Benedek Elek egész életét áthatotta a magyar mesék csodálatos világa

Benedek Elek életútjában a csodás mesevilág és a szürke hétköznapok, az I. világháború utáni budapesti zűrzavar és a frissen Romániához csatolt Erdély tapasztalatai vegyülnek össze. A nagy székely mesemondó, a magyar gyermekirodalom megteremtője 165 éve, 1859. szeptember 30-án született.

Meseíró születik

Benedek Elek életét az Erdély keleti szélén fekvő Kisbacon foglalja keretbe: itt élt 18 éves koráig, és ide, az ekkorra már Romániához csatolt szülőfaluba tért vissza 1921-ben, majd halt meg nyolc évvel később.

1877-ben költözött Budapestre, hogy elkezdhesse tanulmányait a bölcsészkar magyar és német szakán. Ennek befejezésétől azonban eltérítették az újságírás iránti ambíciói. Már egyetemistaként jelentek meg versei az Üstökös című lapban, majd a Budapesti Hírlap és más újságok is közölték cikkeit, 1886-tól pedig az Ország-Világ szerkesztője lett, ahol többek között Vajda Jánossal, Bródy Sándorral és Ambrus Zoltánnal dolgozott együtt.

Élete egyik elágazásaként, az írás mellett politikusként is kipróbálta magát. 1887-ben Tisza Kálmán kormányon lévő Szabadelvű Pártjának képviselőjeként a nagyajtai választókerületben győzedelmeskedett.

Képviselőházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. Közéleti aktivitásához tartozik, hogy mindemellett 31 éves korában a Demokrácia nevű szabadkőműves páholy tagja lett.

Benedek Elek gyermekkorában szívta magába a mesék szeretetét. Édesapja faluszerte ismert és kedvelt mesemondó volt, de mások is akadtak a faluban, akik történeteikhez fogékony hallgatóságra leltek a fiatal fiúban. Kapott biztatást Kisbaconon kívülről is, a székelyudvarhelyi kollégium önképzőkörének pályázatán Székely népdalok című pályamunkájával 1876-ban jutalmat nyert. 1882-ben megjelent a Székelyföldi gyűjtés című kötete, első mesekönyve pedig 1885-ben Székely Tündérország címmel látott napvilágot.

Az igazán nagy áttörést a millennium hozta, ekkor egy mesegyűjtemény összeállításával bízták meg, amelybe a maga által gyűjtött mesék is bekerültek. A Magyar mese- és mondavilág első kiadása 1894-ben jelent meg, az öt kötetbe több mint ötszáz mese és monda kapott helyet. Ebből aztán több kisebb kötetet is szerkesztettek Mátyás-mesék, Tündérmesék, Állatmesék címmel.

Benedek emellett mesefordítással is foglalkozott, fordított Grimm-meséket, az Ezeregyéjszaka meséit, valamint Csudalámpa kötetében 37 nép 120 meséjét jelentette meg. Én Újságom címmel indította útjára a leghosszabb életű magyar gyereklapot, amely 1889-től 1944-ig jelent meg, de a Jó Pajtás és a Cimbora is a nevéhez kötődik.

A felnőttek meséjéből a gyerekek meséje lett

A magyar meseirodalomra – ahogyan a többi ország nemzeti mesegyűjtésére és kiadására is – a Grimm testvérek voltak nagy hatással. A Grimm-mesék hazai recepciójának első kötete az 1860-ban megjelent Gyermek s házi regék című kétkötetes gyűjtemény volt, amelyben 50 Grimm-mese kapott helyet Nagy István fordításában.

Nagy Ilona mesekutató (aki egyébként 1992-től a Kecskeméti Filmstúdió mára legendássá vált Magyar népmesék című rajzfilmsorozata számára is válogatta a meséket) A Grimm-meséktől a modern mondákig című könyvében olvashatjuk, hogy a mese első ókori említése az anilis fabula kifejezés volt, amely annyit tesz: a vénasszonyok meséje.

