Emlékezés a sztálinizmus áldozataira

“Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek”

A beregszászi Európa-Magyar Házban a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre projektje alapján a sztálini táborokba elhurcolt magyarok és németek emlékére Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek” címmel nemzetközi konferenciát rendeztek, melynek társszervezője a Szolyvai Emlékparkbizottság.

A 66 évvel ezelőtti esemény kapcsán  megrendezett  konferencia résztvevőit  alkalomhoz illő és lenyűgöző   hegedűjátékával Molnár József hegedűművész, a budapesti 100 Tagú Cigányzenekar tagja és Lőrinc P. Gabriella szavaló egy lágerverssel köszöntötte, majd v. Pocsai Vince református lelkipásztor a lágerben elpusztultak lelki nyugalmáért imádkozott. Dupka György, a Szolyvai Emlékparkbizottság felelős titkára külön köszöntötte az átélt borzalmak két túlélőjét: a 92 éves  id. Pocsai Vincét és a 84 éves Nagy Andrást, akik több mint 25 hónapig raboskodtak a Gulág táboraiban.

A rendezvényen többek között részt vett Nagy Petronella,  a Magyar Köztársaság beregszászi konzulátusának konzulja valamint Sápi Csaba, az ungvári főkonzulátus konzulja, Dr. Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke, Kincs Gábor, Beregszász alpolgármestere, a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumának (KMKF) elnöke, Matkovits Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre elnöke (Pécs), Bencze Zsolt, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre alelnöke (Pécs), ifj. Bencze Zsolt, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Kör tagja (Pécs), Várnai Pál, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Kör tagja (Pécs), Máthé Áron, történész, a Terror Háza Múzeum munkatársa (Budapest), Singer Zsuzsa kutató, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának tagja (Budapest), Nenninger Ágnes, a Váci Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke, Stumpf Bálint, a  Sárospataki Német kisebbségi Önkormányzat, (Sárospatak), Baumgartner János, a  Sárospataki Német kisebbségi Önkormányzat (Sárospatak), Mennyei Ildikó, Humana Regun Egyesület (Szászrégen), Jánosi György, Humana Regun Egyesület (Szászrégen), Bartók Csaba - újságíró, Felvidék (Szepsi), Magyar Ari festőművész (Budapest), akinek önálló kiállítása csütörtökön került megnyitásra, Molnár József, hegedűművész, a budapesti 100 Tagú Cigányzenekar tagja és mások.

dr. Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke megnyitójában mondta: az 1944-es események a történelem részei. Már annak is húsz éve, hogy közösen és nyilvánosan emlékezhetünk, a kárpátaljai magyarság kálváriája pedig immár 66 éve kezdődött. „A XXI. századba lépve addig nem tekinthetünk optimistán a jövőbe, amíg nem tudunk számot adni a XX. századi eseményekről.  Az én korosztályom talán esti beszélgetésekkor hallott arról, mi történt az I. és a II. világháborúban, hogyan élték meg hozzátartozóink a hadifogoly lágereket valahol Szibériában. Az eseményeket úgy tudjuk feldolgozni, ha helyére tesszük a dolgokat. Ez az a munka, amit immár húsz esztendeje próbálunk közösen végezni, és ennek egyik állomása a mai találkozó is.”

Kincs Gábor, Beregszász alpolgármestere, a KMKF elnöke  a magyarlakta településeken létesített emlékművek helyreállításáról, gondozásáról tartott fényképfelvételekkel illusztrált előadást. Mint elmondta: amit most teszünk, emberöltőkig fennmarad. A Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma közreműködésében elsőként a dolhai turulmadár „szállt vissza” eredeti helyére, ezt követte a Kárpátalján található első, második világháborús és “malenykij robot”-os emlékművek felújítása, renoválása. A politikus komoly eredményként értékelte a derceni katonatemető létrehozását, s bemutatta az emlékpark alaprajzát. Kincs Gábor építészként nagymértékben elősegítette a Szolyvai Emlékpark területén lévő objektumok létrehozását is.

Az emlékkonferencia második részében az anyaországi, és határon túli Gulag-kutatók választ kerestek és adtak arra a kérdésre, hogy 1944-1946 között deportálás vagy népirtás volt? Hogyan zajlott le a Kárpát-medencei magyarok és németek elhurcolása a sztálini munkatáborokba? Mi történt Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján?

Matkovits Kretz Eleonóra, a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke vitaindító előadásában (amelyből alább részleteket közlünk) egyebek mellett vázolta szervezetének eddig kifejtett tevékenységét a “malenykij robot” kérdéskörével kapcsolatosan. Egy európai uniós pályázati támogatásnak köszönhetően felkeresték a Donyec-medencében lévő egykori szénbányákat, munkatáborokat, rabtemetőket, lerobbant gyárakat, ahol a jóvátételi munkára hurcolt magyarok és németek raboskodtak, illetve rabszolgamunkát végeztek. Az ott tapasztalt élményekről, a korszakot kutatók dolgozataiból egy háromnyelvű (magyar, angol, német) gyűjteményes kiadványban számoltak be (Malenkij robot. “Egyetlen bűnűnk a származásunk volt…” Német és magyar polgári lakosok deportálása “malenkij robot”-ra a sztálini lágerekbe 1944/45-1955. Szerkesztő: dr. Bognár Zalán, Pécs, 2009). Pécsett 2009-ben nemzetközi konferenciát szerveztek, Strassburgban EU-s képviselőkkel találkoztak és a sztálini munkatáborokba elhurcoltak sorsáról  tájékoztatták őket.  Terveik között szerepel újabb kötet kiadása, a túlélőkkel készített interjúkkal, illetve bibliográfiát állítanak össze a Magyarországon fellelhető emlékhelyekről. Együttműködő partnerekkel, Gulag-kutatókkal  állnak kapcsolatban a Kárpát-medencéből: magyarországi, felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, ausztriai, németországi civilszervezetekkel, kutatókkal. Felvállalt feladataik széles körű terjesztésében nagy szerepet tulajdonítanak a médiának.

Előadásának második részében Matkovits Kretz Eleonóra taglalta a kárpát-medencei magyarok és németek elhurcolását a sztálini munkatáborokba. Megjegyezte, hogy a „malenkij robot”-ról nem készült még Nobel-díjas regény, se játékfilm, a szakirodalom is szűkmarkúan kezeli történetüket. A kárpát-medencei civil lakosság Szovjetunióba való elhurcolását három csoportba lehet osztani: 1.) Hadifogolylétszám kiegészítés. 2.) Etnikai tisztogatás. 3.) A németek, ill. a németként való elhurcolása.

1.) Hadifogolylétszám kiegészítés: az eddig fellelhető szakirodalmakban szereplő adatok szerint 230–250 ezer férfi került ilyen módon a Szovjetunióba a korabeli Magyarország területéről (172 ezer km2). Csak Budapest elfoglalása után begyűjtötték többek között a 14-50 közötti katonaviselt és levente kiképzésben részt vett fiúkat, férfiakat. Vitték a postásokat, vasutasokat, rendőröket, buszosokat – mert egyenruhájuk volt, mint a fegyveres testületek tagjainak. A civilekre meghalt magyar és német katonák egyenruháit is ráhúzták, igazolásképpen. Egy dolog volt fontos, a létszám. Vitték az embereket utcáról, óvóhelyről, gyárakból (13 évest is).

2.) Etnikai tisztogatás. Az 1938–1941-ben visszacsatolt területekről a polgári lakosság tömeges elhurcolása (akár hadifogolylétszám kiegészítés, akár német nemzetiség okán) a szomszédos Szovjetunióval szövetségre lépett vagy átállt országok területén a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére, vagyis a magyar kérdés megoldására is felhasználni. Néhány kiragadott példa. Romániában a román csendőrök ezerszám szedték össze a nőket, férfiakat, gyerekeket.  (A Maros-Torda vármegyéből haláltáborba elhurcolt 4000 magyar között 450 kiskorú volt.). A románok a magyarokkal és a németekkel fizettek Oroszországnak jóvátételt. A Vajdaságban helyi haláltáborok, gyűjtőlágerek létesültek: halálra éheztetés, azonnali kivégzések, kínzások. A szerb partizánok kegyetlenkedése minden képzeletet felülmúlt.

