A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. A feltámadás, az új élet kezdetének szimbóluma a húsvéti hímes tojás, amely eredetileg piros volt. Az Ugocsában ma is ismert hiedelemmonda szerint azért, mert Jézus vére festette pirosra.
Napjainkban jellemző, hogy a hagyományos, lokális sajátosságok helyét a húsvét ünnepén is átveszi a globális: megjelenik a csokitojás, az üzletben vásárolt talmi dekoráció. Azonban máig akadnak olyan hagyományőrző közösségek, ahol megmaradtak a több generáción át öröklődő gyakorlatok. Salánk azon ritka települések közé tartozik, ahol még él, és soha nem is szakadt meg a húsvéti viaszos tojáshímzés hagyománya: máig akadnak családok, ahol e gyakorlat generációkon keresztül öröklődik tovább. Ezt személyesen is megtapasztaltam, amikor Idus nagymamám gyermekkoromban minden nagypénteken maga köré gyűjtött minket, és volt, hogy két lányunokájának kétszáz darab tojást is meghímezett a saját nagymamájától tanult módon.
A viaszos tojáshímzésen belül a településen két alkalmazott technika jelenik meg. Az első, a már ritkábban alkalmazott, ám archaikusabb, viaszlevonatos, viaszos-hagymahéjas díszítésmód. Az eljárás során a viasszal meghímezett tojás hagymahéjban kerül megfőzésre. A hőtől leolvadó viasz nyoma világosabb, míg a tojás többi része vöröses-narancsos árnyalatú lesz. A második típus az előzőből kialakult viaszrátétes eljárás: ismertebb nevén bronzporos, aranyporos tojás. Ennek lényege, hogy a minta felvitele után a tojás speciális porral kerül átdörzsölésre.
A tojáshímzés egyik elengedhetetlen eszköze az íróka, Salánkon kicce. Ez egy fém csövecskéből és fa nyélből készült eszköz. Régebben házilag készítették, újabban már hobbiboltokban is beszerezhető.
A salánki tojásokon megjelenő mintakincs jellegzetessége, hogy ellentétben a ruszin vagy gyimesi motívumokkal, minimális mértékben jelenik meg benne geometrikus ornamentika. Motívumaikban dominál a növényi ábrázolásmód, a hajlított vonalak, indák, virágok, levelek. Általában azon elemek kerülnek a tojásokra, amelyek a tojáshímző környezetében is megtalálhatóak. A legrégebbre visszavezethetők közé tartozik többek között a kakastaréjos, kacskaringós, seprűs, „lapdarózsás”. Érdekességképp hasonló virágmotívumokat fedezhetünk fel egy-egy régebbi korsó, guzsalytalp, szőttes díszítésében.
Salánki tojáshímző asszonyokkal elbeszélgetve kiderül, hogy a több évtizedes gyakorlat során az alapminták folyamatosan variálódnak, ötvöződnek, személyről személyre továbbadódnak, és újabb elemekkel egészülnek ki. Mégis, minden tojást hímző személy mintája egyedi, sajátos jegyeket hordoz. Ezért van az, hogy azonos motívum esetén is felismerhető, ki készítette az adott hímest.
Elnézve Jana Ida, Ádám Ida és leányai (Erzsébet és Beáta), Zán Eleonóra és lánya, Adél, valamint Bisi Rozália salánki hímeseit, örömmel mondhatjuk, hogy van, aki nem csupán élteti, hanem a következő generáció számára is nagy gonddal továbbadja a tojáshímzés hagyományát. Reméljük, a jelenlegi karantén nem szakítja meg ezt a szép hagyományt, és odahaza, családi körben talán még a szokásosnál is többen kapnak kedvet a szebbnél szebb hímesek elkészítéséhez.
Fotó: Ádám Erzsébet
