Palágykomoróc görögkatolikus temploma egyszerre két közösség otthona: a magyar és a szláv ajkú híveké, akik évtizedek óta békében élnek egymás mellett. A közösség erejét az adja, hogy a kis létszám ellenére is rendkívül aktívak és összetartóak. A parókia és a templom körüli munkák az utóbbi években új lendületet kaptak: felújítások, bővítések, rendezések tették kényelmesebbé és méltóbbá a közösségi teret. A történések mögött pedig mindig ott álltak a hívek – azok, akik összefogtak, vigyáztak az értékekre, és ma is részt vesznek a közös építkezésben.
– Melyek voltak a legfontosabb mérföldkövei az elmúlt évtizedekben a Palágykomoróci Görögkatolikus Egyházközségnek?
– Története a Munkácsi Egyházmegye legrégibb közösségei közé emeli a települést: már az Ungvári Unió előtt létezett – avatott be Szkoropádszky Péter helyi görögkatolikus atya. – A következő nagy fordulópont 1750-ben érkezett el, amikor Palágyi Elek és Márton, a helyi protestáns földesurak telket adományoztak a parókia felépítésére. Ekkor költözött át a lelkész Gálocsból Palágykomorócra, és ugyanekkor épült fel az első fatemplom is. A közösség lélekszáma ugyan szerény volt, de a parókia területe óriási: időszakonként egészen Nagykaposig, illetve Csap irányáig is kiterjedt. A következő jelentős mérföldkő az 1850-ben emelt kőtemplom volt, amelyet a XIX. század végén toronnyal egészítettek ki. A legnehezebb időszak a kommunizmus beköszöntével érkezett el. 1949-ben Egressy Sándor görögkatolikus pap nem volt hajlandó áttérni az ortodox egyházba, ezért a hatóságok Szibériába hurcolták – akárcsak számos hitvalló papot. Felkészített közösségének azonban sikerült megőriznie hűségét. A hívek pap nélkül tartották életben a vallásgyakorlatot, rózsafüzért imádkoztak, a temetéseket a kántor végezte.
A templomot végül a ’70-es években a határőr laktanya tornatermévé alakították; minden liturgikus tárgyat a hívek mentettek meg, titokban őrizve, bízva abban, hogy egyszer visszatérhetnek.
Ez 1989-ben valóra is vált: a templom újra megnyílt – még a görögkatolikus egyház hivatalos visszaállítása előtt –, átmenetileg római katolikus templomként. 1992-ben a hívek visszakérték, és 1994-ben érkezett az első újra helyben lakó pap, ám mivel a parókia addig rendelőként működött és erősen leromlott állapotban volt, a hívek új építésébe kezdtek. Az új parókia 2000-re készült el. Azóta több pap is szolgált a közösségben, a templom és a parókia pedig folyamatos megújuláson ment keresztül. A 2011 óta ott szolgáló jelenlegi parókus idején folytatódott az épületfelújítás: tetőcsere, udvarrendezés, a parókia emeletének kialakítása – részletezte az atya, aki már több mint 15 éve szolgál a gyülekezetben.
– Jubileumi évet ünnepelnek, amely a templom történetének is fontos mérföldköve. Milyen örökséget jelent ez a ma élő gyülekezet számára?
– Egyházközségünk története generációk munkáját és imádságát foglalja magában. Ezt a súlyt mindannyian érezzük a hátunk mögött: felelősséget, hogy továbbadjuk azt az örökséget, amit őseinktől kaptunk. A sok évszázad viszontagságai, amelyeket mindig egy viszonylag kis közösségként éltünk meg, reményt adnak arra, hogy az egyházközségünknek van jövője.
– A gyülekezet kétnyelvű. Milyen arányban vannak jelen a magyar és az ukrán hívek?
– A közösség több mint kétharmada magyar, míg körülbelül egyharmada szláv ajkú. Ez a mindennapokban nem mindig látszik, főként a vasárnapi szertartásokon.
Nagyobb ünnepeken – például húsvétkor – viszont ez az arány megváltozhat, akár fele-fele arányban is jelen lehetünk, mivel ilyenkor más településekről, például Szürtéből vagy Kisszelmencből is átjönnek ukrán hívek.
A környéken kevés görögkatolikus templom van – Sislóc vagy Rát a legközelebbi –, ezért is fordul elő, hogy a nagy ünnepeken többen érkeznek hozzánk.