A szóösszetétel megalkotói minden bizonnyal azok a férfiak voltak, akik a mesével és/vagy annak elmondójával szemben némi ellenérzést tápláltak. A mesemondók többsége férfi volt, ők pedig nem a gyerekeknek meséltek.

Nagy Ilona szerint a mese eredendően a felnőttek műfaja volt: „a felnőttek világról vallott elképzeléseiket, egyéni életük örömeit, gondjait, vágyait, mindent, ami fontos, a mesével fejezték ki. Minden kérdés, ami az embert egyáltalán érdekelheti – és az embert legjobban az élet és a halál kérdése érdekli –, a mesében központi helyet kap, benne van.”

Az utókor vizsgálódása csak az első írásos emlékekből indulhat ki. A mesék felbukkannak a Bibliában, az ókori történetírók munkáiban és a legkorábbi irodalmi művekben is. Az első mesegyűjtemények a 16–18. században jelentek meg Európában, de az igazán nagy fordulatot a Grimm testvérek 1812-ben kiadott Kinder- und Hausmärchen, azaz Gyermek- és házimesék összeállítása hozta meg.

Ekkor jelent meg először a gyermekmese kifejezés, Grimmék az összegyűjtött meseanyagot a polgári gyermekszobák világához igazították. E korban a mese átírása teljesen megengedettnek számított. Az a követelmény, hogy a mesét úgy kell lejegyezni, ahogy elhangzik – az élőbeszéd fordulatainak és az autentikusságnak a megőrzésével – a 19. század végétől fokozatosan alakult ki.

A mesegyűjtők kidolgozták a maguk gyorsírási módszerét és igyekeztek a meséket pontosan, nyelvjárási hitelességgel lejegyezni. A hangrögzítés megjelenése mindent megváltoztatott, a Magyar Rádióban az 1930-as években a népzenei felvételek mellett már Pátria-lemezekre is rögzítettek néhány mesét.

A mesekiadás Grimmék óta a gyerekeket célozza meg, ennek megfelelően néhány népmesét át kellett dolgozni. Benedek munkája ebbe a meseátírási gyakorlatba illeszkedik, Nagy Ilona úgy fogalmaz, hogy Benedek az otthonról ismert és a később összegyűjtött meséket „ezt az óriási anyagot, mintegy összegzésképpen, »áteresztette« saját személyiségén. És mesemondó tehetségével átalakította úgy, hogy gyermekek számára élvezhető legyen.”

Benedek ideális meseátíró volt, aki a szájhagyományból tanulta a mesélést és ismerte a mesei nyelvet. A mesekutató ugyanakkor megjegyzi: „De tudnunk kell, hogy az alföldi mesék, a palóc mesék és az egész nyelvterület – akkor még ország – területéről származó mesék mind úgy jelennek meg Benedek Elek könyveiben, hogy székelyül szólnak, és úgy szólnak a gyermekekhez, ahogyan a 19. század végi gondolkodás a gyermek nevelése számára a meséket ideálisnak elképzelte.”

Benedek munkáiban is megjelenik a millenniumi évek hangulata és gondolkodása. Másik érzékletes példaként említsük meg Illyés Gyula 1953-ben megjelent 77 magyar népmeséjét, amelyhez a mesekutató Katona Imre válogatott meséket.

A válogatás és az átírás is arra irányult, hogy az elnyomott nép felemelkedésért vívott küzdelmet mutassa be. Emellett Nagy Ilona szerint a Benedek- és az Illyés-mesék is kissé „férfiasak”, ami nem azt jelenti, hogy a női mesék kimaradtak volna a válogatásokból, noha a szemléleten érződik a kor követelménye.

A könyvkiadás a mesék történetének csak az első állomása volt, a köteteknek el kellett jutniuk a nagyközönséghez. Domokos Mariann cikkében olvasható, hogy a falvakba a városi családoknál pesztonkaként dolgozó falusiak közvetíthették az újonnan tanult meséket, másrészt a szépen illusztrált, polgári családokban nevelkedő gyerekeknek szánt mesekönyvek tartalma az olcsóbb ponyvakiadásokban is megjelent, illetve a 19. század közepétől a mesék bekerültek magyar nyelvű iskolai tankönyvekbe is.

