fényében különös lehet, hogy Karlócán mindenekelőtt az országunk sorsáról döntöttek.
Ez abból a szempontból pedig még érdekesebbnek tűnhet, hogy az 1681-ben ülésező soproni országgyűlés 4. törvénycikkelye kimondta: a bécsi udvar a Portával csak a magyarok közreműködésével léphet békére.
A magyarok eleinte bizonytalanul álltak a nemzetközi törökellenes hadjárat sikeressége és a keresztény csapatok elhivatottsága előtt.
Az események előrehaladtával azonban – látva a Habsburgok elkötelezettségét – tízezrével vettek részt a harcokban magyarok is, de a császár bizalmatlanságát nem sikerült eloszlatni, aki sem azt nem engedte, hogy önálló magyar haderő alakuljon meg, sem azt, hogy a béketárgyalásra képviselőt küldjenek.
Bár a soproni törvénycikkelyt nem írták fölül, Lipót úgy határozott, a törökkel német-római császárként tárgyal, nem pedig magyar uralkodóként, így a határozattal sem kellett foglalkoznia.
Magyar tehát nem volt a helyszínen, megjelent viszont Wolfgang zu Öttingen birodalmi gróf, akinek békekövetté nyilvánítása általános megdöbbenést és derültséget keltett, hiszen nemhogy nem volt semmiféle diplomáciai tapasztalata, de a tárgyalás nyelvét, az olaszt sem beszélte.
A kinevezését hozzáértése helyett sokkal inkább annak köszönhette, hogy Lipót gyermekkori játszótársa volt.
Rajta kívül a testőrség parancsnoka, Leopold Schlick gróf, valamint Luigi Ferdinando Marsigli mérnök-ezredes képviselte a Habsburgokat. A török követtel, Rami Mehmeddel külön-külön tárgyalt a diplomáciában járatos Frigyes Ágost lengyel király, I. Péter orosz cár, illetve a velencei dózse által küldött képviselők.
Az oszmánokkal ugyanis nem a Szent Liga tárgyalt, hanem annak tagjai országonként, így ezen megbeszélések és alkudozások külön-külön zajlottak, illetve azt is tisztázták, hogy a tárgyalások végén nem közös szerződésbe foglalják az esetleges eredményeket, hanem külön okmányokban fektetik le őket.
A bölcsen és okosan közvetítő William Paget angol lord tompította a felek közötti ellentéteket: nem véletlenül szokták őt a konferencia kulcsalakjaként emlegetni.
Annak érdekében, hogy a tanácskozás zökkenőmentesen haladjon, a felek előbb neki, illetve holland kollégájának, Jacob Colyernek adták át javaslataikat, ők azokat átböngészve egyből negligálták a képtelennek tartott követeléseket.
Tekintve, hogy a helyszín egyik fél országának központjához sem esett közel, a követek amellett, hogy nagy önállósággal rendelkeztek, igen részletes utasításokat kaptak a felmerülő kérdéseket illetően.
Ennek ellenére azonban a lényeges döntések meghozatala előtt futárt kellett küldeni az „anyaországba”, ami az eredetileg három hetesre tervezett tanácskozás idejét igencsak megnövelte.
A hosszú, csaknem három hónaposra nyúló tárgyalás alatt a tél is beköszöntött Karlócára, s a kíméletlen időjárás miatt a személyzet több tagja megfagyott. Végül 1699 januárjában pont került a munkafolyamat végére, és ezzel együtt lezárult hazánkban a hosszúra nyúlt török kor.
1699. január 26-án a tárgyaló felek – a velencei követet leszámítva – a közös sátorba vonultak, ahol ismertették a szerződések elkészült tervezetét.
Ezt követően török kérésre megvárták azt az időpontot, amelyik a legalkalmasabb a béke aláírására, így végül háromnegyed tizenkettőkor írták alá az okmányokat. A sátor ajtaját kitárták a négy égtáj irányába, azt szimbolizálva ezzel, hogy a szél viheti hírét a megkötött békének.
A császár és a szultán közötti megállapodás értelmében Magyarország és Erdély területe Lipót kezébe került, a török felügyelhette Temesközt és a Szerémség keleti részét a Boszut folyó vizéig.
