Az életnek is nevezett búza a magyarság egyik legfontosabb gabonanövénye volt. A vele kapcsolatos munkákhoz különös hiedelmek kötődtek. Minden év április 25-én, Márk napján szentelték meg a földből éppen kikelő búzát, hogy nyárra bő termést hozzon. Kevés olyan nép van Európában, amely ennyire gazdag néphagyománnyal rendelkezik. A magyarság bámulatos módon megőrizte ősi szokásait és nagy tisztelettel adózott az életet adó gabonanövényeknek és a jószágoknak. A néphit, mint minden más szentelménynek, a megszentelt búzaszálaknak is különös erőt tulajdonított.
Általában a búzaszentelő szertartást Márk-nap délelőttjén tartották, amelyen részt vett a faluközösség tagjainak többsége. Előbb misén imádkoztak, majd utána a hívek körmenetbe rendeződtek és kereszttel, lobogókkal megkerülték a templomot, majd kivonultak a közeli búzaföldre, ahol a pap megszentelte a vetést. Odafelé és visszafelé a menet résztvevői imádkoztak és énekeltek. A szentelés alatt a lányok a magukkal hozott zöld búzakoszorúkkal megkoszorúzták a menet elején vitt keresztet és a lobogókat. Később ezt a koszorút hazavitték és gyógyító és gonoszűző szertartásokra használták. A szertartás végén mindenki tépett a megszentelt búzavetésből.
Az ősi módon megszentelt búza régóta a népi gyógyászat egyik csodaszere volt. A szegedi boszorkányperben feljegyezték, hogy a helyi vajákos asszonyok a Márk-napi szentelt búzával gyógyítottak. Máshol a Márk-napon készített búzakoszorúval füstöltek. Mezőkövesden a kenyérkosárban őrizték. Hajdúszoboszlón kivitték a szántóföldekre és ott szétszórták, hogy jó termés legyen. Máshol a búzát az állatok zöld takarmányába keverik, hogy az állatok föl ne fúvódjanak. Székelyföld bizonyos falvaiban az ablak keresztjére kötik, hogy megvédje a házat a rossz erőktől.
Az asszonyok a szentelt búzát imakönyvükben tartották, a férfiak kalapjuk mellé tűzték. Tápén a szentelés alatt koszorúkat készítettek a búzából, melyeket a templomi zászlóra, keresztekre helyeztek, majd nyolc nap után levették, és a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. Kenyérsütéskor még a 20. század elején is (lehet, hogy még később is) sok helyen a búzából néhány szálat a kenyérkovászba tettek, volt ahol a teába főzték.
A palócok, vagy a völgységiek még a jószágnak is adtak belőle. Almágyon, a Medvesalján a tyúkok, kacsák elé szórták. Pereszlényben, ahol a pap a négy égtáj felé hintette a szenteltvizet, onnan egy maroknyi földet vittek haza és elhintették a méhek előtt, hogy a raj ne menjen el.
A magyar területeken sokfelé volt szokás, hogy a szentelt búzát a vetőmaghoz keverték, viharban a tűzre vetették, vagy az eresz alá dugták.
