Az eltűnt kincsek nyomában

Február 7-én Budapesten Fedinec Csilla, Halász Iván és Tóth Mihály: A független Ukrajna – Államépítés, alkotmányozás és elsüllyesztett kincsek című könyvének bemutatója. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete és Jogtudományi Intézete szervezésében zajló eseményen Ljubov Nepop, Ukrajna magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, egyetemi tanár is részt vett.

Az ukrán csoda

A könyv az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) „A választási szabályozás fejlődése és a pártrendszerek működése Kelet-Közép-Európában” című inkubátor kutatási programja támogatásával készült. Szakmai lektorok: Bosiczky György, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Kijevi Jogi Egyetemének rektora, Vizi Balázs, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa. Kiadó: Pesti Kalligram Kft.

A kiadó rövid, pármondatos ajánlóval ad ízelítőt a 232 oldalas könyv tartalmáról: „Egy nép, amely több évszázada él Közép- és Kelet-Európa határvidékén, s amelynek csak huszonöt éve van önálló állama. Nemzetállam, amelyben a nemzetiségek is látszani akarnak. Természeti kincsek, hatalmas adottságok, a Kárpátok, a Fekete-tenger, a Dnyeper, parázs parlamenti jelenetek, forradalmak az utcán, hibridháború a végeken, tranzitállam, ütközőállam, területvesztés, népességvesztés, oligarchák, társadalmi szakadékok, csődközeli állapotok, reménytelen kutatás a magánzsebekbe vándorolt milliárdok után. A lembergi Operaház, a kijevi Aranykapu és a panel ablakán kidugott kéménycső. Magyarország legnagyobb szomszédja. Ez Ukrajna az Európai Unió és Oroszország határán. Erről szól a könyv – a negyed évszázados államiságról és annak történelmi gyökereiről.” 

Már e nyúlfarknyi annotációban is benne van, hogy magyar szempontból miért van igen nagy értéke, jelentősége az ilyen és ehhez hasonló kiadványoknak Ukrajnában, mely Magyarország legnagyobb szomszédja, több mint 150 ezer magyar él, s ez köztudottan a határokon kívül rekedt magyarság legbalszerencsésebb, legmostohább sorsú közössége. Pedig lehetne szerencsésebb is: több „tagtársától” eltérően mintegy negyedszázaddal ezelőtt Ukrajna viszonylag jó – sok tekintetben szinte irigylésre méltó – hozománnyal startolt a rendszerváltás rögös útján. „Némi iróniával az 1991 és 2015 közötti időszakban egyfajta „ukrán csodáról” lehet beszélni – fejtik ki a szerzők az annotált könyvben – Nagyon sajnálatos viszont, hogy itt inkább negatív csodáról van szó, amely abból a nehezen felfogható tényből ered, hogy egy ilyen nagy, gazdag, fejlett és kulturált ország hogyan képes ilyen hosszú időn keresztül ennyire siralmas eredményeket produkálni. A rossz eredmények egyik következménye pedig a külföldi tényezőknek való kiszolgáltatottsága.” (224 old.) „2014 előtt egyébként még egy ukrán csodáról lehetett beszélni. A csoda abban rejlett, hogy Ukrajna az ilyen rossz gazdasági, társadalmi és politikai eredményei ellenére meg tudta őrizni az átmenet békés jellegét... Mindez viszont megszakadt 2013 és 2014 fordulóján a második Majdan eseménysorozattal... Kevés európai ország társadalmi modellje hasonlít annyira a tipikus latin-amerikai oligarchikus-latifundista berendezkedésre, mint a mostani ukrán modell. (227. old.) 

Kezdetben mindent beígértek

A fentiekkel máris belevágtunk a szerzők érdekes, tudományos, hiánypótló könyvének tartalmi ismertetésébe. E téren a legtöbb, amit tehetünk, hogy felsoroljuk a fejezetek és alfejezetek címeit. Helytakarékosság okán – „ömlesztve”: KINCSEK NYOMÁBAN, AZ ÁLLAM LÉTREJÖTTE, Az államiság gyökerei, A függetlenség, AZ ÁLLAM MŰKÖDÉSE, Állami és nemzeti szimbólumok, Az alkotmányozás, A hatalomgyakorlás intézményei, A referendum, A parlament, Az államfő, A kormány, Önkormányzatok, helyi közigazgatás, KISEBBSÉGI KÉRDÉS, Kisebbségi jogok, jogérvényesítés, Nyelvkérdés, AZ ÁLLAMÉPÍTÉS DILEMMÁI ÉS SAJÁTOSSÁGAI.

Minden téma, minden részletkérdés maximális történelmi felvezetéssel, történelmi dinamikájában, történelmi folytonosságában van kidolgozva. Van olyan, ami visszamenőleg a Kijevi Rusztól egészen napjainkig. Mindezek mellett feltételezem, hogy (például) az állami nemzeti szimbólumoknál, a heraldikai történelmi visszatekintéseknél sokkal érdekesebb, fontosabb a kárpátaljaiak számára ahogy a nemzetiségi kérdést, a nemzetiségi kisebbségek jogait kezeli ez a fiatal ukrán állam és annak mindenkori ellentmondásos politikai elitje. 

