A Munkácsi Magyar Egylet és a Munkácsy Mihály Magyar Ház idei első, közösen szervezett rendezvényén – február 12-én – különleges lelki és művészi élményben részesült a közönség: Dévai Nagy Kamilla Liszt-díjas, Magyarország Érdemes Művésze könyvbemutatóval egybekötött koncertjén varázsolta el a jelenlévőket. Az est címe – „Akit az Isten meghagyott” – nemcsak egy kötet megnevezése volt, hanem hitvallás is, amely végigkísérte az előadás minden pillanatát.
A közel kétórás, beszélgetéssel átszőtt koncerten népdalok, megzenésített versek és részletek hangzottak el a művésznő életrajzi trilógiájából. A dalok és a személyes vallomások által a közönség nemcsak művészi világába, hanem életének meghatározó állomásaiba is bepillanthatott. Az est egyszerre volt koncert, tanúságtétel és közös lelki megerősödés.
A Munkácsy Mihály Magyar Ház dísztermét zsúfolásig megtöltő érdeklődőket Petrusevics Nikolett, az intézmény kulturális menedzsere köszöntötte. Örömét fejezte ki, hogy ilyen sokan együtt lehetnek ezen a különleges alkalmon, ahol zene, irodalom és személyes életút találkozik. Mint fogalmazott: a Liszt-díjas előadóművész több évtizedes pályafutása során a magyar zenei és irodalmi élet meghatározó alakjává vált, aki rendkívüli érzékenységgel szólaltatja meg a népdalokat és a megzenésített verseket. Művészetében a magyar költészet, a hit és a személyes sors szorosan összefonódik, előadásai egyszerre felemelőek, elmélyültek és bensőséges hangvételűek.
A Munkácsi Magyar Egylet nevében Popovics Béla művelődéstörténész, tanár köszöntötte a résztvevőket, és külön köszönetet mondott a művésznőnek, amiért a nehéz körülmények ellenére vállalta az utat és a fellépést. Nem pusztán koncertet hozott Munkácsra, hanem együttérző szívet és bátorító szót is azok számára, akik a háború árnyékában élnek Kárpátalján. Jelenléte önmagában is üzenet volt: nincsenek egyedül.
A felcsendült ismert és kevésbé ismert népdalok, valamint a megzenésített versek egyszerre csaltak mosolyt és könnyeket a hallgatóság arcára, szemébe. A közönség együtt lélegzett az előadóval. A művésznő élettörténetéből adott ízelítő pedig különös súlyt kapott ebben a közegben: valódi biztatássá vált mindazok számára, akik nap mint nap bizonytalanságban élnek. Tanúságtétele arról szólt, hogy Isten kegyelméből és vezetésével még a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is van kiút, van újrakezdés, és a próbák – bármily fájdalmasak – formálnak, érlelnek bennünket.
Megrendítő őszinteséggel idézte fel élete egyik legsúlyosabb megpróbáltatását: 1996 januárjában, pályája csúcsán súlyos autóbalesetet szenvedett. Az őt szállító autó nagy sebességgel lesodródott az útról, szakadékba zuhant, majd a földeken pörgött tovább. A kóma után hosszú rehabilitáció következett: újra kellett tanulnia járni és beszélni. Gitárja azonban sértetlen maradt. A túlélést és a hangszer épségét az isteni gondviselés jelének tekintette – annak bizonyosságaként, hogy küldetése még nem ért véget. Hogy dolga van. Hogy énekelnie kell tovább.
E történet súlya különösen mélyen érintette a hallgatóságot. Hiszen a kárpátaljai magyar közösség is nap mint nap a megmaradásért, az újrakezdésért küzd. A művésznő szavai és dalai így nem csupán személyes vallomások voltak, hanem közös sorsélményként is hatottak. Előadása szeretetből fakadt – játékossággal, közvetlenséggel, mégis fegyelmezett művészi alázattal. A közönség többször felállva, hosszan tartó tapssal fejezte ki háláját.
A koncertet követően a művésznő a sajtónak elmondta: az „Akit az Isten meghagyott” című kötet egy életműtrilógia része. A cím arra a bizonyos, majdnem halálos balesetre utal, amely gyökeresen megváltoztatta életét. Megfogalmazása szerint néha jobb, ha az embernek meg kell küzdenie a nehézségekkel, mintha minden könnyen adatna meg számára. A próbatételek érzékenyebbé, fogékonyabbá tesznek mások gondjai és örömei iránt.
Külön szólt a kárpátaljai magyarokhoz is, őszinte meghatottsággal: „Fejet hajtok azok előtt, akik ebben a nehéz helyzetben is itthon maradtak, hogy összebújva, »egy kupacban«, egymásba kapaszkodva, szeretetben kibírják a nehézségeket. És ma eljöttek egy ilyen előadásra, és megvarázsoltak engem… Én pedig örömmel jöttem hozzájuk, mert úgy érzem, most kell megmutatni, hogy összetartozunk, hogy egy vérből valók vagyunk…”
Szavai nem udvariasságból hangzottak el, hanem mély együttérzésből. Érezhető volt, hogy ismeri és átérzi a közösség fájdalmát, bizonytalanságát, s éppen ezért hozza el újra és újra a dal erejét, a hit kapaszkodóját.
Popovics Béla az est végén így fogalmazott: kevés emberrel találkozott, akinek élete maga a szolgálat. Dévai Nagy Kamilla ilyen: Istent és a magyarságot szolgálja, egész életét annak szenteli, hogy adjon. „Hálás vagyok, hogy ilyen embereket ismerhetek, mint Kamilla. Aki egy közülünk. Nem kell elmondani neki a problémáinkat, mert ismeri és átérzi helyzetünket. Amit ma kaptunk tőle, azt senki sem felejti el. A szívét mutatta meg, a szeretetét, a lángolását, a hitét, a lendületét.”
A jelenlévők valóban nem csupán egy koncerttel lettek gazdagabbak. Olyan est részesei lehettek, amely megerősítette őket abban: van továbblépési lehetőség, mindig újra lehet kezdeni, mindig fel lehet állni. Történelmünk is ezt bizonyítja. Az elmúlt évszázadok során a magyarság számtalanszor került súlyos helyzetbe a Kárpát-medencében, mégis megmaradt – mert voltak, akik hittek Istenben, a közösségben, a családban, az igaz értékekben, és merték ezeket felvállalni.
Az a láng és lendület, amely ezen az estén a színpadon felragyogott, most is erősít bennünket. Dévai Nagy Kamilla fényt és örömet hozott a munkácsi, a kárpátaljai magyar közösség életébe, és reményt adott a folytatáshoz.