Boksay-múzeum – kihívások és megoldások

Erfán Ferenc: „…az örökséget ápolni, felügyelni szükséges és tovább kell adni”

A Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeum épülete sok mindent megélt, egyvalami azonban változatlan vele kapcsolatban: történelmet ír és kincseket őriz. A jelenlegi helyzetről Erfán Ferencet, az intézmény igazgatóját kérdeztük.

2009-ben vette át a múzeum vezetését, a szobájában viszont az 1970-es évektől nem volt felújítás. Amikor beléptem, az az érzés járt át, mintha egy kissé túlzsúfolt, ám annál élettelibb tároló előszobájába csöppentem volna, ahová éjjel múzsák járnak titkos összejövetelekre. Az ablakon ömlik be a fény. Olyan, mint egy átjáró a túlvilágra. Az asztalon lévő tányéron, mint egy csendéleten, uborka- és paradicsomszeletek vannak elrendezve. Egy ilyen helyen az sem meglepő, hogy a fotelben épp Réti János festőművész ül. S miközben ő elmerül a legújabb grafikájában, én felteszem az első kérdésem:

– Hogyan működik most a múzeum?

– A háború kirobbanását követően mindent levittünk a raktárba, a saját gyűjteményünkből semmit sem hagyhattunk kint. Ugyanis nincs rá garancia, hogy a térséget nem éri rakétatámadás, ezért jobb biztonságban tudni a műkincseket – fogalmazott Erfán Ferenc.

– A saját kollekciónkat csak a hadiállapot megszűnését követően tárjuk újra a nagyközönség elé. Jelenleg kizárólag időszaki kiállításoknak adunk helyet. A legtöbb termünk le van zárva, csak három látogatható.

Az igazgató hozzátette, az első hónapokban nagy volt a sürgés-forgás, a Vöröskereszt egyik segélyközpontját az udvarukon állították fel. A menekültekkel sok művész is érkezett vidékünkre, így – kapva az alkalmon – rögtön megalapítottak egy művészeti platformot, ahol a helyiek és a menekült festők prezentálhatták munkáikat. Ez a mai napig működik. Hónapokon keresztül az ő képeikből szerveztek kiállításokat, amelyek bevételével a hadsereget és az alkotókat is támogatták. Ma már vannak más tárlatok is. Például legutóbb, digitális nyomtatás segítségével, törökországi kiállítást rendeztek be a múzeumban.

Az intézményvezető elmondta, készen állnak arra, hogy más múzeumok gyűjteményét is tárolják, ha szükség van rá.

A múzeum 1979-ben költözött át a várból a Zsupanatszka tér egykori megyeházájába. A kiállítóteremben sétálgatva a padló nyikorgása is arra utal, hogy a létesítményre már igazán ráférne a felújítás. Az igazgató szerint egy-egy helyiségben a 80-as évek óta nem volt tatarozás, máshol 2003-ban végeztek kisebb-nagyobb átalakítást.

A fűtéssel nagyon sokáig gondok voltak, előfordult, hogy a kiállítótermekben fagypont alá esett a hőmérséklet.

Ilyenkor látogatókat sem tudtak fogadni, s azt sem tehették meg, hogy a 20 fok körüli hőmérséklettel rendelkező raktárból kihozzák a képeket. A tárolóval az a másik gond, hogy „kinőtték”. Amikor átköltöztek, 4-5 ezer darabból állt a gyűjteményük, azóta ez a szám megtriplázódott. A raktár viszont nem lett nagyobb. Jelentős helyhiánnyal küszködnek, óriási szükség lenne a bővítésre, modernizálásra.

– Már régóta tervezzük, hogy korszerűsítjük a raktárat, de előbb a Covid, majd a háború küldött minket padlóra – mondja Erfán. – A múzeum halad a digitalizációval. Az intézménynek három alegysége van, a Kárpátaljai Megyei Irodalmi Múzeum, a Manajló Ház-Múzeum, illetve a Koczka András Emlékmúzeum. Ezen túlmenően megalapítottuk a Soltész Zoltán-múzeumot is, de annak működtetésére egyelőre nincs forrás.

A saját gyűjtemény nagyjából 10 ezer darabból áll, de összesen mintegy 15 ezer alkotás van a tulajdonunkban. Ennek megfelelő tárolására hely, technikai felszerelés kell, aminek sajnos híján vagyunk.

Munkatársakból is hiány van, ugyanis a restaurátoruk, Balogh Mária a Covid alatt hunyt el. Azóta egy fiatal restaurátor dolgozik náluk, de legalább 5-10 szakemberre lenne szükségük. A tudományos részleg munkatársai, illetve a kiállításszervezők ugyanúgy erejükön felül teljesítenek, s főként elhivatottságból végzik a dolgukat. Ezeket a kollégákat ki kell nevelni, el kell érni, hogy ráérezzenek az intézmény apró rezdüléseire. A háborús megszorítások miatt szerencsére senkit sem kellett elbocsátani, illetve a frontra sem vittek el senkit. Viszont mindegyik munkatársuk bekapcsolódott az önkénteskedésbe.

