Amikor Katzler Hilda költővel 2019-ben kitaláltuk A Magyar Múzsával Magyarországon projektet, már túl voltunk néhány magyarországi és kárpátaljai fellépésen. Úgy gondoltuk, ezentúl bárhová is megyünk, mindenhol terjeszteni, népszerűsíteni fogjuk a folyóiratunkat, mivel a szerkesztőségnek sajnos eddig még nem sikerült megállapodnia egyetlen lapterjesztővel sem. Később a kezdeményezést át kellett neveznünk, így lett a cím: A Magyar Múzsával a Kárpát-medencében. Ám közben rájöttem, ezt a földrajzi elnevezést is kinőttük, mivel 2017-ben a németországi Trierben és Tawernben tartottam író-olvasó találkozót, 2020-ban pedig Hildával Mank település magyar közössége előtt léptünk fel.
Az újabb állomás az ugyancsak Ausztriában lévő Oberndorf an der Melk nevű kisváros, ráadásul a vendéglátóink is ugyanazok voltak, mint Mankban. Hilda lányáék költöztek át ebbe a városba, és idővel itt is kialakult egy magyarokból álló baráti társaság. Amikor meghívtak minket, felvetettem, hogy talán összeköthetnénk a kellemest a hasznossal, és itt is csinálhatnánk egy folyóiratbemutatót. Az ötletet a tett követte.
Október 1-én indultunk a Keleti Pályaudvarról. Útközben a folyóirat egy példányát elajándékoztam a kalauznak, hiszen fontos a jó kapcsolat a MÁV-val. Furcsa mód az osztrák határon nemcsak az okmányainkat nem nézték meg, de még az oltási igazolványt sem kérte senki, egyedül a maszkot kellett felvennünk. Bécsben, pontosabban Meidlingben kellett átszállnunk az Amstettenbe tartó helyi vonatra. Hagyományból az asztalunkon hagytam egy folyóiratot, hátha értő olvasó kezébe kerül. Amstetten kisváros, számos látnivalóval, de az idő hiánya miatt csak a főutcát és a tekintélyt parancsoló plébánia templomot tudtuk megnézni. Sokan az amstetteni rém kapcsán ismerik a várost.
Oberndorf an der Melk egy 3000 fős kistelepülés Alsó--Ausztriában, a legfőbb látványossága egy dombtetőn álló templom és egy barokk villa. A vendéglátóink a külvárosban laknak, az új negyedben. Egy kiadós vacsorát követően a tágas nappalijukban tartottuk meg a rendhagyó folyóiratbemutatót, egyéb okok miatt, végül igencsak baráti közegben. Én a Magyar Múzsa történetéről beszéltem, bemutattam a szerzőinket, különös tekintettel a kárpátaljai pályatársakra. 2017 óta publikált nálunk Vári Fábián László, Finta Éva, Füzesi Magda, dr. Szöllősy Tibor, Bartha Gusztáv, Orémus Kálmán, Lach Tibor, Kárpáthy Sz. Kata, a hamarosan megjelenő számban pedig Kopriva Nikolett fog debütálni három verssel. Hilda a folyóiratban szereplő művekből adott ízelítőt. A saját szerzeményei mellett A. Túri Zsuzsa, Jóna Dávid, Z. Németh István, Ambrus József, Bánki Éva, Balázs F. Attila stb. egy-egy versét olvasta fel. Ezt követően a kortárs irodalomról beszélgettünk. Érdekes kérdéseket kaptunk. Meglepett, hogy a közönség mennyire otthon van a témában, igaz, nem mindegyik szerzőnket ismerik, de az a fontos, hogy olvasnak, hogy olvassák a kortárs magyar irodalmárokat. Még az sem baj, ha ezt főként interneten teszik, kevesen vásárolnak már könyvet. Nem véletlen, hogy a Magyar Múzsa minden eddigi számát bárki elolvashatja a Magyar Újságírók Közössége honlapján. Mondjuk, a kertimunkához vagy más foglalatossághoz praktikusabb a hangoskönyv. Ezt mintha Mitracsek úr súgta volna a fülembe. De nem. Vendéglátóink megígérték, hogy azokhoz is el fogják juttatni a folyóirat-példányokat, akik ezúttal nem tudtak eljönni. Mitracsek úr is távol maradt, mivel nem volt hajlandó beoltatni magát, ezért nem utazhatott külföldre, viszont a jelenlétemmel, és a Magyar Múzsában megjelent Mira története című elbeszélésemmel, elhoztam egy kis Beregszászt ide, az Alpok hegyei közé.
Arra gondoltam, hogy néhány példányt otthagyok a település könyvtárában, de azt mondták, felesleges, mert magyar ember úgysem jár oda, no, meg hétvégén amúgy is zárva van. Már korábban elterveztem, hogy a lehetőségeinkhez mérten, el kell mennünk minél több külhonban élő magyar közösséghez. Meghívások vannak Bukarestből, Genfből, Németországból, de szeretnénk újra eljutni Erdélybe is, a Délvidékre, no, meg tervezünk egy hosszabb kárpátaljai turnét is. Remélem, sikerül valóra váltani ezeket a terveket.
