Babják Edit: „A leghálásabb munka az elemi iskolában tanítani…”

Határozott, céltudatos, mégis érzékeny, néha elbizonytalanodik. Hivatását hosszú évek óta lelkiismeretesen és nagy szeretettel végzi, mindig igyekszik megtalálni kollégáival a közös hangot. Szabad idejében szívesen kirándul a barátaival, de az is feltölti, ha csak néhány kellemes órát van velük és a családjával. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Babják Edit, a Beregszászi Városi Oktatási és Művelődési Osztály vezetője.

– Hol töltötte a gyermekkorát?

– Balazséron születtem, Makkosjánosiban fejeztem be a középiskolát, érettségi után a Drohobicsi Tanárképző Főiskola számítástechnika szakára nyertem felvételt. Nem tudatosan választottam az ukrán tannyelvű főiskolát, akkoriban a falusi iskolákban a jó tanulmányi eredményeket elért végzős diákok meghatározott tanintézménybe felvételi nélkül mehettek. Esetemben ez a drohobicsi főiskola volt, amit sikeresen be is fejeztem. Akkor még a számítástechnika újdonságnak számított, komputerek sem igen voltak, de engem nagyon érdekelt ez a témakör, még ha csak elméleti szinten is lehetett azt elsajátítani.

– Fiatal pedagógusként számítástechnikát kezdett el tanítani?

– Nem. Bár választhattam, hogy elfogadom-e azt, amit biztosítanak számomra, vagy magamnak keresek állást, én az utóbbi mellett döntöttem. Szüleimmel is megbeszélve úgy határoztam, a jánosi középiskola igazgatójánál érdeklődöm, van-e hely számomra a tanintézményben. Napközis tanári munkát tudott felajánlani, amit én el is fogadtam, fél évig tevékenykedtem ebben a munkakörben, majd alsós tanítóként dolgoztam ott további nyolc évig.

– Amikor úgy döntött, hogy számítástechnika-tanár szeretne lenni, gondolom, nem úgy képzelte el, hogy hosszú évekig egészen pici gyermekeket tanít majd.

– Én nagyon szerettem foglalkozni az apróságokkal, tanítani őket az ábécére, a számokra, az írásra, az olvasásra. Mint minden kezdő pedagógus, „könyvből” oktattam, ahogy az hivatalosan elő volt írva. Ma már biztosan sok mindent másként csinálnék, de ettől függetlenül eredményes volt az a módszer is. Közel tíz évig maradtam a jánosi középiskolában, majd az ugyancsak Makkosjánosiban működő líceumban folytattam a pályát, ahol már számítástechnikát tanítottam, és igazgatóhelyettes lettem. Három évig tevékenykedtem ott.

– Tudjuk, hogy a tanulókhoz, legyen az hat-, vagy tizenhat éves, türelem kell. Kiket volt könnyebb oktatni, a kicsiket vagy a felsősöket?

– A leghálásabb feladat az elemi iskolában tanítani, ahol a leginkább látszik a munka eredménye. A hatévesek fejlődését napról napra nyomon lehet követni. Alig vártam, hogy hazaérjek a dolgozatfüzetekkel, hogy lássam, ki milyen szinten teljesített. De el kell ismerni, sokkal érdekesebb a nagyokkal dolgozni, mert ők már többnyire kiforrott személyiségek, akik inspirálják a tanárt.

– Melyiket tekintette nagyobb kihívásnak?

– Mindig azt tekintem kihívásnak, amit épp végzek. Minden területen jó eredményeket próbáltam elérni. Igyekeztem az adott helyzethez, az adott szituációhoz alkalmazkodni.

– Később a Beregszászi Járási Oktatási Osztály munkatársa lett, s ezzel több és nagyobb felelősség hárult önre. Ezzel hogyan birkózott meg?

– Nem ijesztettek meg az új kihívások, mert mindig volt mellettem tapasztalt, rátermett kolléga, aki ha kellett, segített vagy korrigálta a hibámat.

– Jelenlegi posztját mikor foglalta el?

– Hat éve dolgozom a városi oktatási osztályon, öt éve vezetem azt, három éve a művelődési intézmények is hozzánk tartoznak. Öt év kellett ahhoz, hogy megismerjem a várost, és ez még most is tart. A vezetői állás teljesen más, ugyanis sok kérdésben nekem kell meghoznom a végső döntést. Nem beszélve arról, hogy míg korábban 31 oktatási és művelődési intézmény tartozott hozzánk, januártól immár a kistérségben lévő 67 intézménnyel is bővültünk. Jó, hogy ezeket az intézményeket, az ott tevékenykedőket, köszönhetően a korábbi, járási oktatási osztályon eltöltött éveknek, már ismerem. Nagy átalakuláson megyünk keresztül, és mint minden átalakulás, ez is tele van bizonytalansággal és félelemmel. Az átmeneti időszak legalább két évig tart majd, ez alatt az idő alatt kell felépíteni az új rendszert. Én a vezetést az úszáshoz hasonlítom. Mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb távot kell úszni, a lényeg ugyanaz, célba kell érni. Nagy szerencsém van a kollégáimmal, ugyanis eddig még nem találkoztunk olyan problémával, amit közösen ne tudtunk volna megoldani. Sokszor népszerűtlen változtatásokat kellett végrehajtanunk, de jól vettük az akadályokat.