3.) A németek, ill. a németként való elhurcolása, akkori szóval élve: deportálás, internálás. Következő gyűjtőhelyek váltak ismertté 10 zónában: Romániában 6, Magyarországon 2, Jugoszláviában 2 (Zombor, Belgrád). Pontos ütemterv készült: az „akciót” 1944. decembere – 1945 februárja között valósították meg, amikor is 16 és 50 év közötti német lakosságot kellett begyűjteni. A Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken 551 049 főt vettek számba: 240 036 fiú/férfi; 310 613 lány/asszony; Románia: 421 844 fő; Jugoszlávia: 73 572 fő; Magyarország: 50 292 fő; Csehszlovákia: 4250 fő; Bulgária: 1089. A végén 112 480 fő németet indítottak útnak a statisztikák szerint, ami kétséges. Ha 5677 vagon volt és ebből 309 az őrségé illetve a felszerelésé, élelmiszeré volt, akkor csak 20-an lettek volna egy vagonban, de a tanúk emlékei szerint 35–45 fő utazott egyben.

Sztálin által 1944. december 16-án aláírt 7161. számú határozat 6. pontja értelmében több száz ártatlan ember kényszermunkára történő elhurcolása történt meg a szövetséges hatalmak egyetértésével. (Lásd: a Malenkij Robot c. gyűjtemény 66., 35. oldalát illetve a 34. és 60. oldalakat). A szovjet hadifoglyoknak és az internáló táborokban sínylődőknek a békekötés sem hozott megoldást.  1. Nem foglalkoztak velük. 2. A Szovjetunióra bízták, hogy mikor engedi el őket.  1947-1948 között: 100 ezer majd 85 ezer főt. 1949-ben 5055 főt, 1950-1953 között 25 ezer főt. Otthon jogfosztottként kezelték őket. Romániában például igazolást, bizonyítványt tilos volt kiállítani számukra, hogy lágerekben voltak. Hadiellátást, kártérítést nem kaphattak. A 15 milliós Magyarország területéről kb. 300 ezer főt (a Kárpótlási Hivatal adatai alapján 500 000 főt) hurcoltak el malenkij robotra, kényszermunkára, hadifogoly- és internálótáborba. Tették ezt a kollektív bűnösség jegyében, megsértve az emberi jogokat, megsértve a szövetséges hatalmak, az Atlanti Chartában is megfogalmazott, a Szovjetunió által is aláírt elvek ellenére. Az emberirtást maga a szovjet-szocialista rendszer okozta – a szövetséges angolszász hatalmak szemet hunytak mindezek – ahogy a lengyelországi Katynban történt mészárlás felett is.

Matkovits Kretz Eleonóra végezetül két távolmaradt előadó dolgozatát ismertette. Ezekből kivonatosan közlünk részleteket.

Dr. Bognár Zalán történész, egyetemi adjunktus, a budapesti  Károli Gáspár Református Egyetem kutató-tanára, szerkesztője a fentebb említett   Malenkij robot című gyűjteménynek. Ebből a tárgykörből több könyve, tanulmánya, gyűjteménye jelent meg. Az emlékkonferenciára megküldött A hadifogság és annak a második világháború alatt érvényben lévő nemzetközi “jogintézménye” című dolgozatában (amelyből alább részleteket közlünk) tüzetes elemzés alá veszi a hadifoglyok státuszára, és a hadifogságra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat, amelyek a XIX. század végén és a XX. század elején fogadták el az európai országok nagy többsége. Dolgozatában arra is kitér, hogy a hadifoglyok jogaira, státusára vonatkozóan milyen nemzetközi kodifikáció volt érvényben a második világháború idején.

„A hadifoglyok helyzetére vonatkozó nemzetközi előírásokat először az 1899-es, majd a megkezdett munkát folytatva az 1907-es hágai békekonferenciákon határozták meg. Az 1907. október 18-án, Hágában létrejött, „A szárazföldi Háború törvényeiről és szokásairól" szóló egyezményben először rendezték nemzetközileg a hadifoglyok jogállását.”
Értelmezi az 1929. évi, a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló genfi konvenciót is. Szól arról is, hogy „a második világháború eseményei, a hadifoglyokkal történő bánásmódban szerzett rossz tapasztalatok és visszásságok arra az elhatározásra bírták a nemzetek képviselőit, hogy felülírják az 1929. évi genfi egyezményeket. Ezért 1949. augusztus 12-én, Genfben átfogó jelleggel, négy egyezményben kodifikálták a hadviselésnél alkalmazandó humanitárius nemzetközi jogot. Az 1. a hadrakelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról; a 2. a tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének javításáról; a 3. a hadifoglyokkal való bánásmódról; a 4. a polgári lakosság háború idején való védelméről szól. Ezeket az egyezményeket a magyar jogalkotás az 1954. évi 32. számú törvényerejű rendelettel léptette hatályba.” (…)

Mindezek után áttekintést ad arról, hogy „a második világháború idején érvényben lévő - az 1907. évi hágai nemzetközi konvenciót kiegészítő, illetve azt magában foglaló - az első világháború tapasztalatait figyelembe vevő, 1929. július 27-én elfogadott harmadik genfi egyezmény miként rendelkezett a hadifogság „intézményéről" illetve a hadifoglyokkal való bánásmódról. Ennek részletes bemutatását - túl azon, hogy ez volt a korszakban a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi jogi norma - azért tartja a dolgozat írója fontosnak, mert bár a Szovjetunió az 1929-es genfi egyezményt nem írta alá, mégis utólag, a nürnbergi perek során azonosult vele. Másrészt a Szovjetunióban a Népbiztosok Tanácsa 1941. július l-jén 1798-800. t. (t = titkos) számmal egy olyan rendeletet hozott a hadifoglyokról, illetve a velük való bánásmódról, hogy arról - az azt először magyar nyelven közzétevő - Varga Éva Mária a következőképpen nyilatkozik: „Annak ellenére, hogy a SZU nem csatlakozott a nemzetközi szabályozáshoz, a rendelkezés alappontjai nagyjából az 1929. évi genfi egyezmény szellemében készültek el." Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy ezt a rendeletet csak a félelmetesen nagy német katonai nyomás kényszerítette ki a szovjet vezetéstől, hogy elérje a nyugati világ, a demokratikus angolszász hatalmak mielőbbi szövetségét, s alkalmazását nem gondolta komolyan. Utóbbi megállapításom alátámasztására csak két momentumot hadd említsek. Először is: miért kell titkosítani egy ilyen rendeletet? A titkosság miatt azok sem ismerhetik meg ezeket a rendelkezéseket, akiknek ezeket be kellene tartani! Másodszor pedig a szovjet rendelet - nem törvény, csak rendelet - a genfi konvencióval szemben nem tartalmazta azokat a konkrét biztosítékokat, amelyek a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok képviselői számára garantálták volna a hadifoglyokkal való bánásmód ellenőrzési lehetőségét, ellenőrzési jogát.”

A továbbiakban a szerző „Az 1929. évi genfi konvenció 2. egyezménye a hadifoglyokkal való bánásmód részletes szabályait” tekinti át, amely „nyolc címben van összefoglalva, összesen 97 folyamatosan számozott cikkben. A címek szakaszokra, a szakaszok fejezetekre vannak osztva.”
„Az I. cím az általános rendelkezéseket tartalmazza.” (…) „A 2–4. cikkek lényegében ismétlik az ide vonatkozó hágai egyezményben foglaltak egy részét, amelyek szerint: a hadifoglyok nem az őket foglyul ejtő személynek vagy csapattestnek vannak a hatalmában, hanem az ellenséges államhatalomnak. A hadifoglyokkal „mindig emberségesen kell bánni" és meg kell védeni őket az erőszakos cselekedetektől, sértegetésektől, sőt a nyilvános kíváncsiságtól is. Tilos a hadifoglyokkal szemben megtorló intézkedéseket alkalmazni. A hadifoglyok megtartják polgári jogaikai Személyük és becsületük tiszteletben tartandó. A nőkkel a nemüket megillető tisztelettel kell bánni. Ellátásukról a fogva tartó hatalom gondoskodik. A hadifoglyokkal való bánásmódban megkülönböztetést csak akkor lehet alkalmazni, ha okot ad erre a kedvezményezett katonai rendfokozata, testi vagy szellemi egészségi állapota, hivatásbeli képessége vagy neme.”(…)

„A II. cím „Az elfogatásról"…, „A III. cím „A fogságról” szól, amelynek 1. szakasza a hadifoglyoknak az arcvonalmögé való továbbításával foglalkozik.” Többek között kiemeli, hogy „A hadifoglyokat naponta csak 20 kilométeres gyalogmenetekre lehet kényszeríteni, kivéve ha a víz vagy az élelmiszerraktárak  távolabb vannak (7. cikk).”

