Torma István 27 éves. A kisdobronyi fiatal 2011-től táncoktatóként dolgozik a Nagydobronyi Középiskolában. A 2016-ban alakult Komótos Együttesnek és a 2018-ban létrejött Kárpátalja Néptáncegyüttesnek is tagja. Öccse, a két évvel fiatalabb Torma Gergely, az Ungvári Járási Hallgatói Központ Nagydobronyi Stúdiójában tanít éneket. Emellett szintén a Komótos tagja: énekel és harmónikán játszik, továbbá a felnőtt egyházi kórus vezetője Kisdobronyban, gyermek egyházi kórust vezet a nagydobronyi református gyülekezetben és az Irgalmas Samaritánus Gyermekotthonban. Mindketten az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzsben szereztek alapdiplomát egy év különbséggel. Tanulmányaikat mesterfokon folytatták tovább Kijevben és Drohobicsban.
– Mikor szerettétek meg igazán a zenét?
– Gyerekként, én hetedikes voltam, amikor beiratkoztam táncra, Gergő pedig nyolcéves korától zongorázik – kezdi beszélgetésünket István.
– A hobbiból végül szakma lett…
– Igen. Azért kezdtem el táncolni, mert minden ismerősöm beiratkozott és a szomszédunkban volt a zeneiskola – folytatja. Aztán még Gergő hozzáteszi, hogy néha ő is átment a „szomszédba”, ahol megtetszett neki a zongora.
– Mikor döntöttetek úgy, hogy komolyabban is ezzel szeretnétek foglalkozni?
– Én két szakma között vacilláltam a 9. osztály befejezése után. Vagy zenész, vagy pedig szakács szerettem volna lenni. Zenére fel is vettek, így maradtam meg a karmester szak mellett – fejti ki Gergely.
– Az én esetemben a tánc és az autószerelői szakma dominált. Úgy mentem a felvételire is, hogy lesz, ami lesz. Egy csöppet sem voltam ideges, de hála Istennek fel is vettek. Viszont nem bántam meg, hogy így alakult – veszi át a szót István.
– A muzikalitás a génjeitekben van?
– Igazából a családunkban sem anyai, sem pedig apai ágon nem volt táncos vagy zenész. Arról tudunk, hogy egy-két felmenőnknek jó hangja volt, de komolyabban senki nem foglalkozott muzsikával – mondja Gergő.
– Ennek ellenére is támogatott a család pályaválasztáskor?
– Igen. Mire jött a felvételi, meg is gondoltam magam. Édesapám adta be helyettem a papírokat és azt mondta, hogy most már nincs visszatapsolás. De ha akkor ők is azt mondják, hogy nem kell az neked, akkor most nem lennék itt – magyarázza István.
– Már hatodikos voltam a zeneiskolában, amikor felmerült bennem, hogy nem folytatom tovább. Amikor megkaptam a saját zongorámat, úgy döntöttem, hogy nincs szükségem a művészeti sulira. A szüleink viszont nem engedték, hogy abba hagyjam – folytatja Gergely.
– Testvérek vagytok, közösen muzsikáltok. Miben hasonlíttok még?
– Hát erre nem igazán tudunk mit válaszolni, mivel teljesen más természetünk van. Inkább különbségeket lehetne felsorolni – mondják a srácok.
– Szeretnétek tovább fejleszteni a tehetségeteket?
– A megszerzett tudást kamatoztatni és fejleszteni kell, amire van is lehetőségünk. Hála az anyaországnak, számos pályázat és egyéb lehetőség kínálkozik arra, hogy továbbképezzük magunkat. Vannak mentorprogramok, amikor Magyarországról jönnek oktatók segíteni a helyi gyerekek tanítását. Szerveznek olyan mentorprogramokat is, ahol minket tanítanak. Mivel a magyarországi és az ukrajnai oktatás e téren is teljesen eltérő, ezért az ilyen képzéseken egészen alapfoktól kezdik a tanítást – magyarázza István.
– Mennyi időt vesz igénybe a gyakorlás?
– Minden szabadidőnket arra fordítjuk. Ez sokszor nehézkes. A tanításra szánt időt ugyanis teljesen el kell különíteni a gyakorlástól. Mivel falun élünk, otthon is sok a munka – veszi át a szót Gergő.
– Mit csináltok akkor, ha épp nem a zenéléssel vagytok elfoglalva?
– Gazdálkodunk. Az ukrajnai fizetések önmagukban kevesek ahhoz, hogy eltartsuk magunkat, a családot. Köztudott, hogy az állami bérekből nem lehet megélni. Tehát kell valami, ami ezt kiegészíti. Sőt, úgy is fogalmazhatunk, hogy ebből jön több a konyhára és a fizetés besegít – mondja István.
– Milyen célokat tűztetek ki a jövőt illetően, akár a tanítás, akár a fejlődés szempontjából?
– Minden gyerek kezében ott vannak a kütyük, amely rabságából nehéz őket kiszakítani. Ebből következik, hogy hagyományos módszerekkel már szinte lehetetlen őket lekötni. Mégis szükséges, hiszen amikor sikerül, látom, mennyire összekovácsolódik egy-egy csoport. Életreszóló kötelékek alakulnak ki közöttük. Hallomásból tudom, hogy nagyanyáink idejében mindig énekeltek, akár otthon voltak, akár dolgoztak. Nem volt szégyen, ha valaki este dalolva ment végig a falun. Ma, ha valaki ezt tenné, azonnal rosszat feltételeznek róla. Jó lenne feloldani ezeket a gátakat, a sztereotípiákat és mindenféle korlát vagy szégyenérzet nélkül ápolni hagyományainkat – vallja a két testvér.
