A málenkij robot és a szovjet hazugsággyár

A málenkij robot, valamint a Délvidéki magyar golgota 1944-45 című kiállítás megnyitásával vette kezdetét vasárnap, az immár ötödik alkalommal megrendezésre kerülő, Gulágkutatók Nemzetközi Konferenciája. A háromnapos programnak Szerencs és környéke ad otthont, ahol emlékműavatás és koszorúzás mellett előadást hallhattunk a magyar társadalom máig legégetőbb kérdéséről, mi is történt valójában a második világháború után a Szovjetunióba került katonai, s különösképp civil személyekkel.

Ma már elvileg szabadon beszélhetünk a szovjet kényszermunkatáborokról - arról, miért kellett tömegesen elhurcolni hazánkból a polgári lakosságot, nőket és gyermekeket, ám a kutatók szerint még mindig nagy erők mozognak annak érdekében, hogy a téma elhallgatásra kerüljön.

„A magyar történelem legsötétebb korszakának eseményeit igyekszünk feltárni” mondta a szerencsi várban, hétfőn megrendezett konferencián Majorszki András, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága elnöke. A társaság, mely civil kezdeményezésként alakult 2009-ben, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának támogatásával azzal a céllal jött létre, hogy feltárja az 1944 után a Szovjetunióba került politikai rabok, hadifoglyok és internáltak történetét. Emlékeket és publikációkat gyűjtenek, konferenciákat és megemlékezéseket szerveznek, valamint Gulag-szemináriumokat tartanak a hazai felsőoktatási intézményekben neves magyar és külföldi professzorokkal, túlélőkkel. Hogy mitjelent a málenkij robot kifejezés, azt jó esetben az általános iskolában megtanuljuk, de hogy mi állt a polgári lakosság tömeges Szovjetunióba hurcolásának hátterében, arról már kevésbé illik beszélni, nem szívesen emlékeznek rá az oroszok sem.

„Ha a motivációkat keressük, mindenképp kalkulálnunk kell azzal, hogy a második világháború folyamán hatalmas embervesztesége volt a Szovjetuniónak, hadifoglyokkal vagy épp civilekkel kellett pótolni a mintegy 20 millió fős veszteségüket. Mindemellett azt is látni kell, hogy a világ legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, emiatt óriási munkaerőhiányban szenvedett – mutatott rá dr. Stark Tamás történész, hozzátéve, hogy a foglyok, legyenek akár nők, vagy gyerekek, tömeges munkaerőt jelentettek a szovjeteknek, ráadásul ingyen. Ahhoz persze, hogy az ingyen munkaerőt legitimmé tegyék, ideológiai alapra is szükség volt, mégpedig a kollektív bűnösség elvére, amit a sztálini vezetés boldogan alkalmazott a magyarokkal szemben – hangzott el. Ma már, a kutatóknak hála, tudjuk, hogy a tömegesen elhurcolt civil személyeket miért is „kellett” elvinni. Egyrészt ki kellett egészíteni a hadifoglyok létszámát, másrészt etnikai tisztogatás és németként történő internálás zajlott.

Dr. Stark Tamás történész, az MTA Történettudományi Intézet munkatársa, a történelemtudományok kandidátusa hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos a magyarok szovjetunióbeli elhurcolásáról beszélni, hiszen a téma Magyarország jelenkori történelmének elfelejtésre ítélt része. A történész, aki a Terror Háza Múzeum főmunkatársa, a’80-as évek közepe óta foglalkozik a magyar vészkorszaknak is nevezett időszakkal, azóta követi nyomon, hogyan került be az évtizedekig elhallgatott téma a köztudatba. „Mára elértük, hogy vannak emlékirataink, emlékműveink, emléktábláink, és már emléknapja is van ezen tragikus időszaknak, de a lényeg mégis az, hogy folyamatosan beszélnünk kell a témáról, ugyanis nagy erők mozognak napjainkban is annak érdekében, hogy mindezekről ne essen szó”- mutatott rá a történelemtudományok doktora. Ennek megerősítéseként saját történetét mesélte el, miképp mondta, 1991-ben, amikor első ízben járt Oroszországban, mint tudományos kutató, még a moszkvai levéltárak nyitva álltak előtte.

Felbecsülhetetlen értékű adatokat, személyi kartonokat, dokumentumokat talált a magyar elhurcoltakról, amely elmondása szerint nagy lendületet adott a Gulag témakör feldolgozásához. „Egészen 1993-ig szabadon kutathattunk a levéltárakban - mesélte a történész -, ám legutolsó látogatásomkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy a korábban nyitva álló ajtók bezáródtak.” 2011 óta azt látja, hogy nem pusztán a levéltárakban, de az orosz kollégák fejében is változást történt - mutatott rá a professzor. „A nemzetközi konferenciákon mostanában még a történészek sem szeretnek beszélgetni a sztálinizmus bűneiről, azok elhallgatásra ítéltettek, s úgy tapasztaljuk, pár esztendeje újfajta orosz birodalmi történetírás kezdődött, ami kizárólag a dicsőséges múltra fókuszál.”