„A III. cím 2. szakasza „A hadifogolytáborokról" szól. (…) „A hadifoglyokat az egészségügyi és a tisztasági követelményeknek megfelelő épületekben barakkokban kell elhelyezni. Ezeknek száraznak, fűtöttnek, világítottnak és tűzveszély ellen védettnek kell lennie.  A hálóhelyiségek körülményeinek ugyanazoknak kell lenniük, mint a fogva tartó hatalom pótkereteinél (10. cikk). Ugyanígy, a hadifoglyok élelemellátásának is mind-mennyiségileg, mind minőségileg meg kell egyeznie a fogva tartó hatalom pótkereteinél lévőkkel. Ugyanakkor módot kell adni arra, hogy a foglyok rendelkezésére álló élelmiszerpótlást maguk elkészíthessék. A konyhai munkánál a foglyokat alkalmazni lehet. „Elegendő vizet kell kapniok." A dohányzást meg kell engedni. „Az élelmezést érintő mindennemű kollektív fegyelmi rendszabály tilos" (11. cikk). „A hadifoglyok ruházatát, fehérneműjét és lábbelijét a fogvatartó hatalom adja", pótlásukról, javításukról gondoskodni tartozik. Akik dolgoznak, azoknak munkaruhát kell biztosítani. (...) A hadviselő felek kötelesek a táborok tisztaságára és a hadifoglyok egészségének biztosítására, a járványok megelőzésére egészségügyi rendszabályokat alkalmazni. A hadifoglyok számára „az egészségügyi szabályoknak megfelelő és állandóan tisztán tartott" WC-knek kell a rendelkezésükre állniuk. A táborokat lehetőség szerint zuhanyozókkal kell felszerelni, és a tisztálkodáshoz szükséges „elegendő mennyiségű vizet kell adni". Lehetővé kell tenni a testedzést és a szabad levegő élvezését. (13. cikk)
Minden táborban betegszobát kell biztosítani, ahol a foglyok mindazt az ápolást megkapják, amire szükségük van. A ragályos betegeket elkülönítve kell elhelyezni. Az ápolási költségeket a fogva tartó viseli. A hadviselő felek megállapodása alapján ápolásra a fogoly orvosok és ápolók visszatarthatók. A hadviselő fél kívánságára az ápolt hadifogolynak hivatalos bizonylatot kell kapnia betegségéről, annak tartalmáról és kezeléséről. Fontos sebészeti beavatkozáskor, vagy súlyos betegség esetén a foglyokat fel kell venni a „kezelésükre alkalmas bármely katonai vagy polgári intézménybe". A foglyokat havonta legalább egyszer az általános egészségi állapot, a tisztaság ellenőrzése, valamint a ragályos betegségek felderítése céljából meg kell vizsgálni. (14-15. cikk)
A hadifoglyok számára biztosítani kell a teljes vallásszabadságot, beleértve a lelkészek teljesen szabad lelkészi tevékenységét hittársaik között. A fogva tartóknak lehetőség szerint segíteniük kell a hadifoglyok által szervezett egyéb szellemi és sport-tevékenységeket. (16-17. cikk)” (…)

„A III. cím 5. szakasza „A hadifoglyoknak a hatóságokkal való érintkezéséről" szól. A hadifoglyoknak jogukban áll, hogy a katonai hatóságokkal, amelyeknek alá vannak rendelve, a bánásmódra vonatkozó kérelmeiket közöljék. Panaszaikkal a védőhatalom képviselőihez is fordulhatnak. Büntetést a panaszok alaptalansága esetén sem kaphatnak… (42-44. cikk)” (…)
„A hadifoglyok a fogva tartó hatalom hadseregében érvényes törvényeknek, szabályzatoknak és rendeleteknek vannak alárendelve." Mindazonáltal az egyezményben foglaltak tekintetbe veendők. „Tilos minden testi fenyítés, a napfény által meg nem világított helyiségben való bebörtönzés és általában bárminő kegyetlenkedés." Tilos egyéni cselekedetek miatt csoportos büntetést alkalmazni. Az előzetes letartóztatást a lehető legrövidebb időre kell korlátozni, és az a bírói ítélettel kimondott büntetésbe beszámít. A kiszabott bírói vagy fegyelmi büntetés letöltése után a hadifoglyot a többiekkel azonos bánásmódban kell részesíteni. A szökési kísérlet miatt büntetettek különleges felügyelet alá helyezhetők. A fogva tartó hatalom fegyelmileg büntetett hadifoglyot sem rendfokozatától, sem pedig az ezzel együtt járó kedvezményeitől nem foszthat meg.
A szökési kísérlet során elfogottakat csak fegyelmi büntetéssel lehet sújtani… (45-53. cikk)” (…)

„A IV. cím „A fogság végéről" szól. 1. szakasza a közvetlen hazaszállítással és a semleges államokban való elhelyezéssel foglalkozik.”(…) A IV. cím 2. szakasza „Az ellenségeskedések megszűntével történő szabadon bocsátásokról és a hazaszállításról" szól.” (…)

„Az V. cím „A hadifoglyok elhalálozásáról" szól. A hadifoglyok végrendeleteinél és az elhalálozásokra vonatkozó okiratoknál a saját hadseregbeli szabályok az irányadók. „A hadviselő felek ügyelnek arra, hogy a fogságban elhalt hadifoglyokat tisztességesen eltemessék, és a sírok az összes szükséges jelzésekkel el legyenek látva, azokat tiszteletben tartsák és megfelelően gondozzák." … (76. cikk)” (…)

„A VI. cím a hadifoglyokat segítő és tudakozó hivatalokkal foglalkozik.” (…)

„A VII. cím azon polgári egyének körét írja körül, akiknek joguk van arra, hogy velük hadifoglyokként bánjanak, vagyis az egyezmény rájuk is vonatkozik. Ezek azok az egyének, „akik a hadsereget követik, anélkül, hogy közvetlenül ahhoz tartoznának, mint levelezők, hírlapírók, markotányosok, hadseregszállítók [...] feltéve, hogy igazolványnyal vannak ellátva annak a hadseregnek a katonai hatósága részéről, amelyet kísérnek." (81. cikk)”

„Az utolsó, a VIII. cím „Az egyezmény végrehajtásáról" szól. Az egyezményt aláíró hatalmak vállalják, hogy abban az esetben is teljesítik az egyezményben foglaltakat, ha a hadviselő felek egyike nem volna tagja az egyezménynek. A szerződő felek fenntartják maguknak a jogot, hogy külön egyezményeket kössenek a hadifoglyokat érintő mindazon kérdésekben, amelyekre nézve azt szükségesnek tartják. Az egyezmény végrehajtásának ellenőrzésével kapcsolatban az egyezmény kimondja, hogy a védőhatalom képviselőinek joguk van arra, hogy „kivétel nélkül meglátogassanak minden helyet, ahol hadifoglyok vannak elhelyezve. Joguk van a foglyok által elfoglalt bármely helyiségbe bemenni, a foglyokkal tanúk nélkül, személyesen vagy tolmács útján érintkezni." (82-86. cikk)”

F. Cirkl Zsuzsa (Zombor) újságíró a vajdasági megtorlásokról ad vázlatos beszámolót (amelyből alább részleteket közlünk).  Kitér többek között arra, hogy „1944 őszén, illetve 1945 tavaszán teljesen megváltozott a Vajdaság nemzetiségi összetétele. Az akkor „eltűnt” 40 ezer magyarral és 73 ezer némettel a mai napig nem számolt el senki, pedig „eltüntetésük” messze kimeríti a genocídium, azaz a népirtás mai értelemben vett fogalmát. A „felszabadítók” röpke néhány hónap alatt megkísérelték kiirtani a teljes magyar és német lakosságot, és ha a kiirtás nem is sikerült nekik, de a megtizedelés minden képzeletet felülmúl. Más népekkel ellentétben ez a két nép még mindig nem sirathatta el emelt fővel és a gyilkosok helyetti megkésett bocsánatkérés tudatában halottait, ártatlan mártírjait.” (…)

Tudomásunkra hozza azt is, hogy „az 1941-ben magyar henteslegények által lemészárolt négyezer áldozat fejében tízszer annyinak kellett meghalnia 1944/45-ben” (…) „Zomborban és környékén, mondhatni egész Nyugat-Bácskában egyetlen egy olyan magyar, illetve német családot nem találunk, amelyiknek legalábbis valamelyik családtagját ne hurcolták volna meg, vagy ne ölték volna meg 1944/45-ben kizárólag nemzeti hovatartozás miatt.