– Hogyan látja a gyülekezet jövőjét? Vannak új tagok, gyermekek, lehetőség a növekedésre?
– Hála Istennek vannak fiatalok is. Bár sokan elköltöztek, vannak családok, akik mégis maradtak, ami reményre ad okot. A vasárnapi szertartások átlagéletkora egészen kedvező, körülbelül 40 év, ha a gyermekeket is beleszámoljuk. Idősebb híveink közül sokan már eltávoztak, így kevés valóban idős ember jár ma templomba.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy azok a hívek, akik nemrég költöztek a településre, aktívan bekapcsolódnak az egyházközség életébe.
– Nemrég templomrongálási eset is történt. Hogyan élte meg ezt a közösség és Ön, mint lelkipásztor?
– Mi nem a nemzetiségi vetületét láttuk ennek az eseménynek. Sokkal inkább az fájt, hogy a templomunkat – azt a szent helyet, ahol Isten jelenlétével találkozunk – érte támadás. Ez sokakat megviselt. Ugyanakkor a közösség összezárt. Úgy láttam, hogy az ukrán és a magyar hívek is közelebb kerültek egymáshoz, talán türelmesebbé és megértőbbé váltak egymással szemben. Úgy érzékeltem, hogy az ukrán ajkú híveket még jobban megviselte az eset. Látható volt rajtuk a felháborodás és a fájdalom.
– Tudni lehet valamit a gyanúsított indítékairól?
– A nyomozati anyagok szerint a hatóságok személyes indíttatást feltételeznek. Ennél többet nem részleteztek.
– Milyen az együttműködés más felekezetekkel?
– Kiváló a kapcsolatunk a református testvérekkel. Ennek történelmi gyökerei is vannak, hiszen az egyházközség alapítása is református földesurak – Palágyi Márton és Elek – nevéhez köthető. A második világháború idején a frontvonal többször is áthaladt a környéken, a templomunk is megsérült, és akkor a református közösség szervezett gyűjtést a katolikus templom ablakainak cseréjére.
Ez abban az időben nem volt mindennapos, mégis azt mutatja, hogy egy kis közösség is tud nagylelkű lenni. A római katolikusokkal is jó a kapcsolatunk: évszázadokon át közösen használtuk a templomot, és bár azóta saját templomot építettek, a viszony továbbra is baráti.
– Hogyan változott a hívek helyzete az elmúlt években? A háború és a koronavírus mennyire befolyásolta a közösség életét?
– A háború kitörése után voltak, akik korábban nem jártak templomba, most azonban rendszeresen részt vesznek a szertartásokon – ez nagyon reményt keltő. Ugyanakkor felerősödött a magány és a bezárkózottság is – főleg az egyedül élő idősek körében. Ez minket is kihívás elé állított. A háború előtt már közösen a sislóci egyházközséggel létrehoztunk egy szeretetkonyhát, amely hetente kétszer visz meleg ételt az időseknek és rászorulóknak. Ezt rendkívül fontosnak tartjuk – legalább ezen a két napon biztosan akad valaki, aki rájuk nyitja az ajtót.
– Önnek személyesen mit jelent egy ilyen múltú, de sok kihívással küzdő gyülekezetben szolgálni?
– Számomra az egyik legnagyobb érték éppen ez a rendkívül hosszú múlt. Nagy erőt ad, hogy a közösség sokféle megpróbáltatáson keresztül mindig utat talált a Jóisten segítségével. Emellett személyes kötődésem is van: üknagyapámat itt, Palágykomorócon temették el. A múlt és a jelen így nagyon szorosan összekapcsolódik számomra.
– Milyen terveik vannak a közeljövőre vagy akár a távolabbi időszakra nézve?
– Szeretnénk a templomot még szebbé tenni, mint amilyen az incidens előtt volt. Már sikerült az ajtókat kicserélnünk, emellett érkezett egy nagyszerű felajánlás Magyarországról: egy üvegfestő művész vállalta, hogy a szentély ablakait művészi díszüvegekkel készíti el. Az egyik ablakot ő maga ajánlotta fel, a másik megvalósítását pedig az Ungvári Főkonzulátus támogatja. Talán az isteni gondviselés műve, hogy éppen két vértanú szentünk – Boldog Romzsa Tódor és Boldog Orosz Péter – képe kerül majd erre a két üvegablakra.