Benedek Elek életében a mesék mellett a család is végig központi szerepet játszott. Nagyszüleihez erős érzelmi kötelék fűzte, haláluk után végrendeletébe foglalta, hogy melléjük temessék el. Felnőtt éveihez a szilárd hátországot 1884-ben Fischer Máriával kötött házasságával alapozta meg.

Választása – amelynek előzménye egyébként egy trafikban folytatott beszélgetés volt – jónak bizonyult, feleségében biztos támaszra és támogatóra lelt. Viszonyukról nemcsak hat közös gyermekük felnevelése, hanem az is sokat elárul, hogy Mária „férje után halt”: az író agyvérzésének napján végzett magával.

Vissza Erdélybe

Amikor 1920-ban Édes anyaföldem című önéletrajzi művén dolgozott, úgy döntött, hazatér Erdélybe, hogy felsorakozzon a nagy visszatérők, többek között Kós Károly, Kuncz Aladár és Bánffy Miklós mellé. Döntésében a trianoni határok meghúzása is szerepet játszhatott, a főváros nyújtotta egzisztenciális biztonság helyett a kisebbségi létet választotta.

Budapest elhagyása mögött ugyanakkor sokkal komplexebb motivációk húzódtak meg, mint a honvágy vagy a romániai magyar szellemi életért érzett aggodalom. Ahogyan azt Ablonczy Balázs írja tanulmányában, Benedek megszenvedte a Tanácsköztársaságot és annak bukását is. Jó Pajtás című lapját betiltották, de ettől jóval nagyobb személyes veszteség is érte. Felesége ekkoriban Kisbaconba költözött, hogy tüdőbeteg fiukat ápolja, aki időközben meghalt.

A Nemzeti Hadsereg bevonulását először bizakodva fogadta, majd nagyon hamar kiábrándult. Miközben egyetértett a „galíciaiak kiutasításával” Budapestről, mert „a kérdést valamelyes módon meg kell oldani”, az antiszemita hangulatkeltést már elutasította.

Az irodalmi életben is mellőzöttséget érzett, nyomasztották a budapesti közellátási gondok és a pénztelenség. 1920 elején naplóbejegyzéseiben sötét tónusú, depresszióra utaló feljegyzések sorjáznak.

1918 és 1924 között csaknem 200 ezer ember hagyta el Erdélyt, Benedek és felesége ezzel a hatalmas népvándorlással szemben evickélt vissza szülőfalujába. Miután rászánta magát a költözésre, leveleiben maga mögött hagyott családját és unokáit siratta, de a kisbaconi megérkezése után azt írta, nem vágyik vissza Pestre.

Hazaérkezésüknek híre ment, egyre többen keresték meg a kialakuló erdélyi irodalom képviselői közül. Ez rántotta ki a hazatérés első hónapjainak remeteségéből, és leveleiből érződik a szándék, szerepet kíván vállalni az irodalmi élet újrateremtésében.

Ablonczy Balázs szerint az írót személyes motivációi, a budapesti hétköznapok és az irodalmi életben tapasztaltak hajtották Erdély felé, aki már Kisbaconban vált az erdélyi magyar irodalom egyik megszervezőjévé, és a kisebbségi sors vállalása is csak döntése következménye volt inkább, mintsem annak mozgatórugója.

A fiatal írókkal baráti viszonyt ápolt, aktív kapcsolatépítését bizonyítja négy kötetben kiadott irodalmi levelezése is. Ugyanakkor voltak, akik törekvéseit, népi világlátását fenntartásokkal vagy ellenérzésekkel fogadták. Sérelmezte például, hogy nem hívták meg a marosvécsi Helikon találkozóira, melyeket Bánffy Miklós szervezett.