A bajok nem most kezdődtek

Eddig azt feltételeztem, hogy az Ukrajnában élő őshonos nemzeti kisebbségek ügye csak később, az első és a második Majdan utáni háborús hisztéria légkörében, a szélsőséges ukrán nacionalista hullám hátán indult el az önkény, a törvénytelenségek, az őshonos lakosság nyelvhasználati és más jogainak felszámolása irányába. Most a három tudós, szakértő dolgozatából értettem meg, hogy a kisebbségi jogok leépítése – kisebb-nagyobb kitérőkkel bonyolítva – majdhogynem a függetlenség elnyerése óta folyamatosan, módszeresen zajlik. Aztán – miután Ukrajnát, mint független államot elismerték a szomszédos országok, a fontosabb nemzetközi szervezetek – „érzékelhetővé váltak a negatív jellegű elmozdulások az állami kisebbségpolitika és így a nyelvpolitika területein... Az ezredforduló után számos, törvény és egyéb érvénybe lépett alacsonyabb rendű jogszabály érintette kedvezőtlenül a nem államnyelvet beszélőket.(209. old.)

Eljutottunk odáig, hogy a szélsőséges ukrán nacionalisták akár el is lehetetleníttetik a magyar nyelvű oktatást, a magyar iskolákat Kárpátalján. A második Majdan után az újonnan felállt parlamenti többség első intézkedése a nyelvtörvény eltörlése volt. Ily módon nemigen lehet majd társadalmi békét, prosperitást biztosítani, ha az ország népességének mintegy 25 százalékát kitevő nem ukrán nemzetiségű polgárok jogait semmibe veszik. Az ukrán nemzetiségűek mellett ott vannak még azok, akiknek nem az első nyelvük az ukrán, bár beszélik ezt is... 

Valószínűleg a nyomdai átfutási idő okozta, hogy a fentiekkel kapcsolatban a legutóbbi történések nem kerültek be a könyvbe. (A készülő új oktatási törvény, az azzal kapcsolatos társadalmi viták, újabb megszorítások stb.) 

Azt azért minden szinten, minden lehetőséget kihasználva el kellene magyarázni, hogy a kisebbségi nyelvek elsorvasztása – ellentétben a szélsőséges ukrán nacionalisták farizeus, álszent indoklásával – egyáltalán nem „támogatás”, „segítség” a kisebbségeknek, hogy, úgymond, „könnyebben integrálódjanak az államnyelven működő társadalomba”, hanem jogtiprás. Ez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy egy fiatal nem kaphat teljes értékű oktatást, képzést, ha a tanítása olyan nyelven zajlik, amit nem nagyon, vagy egyáltalán nem ért, és aztán nem tud egyenlő eséllyel pályázni a továbbtanulásra stb. 

Ennek a krími tatár komédiának a kárpátaljai magyarság szempontjából akár még pozitív hozadéka is lehetne. Ha van lehetőség még egyáltalán polemizálni a szélsőségesekkel, akkor krími tatár „nagy engedményekre” akár hivatkozni is lehet. 
Óvatosan kell bánni a „peremvidéki gyarmat” toposszal

Még egy ilyen – akadémia szinten készült – nagy dolgozatban is vannak kiegészítést igénylő dolgok. Erre is több példát lehetne felhozni. Említek egyet azzal kapcsolatban, hogy a mostani ukrajnai közgondolkodásban az államépítési koncepció elmélete nagyon sok elemében a tagadásra, a konfrontációra épül. A szovjet múlt tagadása a „dekommunizáció”, a nemzeti kisebbségek nyelvhasználati jogai ellen indított totális offenzíva – része a mindennapoknak. A „nagy tagadások” kapcsán jegyzik meg a szerzők, hogy a szovjet érában „Kijev természetesen alárendelt pozícióban volt Moszkvához képest, de mégis rendelkezett valamennyi saját mozgástérrel. Kijeven keresztül – a cárizmus időszakához hasonlóan – szép moszkvai karrierekhez is vezethetett az út. Végső soron a Szovjetunió csúcsvezetői között mindig több olyan személy is helyet foglalt, aki valamilyen formában szorosabban kötődött Ukrajnához. A dél-oroszországi származású Mihail Gorbacsov, az utolsó pártfőtitkár is tulajdonképpen félig – anyai ágon – ukrán volt.” (218. old.) Nos, ehhez én még mindenféleképp hozzátettem volna, hogy Sztálin után a legtöbb időt a birodalom élén töltő Brezsnyev és elődje, Hruscsov, de még Csernyenko is rendelkezett ukrán gyökerekkel.

Természetesen ezek az észrevételek – és azok, amelyeket itt most szóvá sem tettem – semmit nem vonnak le ennek a rendkívül fontos, hiánypótló könyvnek az értékéből. E nélkül nem lehet megérteni az utóbbi évtizedek ukrajnai történéseit, a mostani eseményeket és Kárpátalja helyzetét sem.