Másnap kulturális és egyben történelmi programként, hiszen mégiscsak történész volnék, vagy mifene, meglátogattuk az egykori náci megsemmisítő tábort Mauthausenben. Sokat tanultam, olvastam a témáról, számos dokumentumfilmet láttam már, de élőben most jártam először egy haláltáborban. Amikor megérkeztünk, és a Duna fölé magasló dombról megcsodáltuk a tájat, arra gondoltam, az emberi kegyetlenség hogyan képes pokollá változtatni ezt a paradicsomi környezetet. Aztán eszembe jutott, hogy akiket az SS ide hurcolt, nem igazán foglalkoztak a táj szépségével. Négy órát vett igénybe, amíg bejártuk a tábort, ahogy a főbejárattól tartottunk befelé, egyre több borzalmat tartogatott a hely számunkra. A barakkok többnyire üresek, a falon lévő fotókon lehet megtekinteni, hogy milyen lehetett itt a foglyok élete. A második kapu egy széles térre nyílik, mindkét oldalon barakkok, fából és kőből, ezeket a rabokkal építették fel. A legtávolabbi épületben volt az úgynevezett zuhanyzó, azaz a gázkamra. Most múzeum van ott, korabeli fotókat, tárgyakat mutatnak be. A gázkamra szomszédságában egy ugyancsak kőből készült épület, közöttük egy baljós kémény áll. A földszinten börtön, az alagsorban pedig a krematórium működött. Az 1. számú kemence még megvan, a tűztér torkában koszorú és virágcsokor. A szomszédos teremben betonasztal, vércsatornával, ezen kísérleteztek és gyakoroltak az SS orvosai. Ez volt az a pont, amikor mindenkinek összeszorult a torka, és úgy éreztük, nem kapunk levegőt, azonnal ki kell innét menni!
Még készítettünk néhány fotót az emlékműveknél, segítettünk egy orosz családnak, de jól láthatóan mindannyian az itt történt borzalmak hatása alá kerültünk. A börtönben két helyiségbe be lehetett menni. A falakon a foglyok által bevésett felíratok, ezeket üveglappal takarták le. Nem véletlenül, mivel a falakon az újkori turisták is otthagyták nem mindig kívánatos emlékeztetőiket. Az egyik cirill betűs felírat tanúsága szerint, 2013-ban itt járt Vaszil és Mária, a település neve elmaszatolódott, de én az Uzsgorod szót véltem felfedezni.
Úton Pöchlarn felé, eszembe jutott egy novella, Hilda pedig verset ír az élményről. Pöchlarn szintén Alsó-Ausztriában van, a Melki járásban. A település a Római Birodalom dunai limesének volt a része, ma világörökségi helyszín, egykor itt állt az Arelape Claudia nevű település. A későbbi korokban is nevezetes események történtek a városban. A mai várkastély alapjait még a Babenbergek korában rakták le. A Duna partján van a Niebelung tér, ahol egy emlékművön minden olyan város címere látható, amely szerepel a mondában, köztük Esztergom is. A Nibelungenlied Bechelaron nevű mondában az áll, hogy Büechelareni Rüdiger őrgróf, a vár ura, megvendégelte az Attila országába tartó burgund urakat. Ekkor jegyezte el Dietelinde nevű lányát Gieselherrel.
Egy kiadós vacsorát követően visszatértünk oberndorfi szálláshelyünkre. Hildával megjegyeztük, újfent kárba veszett az addigi diéta, amely ezúttal sem tartott tovább néhány hétnél. Vasárnap még tettünk egy hosszú sétát Oberndorfban, ami nem összetévesztendő a Salzburg melletti hasonló nevű településsel! Aztán St. Pölten jólismert állomása, amihez érdekes emlék fűződik. 2019-ben történt az eset, a város vasútállomásán, pontosabban az előtti lévő téren üldögéltünk, és a színes forgatagot néztük, amikor is Hilda felfigyelt egy, nyilvánvalóan keleti bevándorló hátterű, csoportra. Négy nő és vagy hat gyermek hangoskodott. Egyszer csak az egyik fejkendős hölgy levette a kislánya hátitáskáját, és letette a bejárati kuka mellé, majd mindannyian elsiettek. Erre Hilda felpattant és felszólított, gyorsan menjünk távolabb, hátha a zsákban bomba van. A történtekre rajtunk kívül nem figyelt fel senki, és szerencsére, a hátizsák sem volt több mint ami. Egy kis nyugat-európai kortünet.
A budapesti vonaton nagy zsúfoltság volt, vasárnap lévén rengeteg fiatal utazott vissza Bécsbe. Néhány üléssel távolabb egy magyar házaspár foglalt helyett három cserfes kislánnyal. Én elmosolyodtam a csevegésüket hallva, amikor Hilda megszólalt, vajon, hány ilyen ártatlan gyermek végezte be életét idejekorán a Mauthausenihez hasonló haláltáborokban.
A 15 órás erdélyi utazás óta az ilyen rövid távokat már meg sem érezzük. Bécset újra megcsodálhattuk a vonat ablakából, de Budapestre már sötétségben érkeztünk meg. Véget ért az utazás, a következő állomás Gyula.