– Manapság hogyan bővítik az állományukat?

– Az 1980-as évekig vásároltunk. A megyei költségvetésben elkülönítettek erre pénzt, de előfordult, hogy ajándékba is kaptunk festményt. Utóbbi időben már inkább ez jellemző. Például a minap is kaptunk egyet, a legidősebb kárpátaljai festőművésztől, Volodimir Mikitától. Ő készítette el Boksay József portréját is, amit azóta is nagy becsben tartunk. A másik nagy értékünk egy 1500-as évekből való kép, amit a tűzből mentettek ki.

A kollekció törzsanyaga nyugat és közép-európai művészek alkotásaiból áll. De bőséges az ukrán és az orosz anyag is.

A kortárs művek száma is nagy, emiatt egy teljes körű felújítás alkalmával be lehetne építeni a tetőteret is, ahol egy modern művészeti részleget rendezhetnénk be, és ezeket a műveket újszerűen állíthatnánk ki.

Ám a legnagyobb érték, hogy az országban még jelenleg is Ungváron található a legpatinásabb magyar gyűjtemény, amely elsősorban kárpátaljai festők és mások magyar vonatkozású munkáit sorakoztatja fel.

Mint ismeretes, Erdélyi Béla és Boksay József 1927-ben megalapította az ungvári művészeti szabadiskolát, s ezzel lefektette az alapjait a kárpátaljai festőiskolának. 1931-ben ugyancsak ez a két művész alapította meg a Kárpátaljai Képzőművészek Szövetségét. Az akkor megfogalmazott eszme a mai napig aktuális és értékes. Az elmúlt 100 évben annyi követőjük lett, hogy bátran mondhatjuk, a kárpátaljai festőiskola halhatatlan. Az itteniekre, de még más festőkre is nagy hatással van, akarva-akaratlanul belopja magát a művészetükbe.

A hatásokkal kapcsolatban Erfán Ferenc szólt arról is, hogy az óriási menekültáradat valószínűleg befolyással lesz a művészetre is. „Az, hogy milyen mértékű lesz az asszimiláció, és átvészelik-e a kisebbségek ezt a félmilliós (ennyi menekültet fogadott be Kárpátalja – a szerk.) impulzust, nem tudjuk, de biztosan lesznek változások” – fogalmazott.

– A múzeumnak, mint intézménynek az az elsődleges feladata, hogy megőrizze a kincseket az utókornak. A többi minden másodlagos – vallja Erfán Ferenc. – Már most fel kell készülnünk arra, mi lesz a háború befejezése után. Tervet kell kidolgoznunk arra, hogyan kezdünk neki a felújításnak, hogyan fogunk újra prosperálni.

Dolgozunk ezen, régóta kapcsolatban vagyunk külföldi partnerekkel, jó lenne már végre létrehozni a kulturális-tudományos centrumot, amely a közép-európai művészélet központja lehetne.

– Hogyan jellemezné a kárpátaljai festők jelenlegi helyzetét?

– Nálunk, hála Istennek, nem annyira változott a helyzet. Kárpátalja még mindig a béke szigete. Hiába próbálnak ellentéteket szítani, az itteni emberekben még mindig van annyi bölcsesség, hogy nem ülnek fel ezeknek a provokációknak, és higgadtak maradtak. Sokan ide jönnek alkotni. Nem mondanám, hogy letargiába estek a művészek, sokakat megihlet ez a helyzet. Én tegnapelőtt festettem utoljára.

– Milyen örökség Boksay unokájának lenni?

– Mindenképp befolyásol nagyapám hagyatéka, nem tudtam és nem is akartam kivonni magam a festőiskolájuk hatása alól. Nagy felelősség. Már csak a múzeum működtetése is az. Ezt az örökséget ápolni, felügyelni szükséges és tovább kell adni.

– Mi az ars poeticája?

– Boksay József egyszer azt mondta, a természetnél nincs jobb tanítómester. Ezt már régen is tudták, és ebben azóta sem történt változás. Az, hogy a természetből mit tudunk kihozni, a művészi adottságtól függ. Az emberben jókora affinitásnak kell lenni ahhoz, hogy illusztrálni tudja azt, amit lát. Ősszel és tavasszal általában aktivizálódik a festőtársadalom. Ilyenkor annyira szép a táj, hogy azt szavakkal nem lehet átadni.

– Önt mi ihleti meg?

– Minden, ami szép, inspiráló. Maga az ember, s ami benne van, az is magával ragadó. A Mindenható a saját képmására alkotta meg az embert, és ez már önmagában is gyönyörű.