A németség megmaradását teljességében ellehetetlenítette a II. világháború utáni karhatalom. Klasszikus értelemben vett gyűjtőtáborokat létesítettek, oda terelték be a svábokat, korra és nemre való tekintet nélkül. A gyerekeket legtöbb esetben elkülönítették anyjuktól, a fiatal anyákat kényszermunkára fogták, közülük sokakat marhavagonokkal Oroszországba szállítottak bányászmunka végzésére. Az itthon maradókat éheztették, orvosi ellátás nélkül hagyták, gyakorta kínozták. A lágerekből nagyon keveseknek sikerült kimenekülniük és kijutniuk Németországba” (...)

Szólt a húsz évvel ezelőtt elindult  kutatásokról, amelyben úttörő szerepet  vállalt „Matuska Márton és munkatársai, akik tiszteletet érdemlő, fáradhatatlan és következetes munkájának köszönhetően sokkal többet tudunk a történtekről, mint annak előtte, de még mindig nem eleget. Még mindig messze vagyunk az áldozatok nevesítésétől, a rehabilitációtól, a történtek teljes körű ismeretétől.”

F. Cirkl Zsuzsa megemlíti, hogy „2001 januárjában az újvidéki Tartományi Képviselőház különbizottságot alapított a második világháború áldozatainak és eseményeinek feltárására. A bizottság jóformán bele sem mélyülhetett a munkába, mikor újabb ország-szakadásra, Montenegró leválására került sor, és rövidesen a kisebbségekkel szemben igen barátságtalan kormány került a szerb állam élére. A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság 2003 októberében tudományos tanácskozást szervezett Rémuralom a Délvidéken címmel. Történészek, a témát kutató helytörténészek és publicisták ismertették addigi kutatásaik eredményét, s a tanácskozás anyagából 2004 tavaszán az újvidéki Atlantis Kiadó gyűjteményes kötetet jelentetett meg. Az ebben olvasható tanulmányok egyértelművé teszik, még mindig nehezen szólalnak meg a szemtanúk, a levéltárak pedig hiányosak, emellett a legtöbb esetben nem készült jegyzőkönyv, semmilyen írásos nyoma nincs a mészárlásnak” (…)

Kiemeli, hogy „az egyik központi gyűjtőhely a zombori Kronics-palota volt, ahol hozzávetőlegesen hatezren voltak foglyok hosszabb-rövidebb ideig. Az épületből éjszakánként a város különböző pontjaira terelték a csuklójukon dróttal összekötözött magyarokat és németeket, és ott lelövöldözték őket. Oda hordták ki lovas kocsin az épület falain belül kínzásba belehaltakat is Az egyik legnagyobb kivégzési hely a Sztapári út végén volt, ahol a múlt század 70-es éveiben lakótelep épült és ott építették fel a város központi buszpályaudvarát. A névtelen áldozatok emlékét őrzi a Magyar Polgári Kaszinó udvaráról 2009-ben nyílt térre, a német egyesület székházának közvetlen szomszédságába kihelyezett emlékmű, amely magyar és német nyelvű felirattal őrzi Temetetlen halottaink és néhai nagyjaink emlékét.

2007-ben a Duna-menti Svábok Világszervezete a zombori önkormányzattal együttműködve emléktáblát leplezett le a ma Kereskedelmi Bíróság székhelyéül szolgáló Kronics-palota bejárati folyosóján. A II. világháború ártatlan áldozatainak emlékére leleplezett táblán németül, magyarul, valamint szerbül cirill és latin írásmóddal olvasható a rövid szöveg. A környező egykori sváb falvak némelyikében is áll már emlékkereszt, de a magyar és a német áldozatok golgotájának feltárása továbbra is várat magára.

Színtiszta sváb falvakban ma egyetlen egy németet nem találni, helyükbe Titóék telepes családokat költöztettek Jugoszlávia legelmaradottabb vidékeiről: Likából, Kordunból, stb. A környező falvak közül a legkegyetlenebb események Gádoron (Gakowa, Gakovo) történtek, ahol 1949-ig (tehát a háború után még évekig) fenntartották a német lágert. Mintegy hatezer német halt meg itt a legszörnyűbb kínok közepette. Hírmondója sincs már a németeknek Kerényen, Küllődön, Harasztin, Paripáson, Regőcén, Szilbereken, pedig ezek szinte kizárólag svábok lakta települések voltak.

Mindenképp érdemes párhuzamosan kutatni a délvidéki magyar és német sorsot, hiszen számos hasonló vonást mutat, emellett szinte valamennyi családban egyaránt találunk a magyarok mellett német, illetve sváb felmenőket is. Erkölcsi kötelességünk nem megengedni, hogy a történtek feledésbe merüljenek, és kötelességünk nem megengedni, hogy úgy lépjen be egy ország az európai országok közösségébe, hogy alapvető erkölcsi kötelességét, a történelmi bocsánatkérést nem tette meg. Igaz, nemrég a szerb kormány ráállt a történtek államközi bizottság általi kivizsgálására, megnyitotta a levéltárakat is a kutatók számára, de konkrét lépéseket mindeddig nem tett annak elismerése felé, hogy 1944 őszétől a nemzetiségek kiirtására irányuló cselekmények történtek, tehát a szándék mindeddig csupán mondvacsináltnak tekinthető…

Legvégül valószínűleg egyetérthetünk abban, hogy más népekhez hasonlóan a magyar és a német népet is megilleti a gyász joga, e két nép vére sem alávalóbb a többinél, és az ellenünk elkövetett népirtással foglalkozó filmművészetnek, irodalomnak, dokumentálásnak ugyanolyan létjogosultsága van, mint bármely más nép ilyen jellegű megnyilvánulásának.”

Bartók Csaba a felvidéki Szepsibe való újságíró, előadásában (amelyből alább részleteket közlünk)  mint hangsúlyozta, a szlovákiai magyarság körében is közismert kifejezés a „malenykij robot”, amikor 1944–1949 között „a németnek, magyarnak nem lehetett vagyona”, sem állampolgársága, ez a megtorlás a népirtáshoz vezetett. Sztálin nyíltan támogatta Benest a kollektív bűnösség elvének alkalmazásában a magyarokkal és a németekkel szemben (a magyar és német nyelv nyilvános használatának betiltása, az iskolák bezárása, állampolgárságuktól való megfosztás, szülőföldről való elűzés, kitoloncolás, kötelező kényszermunka, stb.). A  lakosságcserét, kitelepítést, a csehországi deportálást megelőzően a 4. Ukrán front NKVD-és csapatai a felvidéki magyarokat a Bodrog-közből és az Ung-vidékről is tömegével az Ungvár–Munkács–Beregszentmiklós útvonalon a Szolyvai gyűjtőtáborba és az Ungváron át Perecsenyi táborba, onnan az Uzsoki-hágón át Szamborig hurcolták. Az Abaúj, Torna, Borsod és Gömör megyékből pedig a Kassa-Eperjes vonalon a Dukla-hágón át a lengyelországi Sanokban (Kárpátaljai vajdaság), és az ukrajnai Szamborban (Lvivi terület) létesített elosztó táborokba fegyveresen kísérték az embereket. Innét tovább, marhavagonokba zsúfolva, tovább szállították őket a szovjet Gulag munkatáboraiba.

 Ez a korszak „rosszul van kutatva”. A témával foglalkozó kutatók tollából eltérő adatok láttak napvilágot a szlovákiai magyarság 1944–1945 közötti sztálini megtorlásával kapcsolatosan. Szovákia hivatalos köreinek képviselői ma is tagadják a két nemzeti közösséggel szemben tanúsított megtorlásokat. Némely szlovák történész legfeljebb 6–7000 magyar és sváb elhurcolását ismeri el. Ebből ezer felett van a lágerben elhunytak száma. A felvidéki magyar helytörténészek 60 000–120 000-re becsülik a szovjet munkatáborokba került magyarok és németek számát. Szlovákia és Csehország területén is létesítettek haláltáborokat és gyűjtőtáborokat. Ilyen volt a hírhedt milosovi tábor, ahová a nyugati szövetségesek fogságból hazatérő leventéket, volt hadifoglyokat gyűjtötték össze. Ez a szolyvaihoz hasonlítható, ahol ezrekkel az éhség, a járványbetegség, illetve a fagyhalál végzett. Csak azokat engedték haza a táborból, ha a „megimádkoztatáson” megállapítást nyert, hogy szlovákul vagy csehül is tudtak imádkozni. Ma is élő legenda övezi a szepsi magyar leventék lágerből történő kiszabadítását, amely egy szepsi származású amerikai tiszt nevéhez fűződik.