A hírlapírók mellett a folklorisztika művelői is kritikusan viszonyultak hozzá. Benedek megítélése kortársai között és későbbi kutatói között is ellentmondásos. Korról korra változott, hogy hagyatékából mit fogadott el hiteles folklóranyagnak a magyar néprajztudomány. A bizalmatlanság részben onnan ered, hogy Benedek Elek Sebesi Jóbbal gyűjtött, akiről bebizonyosodott, hogy a székely népballadákhoz nemcsak gyűjtőként, hanem alkotóként, másként fogalmazva hamisítóként is viszonyult.

Folklórgyűjtő munkásságának csupán azt a részét ismerték el kezdetben, ami 1882-ben a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetében, a Székelyföldi gyűjtésben jelent meg. E sorozat hitelességét két szerkesztője, Gyulai Pál és Arany László is szavatolta. Csak évtizedek múlva értékelték újra ezen felüli népköltészeti gyűjtéseit, de sok kérdés még ma sem tisztázott.

Az utolsó évek és a Cimbora

Benedek utolsó évei a Cimbora című ifjúsági lap köré szerveződtek, amelyet közel hét éven át egymaga szerkesztett. Elek apó alakja is ennek köszönhetően született meg, a lap levelező rovatában az író maga válaszolt a gyerekek leveleire.

Az elcsatolt Erdélyben a román kormány a magyar iskolák nagy hányadát zárta be vagy alakította román nyelvű iskolává. Illyés Elemér Erdély változása – mítosz és valóság című könyvében a következő adatokat közli: csak 1919 és 1924 között 3025 elemi iskolából 2070 (68%), 151 polgári iskolából 123 (62%), 65 középiskolából 46 (70%), 29 tanítóképzőből 23 (78%), 29 kereskedelmi iskolából 27 (93%) került ki valamilyen módon a magyar nyelvű oktatási rendszerből.

A Cimborában megjelent írások ezt a hiányt is enyhíteni kívánták azáltal, hogy hozzáférést biztosítottak a magyar szerzők műveihez, akik között erdélyi és magyarországi írók és költők – többek között Áprily Lajos, Dsida Jenő, Tamási Áron, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc – nevét is megtalálhatjuk.

A Cimbora sok anyagi gonddal küszködött, Benedek számára megterhelő volt a szerkesztéssel járó sok levelezés, emberi csalódások is érték, és végül 1929-ben szánta rá magát az újsággal való szakításra. A Cimbora 1929 júliusában jelent meg utoljára, Benedek pedig ez év augusztusában halt meg.

Augusztus 27-én levélírás közben agyvérzést kapott, utolsó leírt mondattöredéke („Fő, hogy dolgozzanak”) szimbolikus volt és tükrözte életfelfogását. Felesége, akivel 45 évig élt együtt, halála után gyógyszerekkel öngyilkosságot követett el, együtt temették el őket.

Az ötkötetes nagy gyűjtemény az író életében még további három kiadást élt meg. A honoráriumból birtokot vásárolt szülőfalujában és házat épített. Ha összegyűlt a nagy család – a szülők, amíg éltek, a hat gyerek és az unokák –, elfértek a nyolcszobás épületben. A késő klasszicista stílusban épült, tornácos kúria homlokzatán ma is látható a feleség neve. A birtokon hatalmas kertet alakítottak ki sétányokkal, ligetekkel, parkokkal, gyümölcsfákkal.

A birtokot a Cimbora költségei adósságokkal terhelték meg, de az örökösöknek sikerült ezeket rendezniük. Az író halála után az épület évekig üresen állt, 1944-ben Benedek lánya, Flóra költözött be, akit az 1940-es évek végén kulákká nyilvánították.

A házban gyermekotthont terveztek nyitni, de a termelőszövetkezeti székház ötlete is felmerült. Szerencsére végül csak a kertet államosították, a ház, a park és az összegyűjtött mesekönyvek Flóra tulajdonában maradhattak. Az emlékházat 1969-ben, Benedek Elek születésének 110, halálának 40 éves évfordulójára avatták fel.