Egy lokálpatrióta feljegyzései – A beregszászi korzó. Lázadó ifjúság (1.)

Mitől is olyannyira más a hangulata ennek a Vérke-parti kisvárosnak? Továbbra is próbáljuk ezt a titkot megfejteni, amely, mint jeleztük, sok-sok összetevőből áll. Írtunk már arról, hogy a múlt század elején a Vérkén esténként színes lampionokkal felszerelt csónakok, szandolinok ringatóztak a vízen, beszámoltunk szecessziós épületeiről, nagyszerű szőlősgazdáiról, pincesorairól és borházairól. S természetesen azokról a nagyszerű pedagógusokról, orvosokról, ügyvédekről, akik itt tevékenykedtek. 

Ám egy dolog mostanáig még nem került szóba, pedig szintén egy kifejezetten beregszászi jelenség, amely a múlt század hatvanas éveinek közepétől egészen a nyolcvanas évek végéig meghatározta a délutáni, esti korzó hangulatát. Utána érdeklődtem: akkoriban csoportokba verődött fiatalok más városokban is sétáltak a központban, különösen a hétvégeken, ám ilyen szervezett formában, mint tették ezt a beregszásziak, Kárpátalján sehol sem. A hetvenes évek elejére kialakult ennek a pontos koreográfiája. Ha valaki fentről, valamelyik emeleti ház ablakából kinézett, annyit láthatott, hogy öt-hatfős csoportok egymással szemben hullámoztak végig a város sétálóutcáján. Egyesek vállán az akkor frissen divatba jött hatalmas orsós magnó vagy elemekkel működő rádió, s ezekből természetesen hangos zene szólt. Ám érdekes módon ez a társalgást egy csöppet sem zavarta. Jellemző módon az egy sorban sétáló fiatalok nem csupán a velük együtt menetelőkre figyeltek, hanem jól megnézték a velük szemben jövőket is. Hisz valaki mindig szeretett volna találkozni valakivel… Erre igazából akkor nyílott mód, ha a csapat a tér két, végén kialakult rész egyikéhez érkezett. Az egyik a kultúrház előtti tér, a másik pedig a mostani közlekedési lámpa előtti tér volt. A két akkori szóhasználattal élve majomszigetnek nevezett placcon aztán ráérős beszélgetés folyt az ifjúság körében. Mivel, mint mondtuk, ilyenkor már bárki otthagyhatta korábbi csoportját, hogy egy másikhoz csatlakozzon. S találkozzon azzal, akit, mint mondottuk, leginkább látni szeretett volna. Mert, ahogy mondani szokás, mindenki itt volt, aki számított. Esténként háromszázötven-négyszáz (!) fiatal adott egymásnak randevút, s egy idő után legalább arcról ismert mindenki mindenkit. Ám ez nem is igen nagy kunszt, ha belegondolunk, hogy a város egyetlen magyar középiskolája felső tagozata - a kilenc- tizedikesek -  hét-nyolc párhuzamos osztályt számlált. Ez az önmagában több mint kétszáz fiatal az iskolai szünetekben az udvaron vagy a büfében gyakran összefutott. S ahogy lenni szokás, mindenki számon tartotta az iskola ilyen szempontból meghatározó személyiségeit. 

A korzón a magyaron kívül más szó nemigen hallatszott, leszámítva persze azt, hogy a Rádió Luxemburg csupa akkori menő nyugati zenekarok számait közölte. Természetesen angol nyelven, amely finoman szólva nem volt az akkori fiataljaink erőssége. De hát mit számított ez! De ha valaki az Okeán, a VEF, a Meridián, az Oreola vagy más típusú rádiójának a keresőgombjával megkereste az újvidéki (Radio Novi Sad) adót, ott a műsorvezető már magyarul konferálta fel a soron következő dalt. 

No de mitől volt lázadó ez az ifjúság? Akik közül csaknem kivétel nélkül mindenki komszomoltag volt, márpedig a hivatalos megfogalmazás szerint ez a kommunista párt kimeríthetetlen ifjúsági élcsapatát jelentette, egyben utánpótlását biztosította. Talán csak nem attól, hogy a fiúk vállig érő hosszú hajat viseltek, és akárcsak a lányok, trapéznadrágot hordtak, s a szerencsésebbek már akkor farmerben, bőrzakóban feszítettek, s a lányok közül egyeseknek a rövidke szoknyáját hasított bőrből varrták, akárcsak a ruhafelsőjüket, amelynek ujját régi jó indián szokás szerint sűrűn bevagdalt bőr díszítette?! Egyébként hogyan is lázadhatott ez az ifjúság, melynek tagjai közül mindenki vagy tanult vagy dolgozott.

(Folytatása következik.)

Illusztrációk: Gogola Zoltán