A deportálást követte egy második rabszolgabegyűjtő hullám, a koncepciós perek. Tudomásunk van arról is, hogy a településeken rögtönítélő hadbíróságokat, bizalmi kommunisták köreiből szervezett ítélőbizottságokat szerveztek, akiknek a tagjai a szovjet törvény 58-as paragrafusa értelmében 5 évtől 25 évig terjedő szabadságvesztésre ítélték a letartóztatott magyar és német férfiakat „kútmérgezés”, „híd és vasútrobbantás” és más diverziós cselekmény vádjával, akiket szintén Szovjetunióba hurcoltak. Egy nap alatt százával megfellebbezhetetlen ítéletek születtek. A Horthy-korszak állami és katonai tisztviselői közül többeket halálra ítéltek, helyben végezték ki őket.

Máthé Áron, a budapesti Terror Háza Múzeum kutatója A változatlan kommunizmus  címmel tartotta meg előadását. „A nagyjából 1917-1990-ig tartó időszakban egy furcsa rendszer uralkodott a világ jelentős részén, fénykorában az egyhatodán. Hol bolsevizmusnak, hol kommunizmusnak, hol szocializmusnak hívta önmagát. Néha mindegyiknek egyszerre – ne felejtsük el, hogy a szovjet kommunista párt hivatalos neve sokáig a következő volt: a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja (SZK(b)P), illetve a magyar kommunista párt neve 1956 után Magyar Szocialista Munkáspárt volt, miközben az ifjúsági szervezetét Kommunisták Ifjúsági Szövetségének hívták. Azonban bármely névvel is jelölte meg magát, akár népi demokráciának, akár nyíltan kommunizmusnak hívatta magát egy adott országban, ugyanarról volt szó. A legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb kommunistának neveznünk. Ez volt ugyanis a leginkább bevett gyűjtőfogalom, s a kommunizmus volt egyúttal ezeknek a rendszereknek a végső célja is. Lényeges hasonlóság nem mutatható sem időben, sem térben közöttük: a klasszikus kommunizmus időszakának államai, pártjai és hatalmi gócai ugyannak a logikának a mentén épültek fel. Ha Isten-ellenesnek nevezzük őket, nem leszünk tudománytalanok és nem is tévedünk nagyot: ezek a rendszerek és pártok mind egytől-egyig ateisták voltak, nem csak egyház- és vallásellenesek – legyen szó akár bármely keresztény egyházról, az iszlámról, a buddhizmusról vagy akár az ősi természetvallásokról – hanem expressis verbis Isten-ellenesek is voltak. De sajnos, mint az a történelemben megfigyelhető, ezzel együtt a kommunizmus emberellenes is volt: miközben az emberi lét végső kiteljesedését igérte, szemben állt mindazzal, amitől ember az ember. Kezdettől fogva bűnös rendszerről van szó, ne legyen félreértés, nem az történt tehát, hogy a szép marxista elgondolást rosszul sikerült megvalósítani (erről szól a közmondás: a létező szocializmus nem működik, a működő nem létezik), és még csak az sem, hogy a lenini útról letérve Sztálin valamit elrontott volna. Sztálin nem hátat fordított a lenini örökségnek, pusztán kiteljesítette azt. Sztálin valójában Lenin legjobb tanítványa volt. Ha csak az úgynevezett „sztálini kényszermunkatáborok” világát nézzük, rögtön kiderül, hogy mind a két szó hibás. Valamennyi, valaha is létezett kommunista rezsim élt a különböző lágerek nyújtotta lehetőségekkel. Már a kezdet kezdetén, közvetlenül a bolsevik puccs után, létrehozták az első koncentrációs táborokat, és ezek egészen a Szovjetunió összeomlásáig fenn is maradtak, különböző neveken persze, GULAG, GUPVI, kényszergyógykezelési intézmények, stb. Sőt, a kínai és az észak-koreai lao-gai táborrendszer a mai napig létezik. Térben tekintve a dolgot, nem volt olyan kommunista rezsim, amely ne hozott volna létre valamilyen politikai elkülönítő-rendszert. Akár Latin-Amerikában, akár Európában, akár Ázsiában jött létre egy kommunista rezsim, szinte az első teendői közé tartozott a különböző típusú lágerek létrehozása. A Szovjetunió afrikai csatlós rezsimjeinél némileg egyszerűbb volt a helyzet: az erőszak nyers anarchiája esetében még az államiságot is kétségbe lehet vonni. Egy-egy adott helyen egy adott pillanatban is széles volt a skálája az elkülönítőhelyeknek és intézményeknek: Magyarországon az 1950-es években például volt a börtönökön kívül internálótábor, kényszermunkatábor, kitelepítés, s ennek szigorúbb változata a hortobágyi zárt, „szociális” táborok rendszere, munkaszolgálat. Sőt, az egész blokkot tekintve – ha úgy tetszik, a szocialista tábort, amely önmagát árulkodó kifejezéssel béketábornak hívta – egy nagy lágerről beszélhetünk, amelyet szögesdrót, a vasfüggöny zárt körbe. De nehogy azt higgyük, hogy a kommunizmusban pusztán a politikai foglyokat, az osztályellenséget, a másként gondolkodókat sújtották kényszerintézkedések: itt most csak említésszinten kell kitérnünk a belső útlevelek rendszerére, illetve a szabad munkaerő áramlás megszüntetésére: az egyes munkahelyekről való kilépéshez engedély kellett! Ez a premodern rendszer volt a tervgazdaság rendszere, a tervezett társadalom világa. A helyzet azonban ennél is rosszabb volt. Az elnyomás, és a tömeges gyilkosságok kiterjedtek voltak. Kína a maga 60-70 millió halottjával rekordtartó, de az ukrán éhínség, a holodomor áldozatai sajnos közelebbiek. A konferencia címében feltett kérdésre tehát a válasz, miszerint deportálás vagy népirtás, azt kell felelnünk: mindkettő. Az egyik feltételezte a másikat. Ha szó szerint vesszük, a kommunista rezsimek a saját népüket irtották. De voltak kifejezetten egyes népcsoportok, így a kárpátaljai magyarok elleni kampány is a hagyományos értelemben vett népirtás kategóriájába tartozik. Ennek egyik módszere volt a deportálás.”

Menyei Ildikó, az erdélyi  Humana Regun Egyesület (Szászrégen) tagja „A megtizedelt város”-ról (amelyből alább részleteket közlünk), Kolozsvárról és könyékéről adott tájékoztatót. “Hatvanhat éve, 1944. október 12. és 15. között a Kolozsvárra bevonuló szovjet hadsereg mintegy 5 000 civilt hurcolt el a városból. A tervszerűen végrehajtott razziák kizárólag a felnőtt magyar férfilakosságot érintették. Románok nem voltak az elhurcoltak között, hiszen őket augusztus 23-ától már nem tekintették ellenségnek. (…) Nem kétséges, hogy a kolozsvári razziaszerűen végrehajtott tömeges deportálás egy központilag irányított, szervezett akció része volt. Ez abból is kiderül, hogy a szovjet városparancsnok az elhurcoltak ügyében vele külön-külön tárgyaló kommunista és szociáldemokrata vezetőknek, Balogh Edgárnak, Demeter Jánosnak, Lakatos Istvánnak és Katona Szabó Istvánnak is kitérő választ adott. Utóbbival tolmácsa útján egyszerűen azt közölte, hogy „a foglyok nem tartoznak a városparancsnok hatáskörébe”. Lakatos Istvánnak pedig ezt mondta: „Kérem, higgyék el, hogy ez nem tőlem függ.”