Dr. Stark Tamás szerint ez a viselkedés az oroszok szempontjából érthető, hiszen a kényszermunkatáborokban tökéletes és pontos adminisztrációt vezettek, könnyen kiderülne, hogy lényegesen többen haláloztak el a munkatáborokban, mint amennyit ez idáig nyilvánosságra hoztak. A jelenlegi adatok szerint Magyarország területéről mintegy 600 ezren kerültek kényszermunkatáborba, s ebből legalább 200 ezren ott veszítették életüket. „Van azonban egy érdekes kérdés - hívta fel a figyelmet a történész, miszerint a romániai tranzittáborokban és útközben magasabb volt a halandóság, mint a kényszermunkatáborokban, s ezt még a korabeli szovjet adatok is alátámasztják.” Mennyi áldozat lehetett valójában? - tette fel a kérdést az MTA történésze.

Ellentmondásokról és a szovjet hazugsággyár mozgatórugóiról beszélt dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar és Történettudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docense, aki „A málenkij robotosok különböző útja a szovjetunióbeli kényszermunkatáboráig 1944-45” címmel tartott érdekfeszítő előadást. „Mindjárt az elején szögezzük le, hogy a magát felszabadítónak nevezett Szovjetunió a második világháborút követően nemcsak hadifoglyokat, hanem közel kétszázötvenezer ártatlan civilt hurcolt el malenkij robotra, azaz - kis munka címén - kényszermunkára, hadifogoly- és internálótáborokba.” A civil lakosságot tömegesen hurcolták el a GUPVI lágereibe, míg a GULAG lágerekbe egyenként, koholt vádak alapján kerültek a foglyok - mutatott rá.

Mint ismeretes, a kegyetlen hajtóvadászat azokra az egyházi személyekre, politikusokra, katonákra és kétkezi emberekre irányult, akik nemzeti, keresztény és kommunistaellenes eszméket hangoztattak. Azt is megtudhattuk, hogy míg a GUPVI lágerek többnyire a birodalom európai részén voltak, leginkább a Donyec-medencében, addig a GULAG táborok Ázsiában, az Uralon túl. Bognár Zalán felhívta a figyelmet arra is, hogy akár hadifogolyként, akár internáltként vitték el az embereket, mindkét esetben deportálásról beszélünk, melynek során százezrek kerültek a szovjet állami terror legembertelenebb intézményeibe, a lágerekbe. „A Szovjetunió és a szocialista rendszerek hazugság nélkül nem tudnak működni”- vonta le a következtetést a történész, majd példákat sorolt ennek alátámasztására. Miképp mondta, „a 14 és 50 év közötti nőket úgy szedték össze Magyarország területéről, hogy pár napra kell menniük egy kis kukoricatördelésre, vagy könnyű vasúti munkához segíteni.” Hazudtak! Pedig, ha elárulják az igazat, akkor visznek magukkal meleg ruhákat az emberek, és nem halnak meg nagy számban már a vagonokban.”

„Az én életemet az mentette meg, hogy volt vastag ruhám és egy dunnám is - emlékszik vissza egy túlélő, a 86 éves, ondi Dayka Erzsébet. „Eljöttek a hivatalból, hogy három napos munkára visznek. Az őr rendes volt, mondta édesanyámnak, hogy igen hideg van ott, ahová visznek, ezért jó, meleg ruhákat csomagoljon nekem”- emlékszik vissza az idős hölgy, aki elhurcolása idején alig volt 17 esztendős. „Az utolsó darabig mindent eladtam egy kis kenyérért, egy bögre tejért - meséli. Az asszonyt Szerencsen vagonozták be 1945 februárjában és ’47 novemberében térhetett haza, Ondra, csontsoványan, betegen. A három napból ugyan közel három év lett, de úgy vélekedik, legalább hazatért, barátai közül ugyanis sokan nem élték túl a kényszermunkatábort. A 86 éves asszony így mesél lapunknak; „szénbányában dolgoztunk, Vorosilovgrádban, nap végére igen-igen kimerültek voltunk.

Tudtuk, hogy nem szabad a mozgó csille közelébe menni. De ugye hullafáradt és legyengült volt mindenki, az unokatestvéremnek jártányi ereje nem volt, mondta, hogy egyszerűen nem bír feljönni a bányából, hát belekapaszkodott társával együtt a csillébe. Ebben a pillanatban az leszakadt, az unokatestvérem jobb lábát levágta, barátját, a tarcali katolikus papot pedig maga alá temette. Már az utazás is embertelen körülmények között zajlott”- meséli az idős túlélő, hiszen „marhavagonokba vittek minket, WC nem volt. A szükségleteinket úgy tudtuk elvégezni, hogy kivájták a vagon alját az egyik sarokban, azt használtuk”- emlékszik vissza az ondi asszony. Beszél a munkájáról is; „negyven centiméteres kőréteg közül vájták ki a szenet, nekünk azt kellett lapátolni egy lemezekből összetákolt teknőszerű eszközbe, mindezt fekve, mert csak úgy lehetett hozzáférni. Ebből a lemezteknőből öntötték aztán a csillébe a szenet.”

A háromnapos konferencia második napján, hétfőn, ehhez hasonló, szívbe markoló történeteket, valamint tudományos előadásokat hallgathatott a közönség előbb Szerencsen, majd Rátkán. A Gulágkutatók Nemzetközi Konferenciája kedden folytatódott, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja alkalmából malenkij robot emlékművet avattak Szerencsen, amit Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára avatott fel. Az emlékművet ökumenikus keretek között megáldották az egyházfők, majd a Rákóczi-várban folytatódott tovább a program, melynek fővédnöke Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke.

A Szerencsen megrendezett rangos nemzetközi konferencián Kárpátaljáról Dupka György, a KMMI igazgatója és Molnár D. Erzsébet, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára tartott előadást a legújabb kutatási eredményekről.