A két fő tárgyalófél megállapodott abban is, hogy garantálják a határmenti kereskedelem nyugalmát, megtiltják a portyázást, valamint átadják egymásnak a hadifoglyaikat.
A békét megőrzendő a török fél vállalta, hogy a korábbi elkötelezett Habsburg-ellenes felkelőket a határtól távol telepítik le. Noha név szerint nem említették Thökölyt, elsősorban alighanem rá gondolhattak e kérdés kapcsán.
A lengyel-oszmán megállapodás nehezebben haladt, végül Frigyes Ágost országához csatolhatta Kameniec területét. Nagy Péter cár béke helyett fegyverszünetet kötött a szultánnal – ennek időtartamát két évre határozták meg –, az oroszok mindemellett kijutottak a tengerhez, ugyanis az általuk már egyébként is megszállt Azovot megtarthatták.
A velenceiek, akik hetekkel később írták csak alá a megállapodást, megtarthatták a dalmát tengerpartot, Moreát, valamint több görög szigetet. Egyes területeket viszont, így például Lepantót, nekik kellett kiüríteniük.
A szultán és a császár között kötött béke, amely 25 évre szólt, a magyarok számára azt jelentette, hogy véget ért az 1541-ben kezdődő megosztott állapot, és az oszmánok százötven év után elhagyják az ország nagy részét.
A területről a szultán nemzetközi szerződés keretén belül, írásban mondott le, ami példátlan volt a Porta történetében. A török birodalom hanyatló pályára került, és kiesett az európai nagyhatalmak szűk köréből.
A császár nem maradt háború nélkül a következő években sem, nem egészen két évvel a béke aláírását követően ugyanis kitört a spanyol örökösödési háború, amellyel párhuzamosan zajlott hazánkban a Habsburg-ellenes Rákóczi-szabadságharc.
Tartós békét és nyugalmat tehát sem a magyar, sem pedig az osztrák fél részére nem hozott a karlócai megállapodás. Miután ezek a háborúk véget értek, ismét kiújultak a konfliktusok a törökökkel, akik újfent vereséget szenvedtek a császári hadseregtől, így 1718-ban újabb béketárgyalás vette kezdetét Pozsarevácnál.
Az Ausztria, Velence és Törökország között 1718. július 21-én megkötött pozsareváci békeszerződés megerősítette a karlócai pontokat, s a történelmi Magyarország területén megszűnt a török uralom: Temesköz területét átadták a törökök, akik vállalták, hogy a Habsburgokra veszélyes II. Rákóczi Ferencet a határtól messze szállásolják el.
A tárgyalások fő közvetítője pedig nem más volt, mint a holland Jacob Colyer, aki egy hasonló feladatot tizenkilenc évvel korábban már egyszer sikeresen megoldott.
A képen: a karlócai béketárgyalásról készített metszet
Budapesten, a Farkasréti temetőben alussza örök álmát a bátyúi születésű költő, Simon Menyhért, aki 1952. november 7-én adta vissza lelkét Teremtőjének. A költő életének részleteit a szintén bátyúi Bagu Balázs tankönyvíró, helytörténész kutatásaiból ismerhetjük. Ebből idézünk most Simon Menyhért ...
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ifjúsági Szervezete (KMKSZ ISZ) hetedik alkalommal rendezte meg népszerű fotópályázatát Mondd el képekkel – Kárpátalja a Te szemeddel címmel. A pályázat ünnepélyes eredményhirdetésére és díjátadójára november 23-án került sor Beregszászban, az MCC Bereg...
Online szavalóversenyt hirdetett október elején a Kárpátaljai Magyar Filmgyártásért Alapítvány. A jelentkezőknek lehetőségük volt videófelvételt készíteni kedvenc versük elszavalásáról, amit be kellett küldeniük az alapítványnak. A beküldött munkákat szakmai zsűri értékelte, több szempontot is figye...
1802. november 25-én gróf Széchényi Ferenc 11 884 nyomtatványból, 15 000 kötet könyvből és 1152 kéziratból álló gyűjteményét a magyar nemzetnek adományozta. Ezzel a tettével megalapította az Örszágos Széchényi Könyvtárat és a Magyar Nemzeti Múzeumot. Gróf Széchényi Ferenc élete során érméket...