A szovjet bevonulást a kolozsvári lakosság félelemben és pánikban élte át. A razziák első napján, október 12-én az utcáról vagy a munkahelyükről szedték össze a magyar férfiakat. E vészterhes napokban azt lehetett látni, hogy egyes románok lakta házak kapujára kék zsírkrétával felírták: „Casă românească” (román ház). Ez megkönnyítette az oroszok dolgát, és így nagyon kevés román került fogságba. Az elfogott magyarok kérdezősködésére az orosz őrök sohasem mondták meg az igazat. Ha egyáltalán válaszoltak, olyasmit lehetett hallani tőlük, hogy: „Semmi pánik! Málinkij robot! Csak egy kis munkára visszük magukat.” Mindez azért volt, hogy az elhurcoltak ne tanúsítsanak ellenállást és hogy a kellő fogolylétszámot minél gyorsabban össze lehessen gyűjteni. Soha nem mondták, hogy a Szovjetunióba viszik őket dolgozni, mindig csak pár napi munkáról volt szó. (…)

Tény azonban, hogy a deportáltak között olyan ismert személyiségek is voltak, akikre a helyi románság ellenérzéssel tekintett. Közöttük említhetem Mikó Imre jogászt, magyar parlamenti képviselőt, Kiss Jenő írót, Bartha Ignác és Decsy István ügyvédeket, Faragó József, Árvay József és Haáz Ferenc etnográfusokat, Jancsó Bélát, az Erdélyi Fiatalok volt főszerkesztőjét, Járosi Andor evangélikus esperest, írót, Mikecs Lászlót, a moldvai csángók múltjának kiváló kutatóját és a Református Kollégium több haladó szellemű tanárát is: Ádám Zsigmondot, Bartalis Józsefet, Bodrogi Jánost, Fazekas Gyulát és Finta Zoltánt. Még a kommunista és a szociáldemokrata párt tagjainak egy részét is elhurcolták. Az ő érdekükben próbált Balogh Edgár, Demeter János és Lakatos István a szovjet városparancsnokkal tárgyalni – mint erről már szó volt – sikertelenül.

Miután egy bizonyos létszám összegyűlt, az embereket sorba állították, és a Honvéd utcai törvényszék fogdájába kísérték. Ide került mind az 5 000 foglyul ejtett kolozsvári magyar. Mivel a fogdában 5 000 fogoly számára semmiképpen sem volt elég hely, hajnalonként több száz fős csoportokat indítottak útnak gyalogosan Tordára. Mivel a szovjet katonáknak a város területén tilos volt lőni, nem tüzeltek a hajnali ködben, a Házsongárd sírjai között eltűnni igyekvő emberekre. Mások a Felek oldalán, az  útkanyarokban tudtak sikeresen megszökni. De mihelyt a menet elhagyta Kolozsvár területét, minden szökéssel próbálkozót lelőttek. Az első áldozatok nyughelyét a Feleki-tetőn ma is látható sírok jelzik.

Ennyi fogoly számára azonban Tordán sem volt elég hely, ezért kivezették őket az állomásra, betuszkolták egy-egy marhavagonba, útnak indítva Brassó felé. A kétségbeesett emberek éjjelenként a mozgó vonatból kiugrálva próbáltak megszökni. A szökések miatt a foglyokat állandóan számolták, ugyanis az oroszoknak egyedül a hiánytalan létszám volt fontos. A három napon át tartó út alatt a kenyéren kívül némi fagyos hal és egy kevés víz járt a deportáltaknak.

Focşani – ahova két hét után a brassóiak is megérkeztek – Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtábora volt, amelyet szintén még a németek építettek. Itt a fogolylétszám 1945 nyarán volt a legnagyobb. Ekkor mintegy 50–60 000 német és magyar katonát, illetve civilt zsúfoltak össze. Hogy nem egyszerű átmenőtábor volt Focşani-ban, azt az a tény is igazolja, hogy még 1945 utolsó hónapjaiban is több ezer fogoly raboskodott itt. Az 1944. október végén több transzportban ideérkező kolozsváriakat is, akárcsak a többi foglyot, hatalmas sóraktárakban „szállásolták el”, amelyeknek nem voltak falai, csak oszlopokon nyugvó fedelük. Itt priccsek híján a csupasz földön aludtak, de a folytonos hideg esőzéstől felázott talaj és az emberi ürüléktől bűzlő környezet miatt pihenni nem lehetett. Focşani-ból Iaşi felé haladva a szerelvények a Pruton át hagyták el az országot. Az elhurcoltak számára ez az utazás volt az egész fogság legborzalmasabb része. Ötven-hatvan embert zsúfoltak a nagyobbfajta orosz vagonokba. Állni is alig volt hely egymás mellett. A vagonok ajtaját lezárták, a foglyokat egészen a táborba érkezésükig egyszer sem engedték ki. (…) A kolozsvári deportáltak zömét Focşani-ból Iaşi-on, Csernovicen, Kijeven, Moszkván, Kujbiseven és Cseljabinszkon át az Urál hegység déli lábainál fekvő erdei munkatáborokba vitték.

Bemutatásomnak nem volt célja a táborélet leírása. Erről a már régen megjelent más hiteles visszaemlékezések is szóltak amikből én is merítettem beszámolómban. Egy kis cseppet hoztam a pohárba, amiben benne van ez a nemzeti tragédia. A menet közben összeállított névsorok, amelyeknek közlésére itt nincsen hely, ezek bizonyitanak, hogy a szovjet lágerekbe hurcolt kolozsváriak egyharmada sohasem tért vissza szülőföldjére. Ezek a drámai események és a mintegy 14.000 kolozsvári zsidó júniusi deportálása, valamint több ezer civil pánikszerű menekülése a front elől, Kolozsvárnak olyan szellemi veszteséget jelentettek, amelyet a város csak nehezen tudott kiheverni. Ez a tragikus demográfiai átrendeződés az elkövetkező 50 évre meghatározta Erdély szellemi központjának társadalmi arculatát.”

Singer Zsuzsa  kutató, a Gulágkutatók Nemzetközi Társaságának tagja (Budapest) nemrég könyv alakban is megjelent elemző tanulmánya kapcsán (Singer Zsuzsa: Nyomok a lelkekben. A sztálini munkatáborok kényszerű öröksége. Tanulmány. KMMI-füzetek VII. Ungvár-Beregszász, 2009.) tartott összefoglaló, új megállapításokat is felsorakoztató előadást.

“A Pécsi Német Kör projektjének neve és egyben a konferencia címe is: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek! Jó cím, mert rávilágít a lényegre: mondjuk el mindenkinek! Ma Magyarországon még mindig nem része a társadalom általános ismeretanyagának a sztálini kényszermunkatáborok valósága, valóságossága. Bár már fellelhetők hiteles irodalmak a szovjet fogolytáborok szörnyűségeit illetően, ennek ellenére a mai napig vannak, akik szépíteni próbálják ezeket az eseményeket. Még mindig hétköznapinak mondható hazánkban, ha közéleti személyiségek olyan valótlanságokat írnak, mondanak a GULAG-ról, amelyek pozitívabbnak állítják be az eseményeket. Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy az embereknek ilyen kevés információja van ezen történelmi időszakról, ha hazánkban a mai napig folyik ekörül egyfajta ködösítés, ”jobb színben feltüntetés”.

A kulturális amnézia a lehetséges reprezentációs formákon alapul (pl. könyv, film, emléktábla stb.). Ha az emlék nem kap formát, hontalanná válik, és elfelejtődik. Különösen, ha nem, vagy nehezen önthető adekvát formába. Bizonyított, hogy azon tragikus események, amiknek emlékét táblák és tradíció szerinti megemlékezések őrzik, megmaradnak a kollektív emlékezetben, míg a rítusoktól mentes, ugyanolyan súlyú tragédiák feledésbe merülnek. Kellenek tehát az ilyen konferenciák és emlékparkok, mert nagyon fontos küldetésük van abban, hogy a múlt ne válhasson jelenné. És azért is fontos hogy foglalkozzunk ezzel a témával, mert élnek még a túlélők, akiknek érzésem szerint tartozunk ennyivel. Igazság szerint az elhurcoltak nyilvános, kollektív erkölcsi rehabilitálására lenne végre szükség. A magyar civil szervezetek sokat tesznek, hogy tisztára mossák a meggyalázottak nevét és emlékét, de itt lenne az ideje, hogy a hatalom is –amely elkövette, vagy megengedte a törvénysértést– tegyen valamit rehabilitációjuk érdekében. A kárpótlás nem egyenlő a rehabilitációval.