– Mint ahogy említette, a végleges döntések az ön kezében vannak. Megvan önben ehhez a szükséges határozottság?

– Ennyi év tapasztalattal a hátam mögött bátran kijelenthetem, tudom, mit kell csinálnom. Ha elbizonytalanodom, szégyen nélkül kérek tanácsot a nálam tapasztaltabb kollégáktól, akik már átéltek hasonló változásokat. De az sem kizárt, hogy a felmerülő problémákat megbeszélem a pedagógusokkal, a szülőkkel, sőt, a gyerekekkel is, mert csak közösen tudunk kialakítani egy jól működő rendszert, amiben mindenki jól érzi magát.

– Ezekbe a sűrű napokba belefér a halogatás?

– A ütemet általában a vezető diktálja, Babják Zoltán polgármester tempója pedig nagyon gyors. Annak ellenére, hogy én azt vallom, a rendszer igencsak nehézkes és lassú, vannak dolgok, amik nem tűrnek halasztást, ezért nem is szoktam halogatni. De az is előfordul, hogy a nagy feladatok mellett nincs energiám figyelni a kisebbekre, és ez bosszant.

– Rengeteg emberrel találkozik, a munkája során. Jó emberismerőnek tartja magát?

– Igen, és bármilyen hihetetlenül hangzik, eddig még senkiben sem csalódtam. Akikben megbíztam, nem éltek vissza a bizalmammal. Bár azt is tudom, hogy senki sem tökéletes, mindenkit elfogadok olyannak, amilyennek az Isten teremtette. Érzékeny vagyok, de könnyen elfelejtem a rossz dolgokat.

– Van olyan emberi tulajdonság, ami feldühíti?

– A képmutatás. Sajnos ismerek ilyen embereket, de nem barátkozom ilyen személyekkel. Kezdő pedagógus koromban tanítottak meg a tapasztaltabb kollégáim arra, hogy kerüljem ki, a rosszindulatú embereket, ne pazaroljak rájuk se időt, se energiát.

– Van olyan dolog, amitől fél?

– Sok embernek van valamilyen fóbiája, közöttük nekem is. A nagy feladatoktól szoktam tartani, de csak addig, amíg bele nem kezdek. Ám amikor hozzálátok, és rájövök, hogy apró lépésekkel ugyan, de haladok a cél felé, akkor elmúlik a feszültség. Úgy hiszem, félni csak az Urat kell.

– Barátaival milyen közös programokat szoktak szervezni?

– Szerencsés vagyok, mert sok és jó barátaim vannak. Sajnos sosincs elegendő időm rájuk. Sokkal többet szeretnék velük lenni, legyen az közös sütés-főzés, bringázás, túrázás, shopingolás, de akár egy jó kávézás is fel tud tölteni. Éppen ezért nagyra értékelem a velük és a családommal töltött időt.

– Szokott sportolni?

– Igen, rendszeresen. Tornázok, szeretek biciklizni, úszni, futni, és még szeretném elsajátítani a jógát is. Nagy örömömre szolgál, hogy van egy gyerekekből álló lelkes ki csapat, akikkel bringázni szoktam, s felfedezzük a már ismerős, szép tájakat.

– Van hobbija?

– Nemrégen tanultam meg kötni. Már el is készült egy sapka. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen jó foglalatosság. Mindenkinek ajánlom, aki ki akar kapcsolódni, mert nagyon jót tesz az idegrendszernek.

– Szeret utazni?

– Nagyon szeretek. Mint megannyi embertársamat, engem is rosszul érintett, hogy az elmúlt esztendőben nem utazhattam. De még ennél is jobban szeretem magát a tervezést, a rákészülést. Jártunk már Nizzában, Velencében, Horvátországban. Legutóbb a Balatont bringáztuk körbe a barátaimmal, felejthetetlen élmény volt, mint ahogy az is, amikor Bécsből a Duna mentén Budapestig bicikliztünk. A bakancslistámon szerepel egy kamenec-podolszki biciklitúra, Szerbiát, Horvátországot érintve tekerni a Duna mentén. De számomra mégis a Kárpátok a legszebb, mert amikor a hegyek között bolyongunk, elfog az az érzés, hogy ide tartozunk, ez a mi hazánk.