Az általános nézet, miszerint ”ártatlanul nem vittek el senkit büntetőtáborba”, sajnos még ma is él, fontos előrehaladás lenne, ha legalább a közvélemény elismerné, hogy ezek az ártatlan emberek bűntelenül igazán sokat szenvedtek. Ha megszűnnének az olyan sztereotípiák, miszerint önként mentek málenkij robotra. Ennek útját abban látom, hogy a gimnáziumi történelem tanagyagban szerepelnie kell végre a sokszázezer embert érintő ”modern rabszolgaságnak” részletesen, pontosan. A harmadik ok pedig, amiért ”el kell mondanunk mindenkinek” a történteket a leszármazottak lelki egészségének védelme. A transzgenerációs traumáról a holocaustot átéltek leszármazottjaival kapcsolatban régóta tudnak a pszichológusok, így ha zsidó származású páciensük van, egyértelmű, hogy hol kezdenek hozzá a probléma kereséséhez. Véleményem szerint a sztálini munkatáborokat átéltek is továbbörökítik ezt a traumát, ugyan egészen más közvetítő eszközökkel, mit a zsidóság. Tudományosan ez eddig nem elismert tény, de mivel találtam erre bizonyítékokat, több praktizáló pszichológust és pszichiátert megkérdeztem, hogy egyetért-e a teóriámmal. Meglepő módon a válaszok politikai pártállás szerint oszlottak meg. Társadalmunk jelentős részét érintő tünetegyüttes diagnosztizálásakor hogyan lehet a szakembereknek fontosabb a politikai hovatartozás, mint kliensei pszichés egészségének potenciális javítása? Megosztott országban élünk, kellenének végre olyan igazságok, amire mindenki igennel felel. “

Dupka György Gulag-kutató előadásában  kitért arra, hogy a most készülő monográfiájában (amelyből alább részleteket közlünk) igyekszik választ adni arra a kérdésre is, hogy  hány ezer ártatlanul elhurcolt magyar és német férfi és asszony vére szárad a sztálinista vezetők lelkén, akik közvetlenül résztvettek  Kárpátalja   Szovjetunióhoz való odacsatolása  forgatókönyvének a levezénylésében. Eleddig sikerült elegendő levéltári anyagot összegyűjteni ahhoz, hogy meggyőzően alátámaszthatjuk a kárpátaljai polgári lakossággal szemben 1944 őszén és 1945 elején elkövetett törvénytelenségek tényét.

Számos levéltári anyaggal igazolható, jól előkészített „propaganda háború” indult Kárpátalja hovatartozásáért. Ez a „pengeváltás” a csehszlovák emigráns kormány meghatalmazottjai és a Moszkva-barát baloldali vezetők között zajlott le.   Sztálinék egyszerűen „megfeledkeztek” az 1944. május 8-án keltezett közös szovjet-csehszlovák egyezményről, amelyben a szovjet hadsereg parancsnoksága többek között kötelezettséget vállat arra vonatkozólag, hogy „az ellenségtől felszabadított kárpátaljai vidéken a hatalmat átadja a csehszlovák kormány londoni delegációjának” A  terület cseh közigazgatásának megszervezése érdekében Frantisek Nemec személyében  teljhatalmú megbízottat neveztek ki. A Kárpátaljára érkezett és Huszton székelő Nemec vezette delegáció nem is titkolta jövetelének célját: igyekezett megakadályozni Podkarpatszka Rusznak a Szovjet-Ukrajnához történő csatolását. A szovjet agitátorokkal szemben a magyarok, németek, ruszinok által támogatott minden kezdeményezése kudarcba fulladt.
Kárpátalja hovatartozásának ügyében a Kreml urai a Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártját stratégiai partnerüknek választották. A moszkvai emigrációban kiképezett Ivan Turjanica pártvezért és harcostársait megbízható politikai kulcsfiguráknak tekintették, aktivizálták őket, hogy az NKVD „forgatókönye” alapján céljukat elérjék. A túlélők egybehangzó vallomásából, korabeli dokumentumokból azt is tudjuk, hogy a munkácsi népbizottság testülete Iván Turjanica vezetésével   a 4. Ukrán Front katonai tanácsától kértek és kaptak   segítséget, hogy a „csehburzsoá államrend” visszaállítást sürgető szimpatizánsoktól, „imperialista bérencektől”, a „magyar-német hódítók” támogatóitól tisztítsák meg Kárpátalját, hogy ezek az elemek a magyar és németlakta településeken az „újraegyesülési mozgalom” elterjedését közülük senki ne gátolja meg.
Az 1944. augusztus 5-én Kárpátalja bekebelezése céljából Sztálin parancsára létrehozott  4. Ukrán Front  haditanácsa 1944. november 13-ai ülésén  megtárgyalta és felvállalta a „tisztogatási akció” operatív megszervezését, lebonyolítását. A Moszkvával egyeztetett döntés meghozatalában a következő főtisztek vettek részt: Ivan Petrov hadseregtábornok, a 4. Ukrán Front parancsnoka, a Katonai Tanácsának tagjai: L. Mehlisz vezérezredes, hadseregkomiszár, Novikov vezérőrnagy, Kariofilli tüzér vezérőrnagy, Leoinyid Iljics Brezsnyev hadseregkomiszár. Az internálás forgatókönyvének is tekinthető, „szigorúan titkos” parancsot – amelynek hiteles másolatát sikerült a moszkvai levéltárból megszerezni -   Ivan Petrov, hadseregtábornok, a 4. Ukrán Front parancsnoka, a Katonai Tanácsának tagjai: L. Mehlisz vezérezredes, Novikov vezérőrnagy, Kariofilli tüzér vezérőrnagy írta alá.
Így született meg a hírhedt 0036. sz. határozat, amely sok ezer ártatlan magyar és német férfi életét keserítette meg, oltotta ki. A népirtást előidéző határozat többek között elrendeli, hogy Kárpátalján 1944. november 17-ig három  hadifogoly-átvevőhely (oroszul: SZPV: szbornij punkt vojennoplennih) létesüljön. A Munkács-Szolyva-Szambor „menetvonalon” Szolyvát jelölték meg. A mezőváros határában lévő, egykori magyar kaszárnyát központi hadifogoly-átvevőhelynek minősítették és 10–15 ezer fő befogadására alkalmas tábort alakítottak ki az NKVD láger-építési terve alapján. Az Ung völgyében az Uzsoki-hágó irányában „Ungvár-Szambor menetvonalon” Perecseny mezővárosban létesítettek hadifoglyoknak gyűjtőhelyet 1500–2500 fő elhelyezését az itteni magyar katonai kaszárnyában oldották meg. A harmadik gyűjtőhelyet a felső-Tisza-vidék kapujában Huszt város környékén (szintén magyar katonai kaszárnyában) szemelték ki.  
1944. november 12-én beindított „tisztogatási” akciót  Fagyejev vezérőrnagy a hadtápterületet fedező NKVD-csapatok parancsnoka hajtotta végre, aki  utasította alakulatait, valamint „a városok, mezővárosok és nagyközségek katonai komendánsait és  a helyőrségeit is”, hogy november 18–19-én kutassák fel  és tartóztassák le a „Kárpát–Ukrajna felszabadított területén” megtelepedett „német és a magyar hadsereg számos katonáját és tisztjét”, valamint a településeken lakó „német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket” is, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani. A „magyar rendőrség és csendőrség valamennyi tisztviselőjét és alkalmazottját” is letartóztatták, akikkel „a legközelebbi „SZMERS”-egységek és a hadtápterületet fedező határőr-alakulatok felderítő szervei” külön foglakoztak.

Fagyejev vezérőrnagy, a 4. Ukrán Front hadtápterületét fedező NKVD-csapatok parancsnoka és Boszij ezredes, törzsfőnök 1944. december 17-én  5032P jelzésű (szigorúan titkos) jelentést küldtek Ivan Petrov hadseregtábornoknak, amelyben többek között beszámolnak arról, hogy a Kárpát-Ukrajna területén „folyó év november 18-tól december 16-ig a hadtápterületet fedező NKVD-osztagok összesen 22 951 főt tartóztattak le és irányítottak hadifogoly-gyűjtőhelyekre”. Jelezték azt is, hogy „a hadtápterület megtisztítására indított akció folytatódik”.
Ez a perdöntő dokumentum is rávilágít arra, hogy álnok módon kiagyalt, három napos munkáról („malenykij robot”) szóló mesével a településekről kicsalogatták, családjaiktól elszakították, láger-csapdába csalták a jóhiszemű  magyar és sváb férfilakosságot. Az erőszakos elhurcolás, a kegyetlen és embertelen bánásmód ezrek életét oltotta ki. A kárpátaljai elhurcoltakról is több adapt látott napvilágot. Az NKVD többb mint 23 ezer főt tartóztatott le, a helytörténészek 30–40 ezer deportáltról beszélnek. Minden harmadik rab odahalt.  Szolyván a flektifusz következtében több mint 15–17 ezren haltak meg. A túlélőktől tudjuk, hogy a deportálás, internálás szervezői, végrehajtói szadizmusukkal olykor a fasisztákon is túltettek. Hogy mennyire igaz ez, több láger megjárt túlélő naplójából, visszaemlékezéséből, lejegyzett emlékfoszlányaikból tudjuk.

Megjegyzendő: a  “kárpátaljai főpróba” után a Sztálin által aláírt 1944. december 16-i 7161. sz. határozat értelmében  megtörtént a németek mozgósítása, internálása jóvátételi munkára, amelyet a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front főparancsnoksága és az NKVD-csapatok irányításával vitték véghez a bulgáriai, romániai, jugoszláviai, magyarországi és csehszlovákiai területeken.     Az állambiztonsági bizottság ezen határozatának teljesítése eredményeképpen az 1. Ukrán Front hadműveleti területéről 1945. március 20-ig körülbelül 40 ezer németet vittek a Szovjetunióba.

Lényeges különbségek és eltérések voltak a kárpátaljai és a kelet-európai internálás között. A  kárpátaljai magyarokkal és németekkel ellentétben látszatra civilizáltabban viszonyultak az NKVD végrehajtó szervei a német lakosság begyűjtésének és internálásának megszervezéséhez, hiszen 200 kg meleg ruhát és élelmiszert is vihettek magukkal. Ezzel megkímélték ezrek életét az éh- és fagyhaláltól, ez érthető, hiszen munkabíró rabszolgákra, nem pedig lágerben sínylődő hullajelöltekre volt szükségük. Ezzel szemben 1944. november 13 – november 20-a közötti kárpátaljai tisztogatási akció idején ettől a lehetőségtől a kárpátaljai magyarokat és németeket megfosztották, minden harmadik lágerrab éh és fagyhalál, illetve fertőző betegség áldozata lett, ezért is minősíthető a 4. Ukrán Front akciója felelőtlen népirtásnak, ezrek haláláért Petrov hadseregparancsnokot és Mehlisz hadseregkomiszárt terheli a politikai felelősség.  

A történések összegzése. Kárpátalja vonatkozásában a szovjet vezetés kezdettől fogva két, egymással párhuzamos szinten futtatta a fejleményeket, s ezek hatására a dolgok sajátosan alakultak. A hivatalos diplomácia szintjén elvi ígéretet tett az egykori csehszlovák határok visszaállítására, ugyanakkor a másik, ettől független katonai- és pártvonalon a biztonsági szervek bekapcsolásával, partizáncsapatok szervezésével előkészületeket tett Kárpátalja megszerzésére. Nem véletlen, hogy amikor a szovjet csapatok elérték a Kárpátokat, Moszkva elvetette a benesi kormány igényét a csehszlovák hadtest részvételére az egykor Csehszlovákiához tartozott Kárpát-Russzia megszállásában. Kárpátalja esetében ekkor a kocka már el volt vetve, így a korabeli dokumentumok olvasatában is érthetővé válik a sztálinista politika képmutató játéka, miszerint a zömében ruszin származású katonákból álló Svoboda tábornok alakulatai csak a Dukla-hágót ostromolhatták.

Turjanicáéknak és moszkvai parancsolóiknak arra volt jó ez a lázas sietség, hogy Nyugat előtt demonstrálták: a kárpátaljai Néptanács 1944. november 26-án Munkácson közakarattal jött létre. A  Kárpátontúli Ukrajna mint miniállam formailag is működőképes, hetek alatt ki tudta építeni saját hatalmi és közigazgatási struktúráját, minisztériumai törvényeket hoztak. Politikai jelentősége abban állt, hogy egy éven át Moszkvának értékelhetően hasznos szolgálatot tett: segített annak a látszatnak a kialakításában és fenntartásában, hogy a terület létrehozta saját legitim önkormányzatát, és a népakaratnak megfelelően szakítják el Kárpátalját Magyarországtól (illetve más megközelítésben: Csehszlovákiától). Kárpátontúli Ukrajna állami státusát mint megvalósuló ruszin autonómia-törekvést, a szovjetek nem akarták elismerni és elismertetni, hanem átmeneti szerepet szántak neki addig, amíg a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége (1946. január 22-én) egyetlen tollvonással felszámolta a bábállamot. Ezzel eltörölte minden eddigi kiváltságát. Az időközben félig bolsevizálódott, félig félrevezetett ruszin értelmiség egy csoportját kegyetlen csalódás érte, hogy Kárpátalját a szovjet népek testvéri családjában megyei szintű területté fokozták le, jeles képviselőit kizárták, meg sem hívták a vidék sorsáról kezdett tárgyalásokra, ahol azok fel akarták vetni a következő formációkat: szövetségi köztársaság, autonóm köztársaság, autonóm terület, népszavazás… Akik rádöbbentek arra, és ennek bármilyen jelét is adták, hogy az új gazdákban csalódtak, hogy a ruszinságot még a nemzetiségétől és a vallásától is megfosztják, azokat elhurcolták, kivégezték. Egyszóval: a ruszin autonómia-törekvésért küzdő Bródy András és az ukrán  függetlenségért kiálló Augusztin Volosin sorsára jutottak. De ez már egy másik történet.

Az emlékkonferencia végén sor került Nagy András  túlélő KMMI-Füzetek sorozatban megjelentetett “emlékfoszlányainak” bemutatására, amelynek szerkesztése, sajtó alá rendezése Zubánics László történész nevéhez fűződik  (Nagy András „… Dobszóra elsöpört a fúvós zivatar” a sztálini munkatáborokba. Emlékfoszlányok. KMMI-Füzetek IX, Beregszász – Ungvár 2010.) Újabb kárpátaljai túlélő tesz lágerélményekről tanúbizonyságot az oral history műfajában, mindegyik sora a sztálini megtorlással sújtott generáció élethalál-harcról számol be.

Az emlékkonferencián és a szolyvai megemlékezésen elhangzott javaslatokból:

1. Mivel az összmagyarság zarándokhelyévé vált a Szolyvai Emlékpark, a tervek szerint a közeljövőben ki kell bővíteni a Siratófalat, amelyre rákerülnek újabb nevek.
2. A Csemadok és az Szolyvai Emlékparkbizottság között egyezség született a felvidéki mártírok listájának összeállítására, azzal a céllal, hogy lágerekbe hurcoltak és odahaltak nevei is felkerüljenek a siratófalra.
3. Ezzel párhuzamosan akció indul a magyarországi, erdélyi és más vidékekről a Gulagra elhurcolt és odahalt nemzettársak neveinek összegyűjtésére.
4. A magyar és német civilszervezetektől beérkezett listákat emlékkönyvbe rendezve a Mártírok kápolnájában (Szolyvai Emlékpark) kerül elhelyezésre.
5. A konferencia résztvevői nehezményezték, hogy az illetékes államok mostanáig nem rehabilitálták az 1944-es deportálások magyar, német és más nemzetiségű áldozatait. A rendszerváltás óta minden erőfeszítés ellenére nem sikerült elérni, hogy az ártatlanul elhurcoltakat Kijev, Moszkva legalább erkölcsi jóvátételben részesítse. Ennek érdekében elő kell készíteni a magyar és német civilszervezetek képviselőinek újabb strasbourgi találkozóját az Európai Parlamentben működő Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup frakcióközi csoport vezetőivel.
6. A konferencia részvevői támogatják a német és magyar polgári lakosok deportálásával kapcsolatos kutatások további folytatását, az eddig tisztázatlan kérdések tisztázását. Népszerűsíti a rendszerváltás óta eltelt husz év új kutatási eredményeinek népszerűsítését, a visszaemlékezések, a túlélőkkel készített interjúk további gyűjteményének megjelentetését. Az uniós támogatások által újabb kiutazásokat szerveznek és felkeresik az egykori kényszermunkatáborok helyszíneit.
7. A konferencia résztvevői megállapodtak abban, hogy német és angol nyelven jelentést készítenek a második világháború kapcsán kollektív bűntetésben részesített magyar, német és más kisebbségi csoportokról, a védelmüket szolgáló és hátrányos megkülönböztetés-ellenes politikáról az EU-bővítést követően a Kárpát-medencét érintő országokban.
8. 2011 elején a magyarok és németek deportálásának 1945-ös szomorú évfordulója kapcsán Magyarországon és más régiókban kiállításokat, könyv- és filmbemutatókat, konferenciákat szerveznek.
9. Felkérik a kreatív alkotókat, hogy a „malenkij robot”-ról regény, játékfilm készüljön, a magas kultúra eszközeivel dolgozzák fel és örökítség meg történelmünket, a lágerbe kényszerített egyéni sorsokat.

Ungvár- Beregszász, 2010. november 24.

Összeállította:

Dupka György,
a Szolyvai Emlékparkbizottság titkára