Szeptember 14-én két jelentős eseményre emlékezik a kereszténység. Ezt a napot 1996 óta a keresztény egység ünnepeként tartják számon. A jeles nap hangsúlya konfliktusoktól terhelt jelenünkben egyre inkább növekszik. Huszonhat évvel ezelőtt Pannonhalmán, a főapátság ezeréves millenniumi esztendejében tartották meg először az ünnepnapot. Az első eseményen a magyar katolikus, református és evangélikus egyház vezetői mellett a román, a szerb, az orosz és a magyar ortodox egyház is képviseltette magát.
Ehhez a naphoz kapcsolódik a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe, amelyen két történelmi eseményre, Krisztus keresztjének megtalálására, valamint visszaszerzésére emlékezik a kereszténység.
A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe 335. szeptember 13-ára nyúlik vissza, amikor Jeruzsálemben felszentelték a bazilikát, amelyet Nagy Konstantin császár emeltetett Krisztus sírja fölé.
A Szent Keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. A Keresztet szeptember 14-én ünnepélyesen felmutatták az összegyűlt népnek. Innen az elnevezés: Szent Kereszt felmagasztalása.
Az ereklyét, amelyet később elraboltak a perzsák, Hérakleiosz bizánci császár 630 körül szerezte vissza és vitte őrzési helyére, a legenda szerint mezítláb, szegényes ruhában, a saját vállán.
Az egyház minden évben megüli a Szent Kereszt felemelésének és felmagasztalásának ünnepét. Felemeli, hogy rátekintve tudatossá legyen, mit vállalt értünk Jézus, és milyen úton kell haladnia minden kereszténynek.
„Az emberi ész képtelen kimeríteni a szeretet kereszten megjelenő misztériumát, a kereszt ellenben meg tudja adni az észnek a végső választ, amit keres” – írta II. János Pál pápa „Fides et ratio” kezdetű enciklikájában.
A Keresztény egység napja ugyancsak jelentős feladatra szólítja a keresztényeket.
A Zarándoklat című közösségi oldalon így olvashatunk a keresztényi egységről:
„Egységet, időtállót, őszintét, nem érdekek mentén szerveződőt, értékhordozót, értékállót bizony elég ritkán találunk. Világunkban oly ritkán tapasztalhatjuk meg a teljességet mint követendő példát, oly ritka az osztatlan, egy és egész, hogy ha mégis, akkor az figyelmet érdemel és elismerést vált ki. Úgy tűnik, ez már nem is természetes.
Nem természetes? Konfliktusoktól terhes korunkban, konfliktusokból élő és virágzó médiumok korát élve, ahol mindig a szétesés, a törés, a harc, a szétzilálódás, az ellenséggé válás a hír, a „zajlik az élet” bizonyítéka. Alig kapja fel valaki a fejét akár a fenti információra is. Mert ebben semmi különös nincs, sőt ez így (lenne) természetes. A keresztények egysége, a különböző felekezetek békéje, egymás és a világ felé megnyilvánuló alázata és szeretete válasz lehetne azokra a pesszimista hangokra, melyek szerint ez a világ beteg, elveszett, menthetetlen. Igen, a válasszal adósak vagyunk, s ezért kell nekünk, egyházban élőknek, hitben járóknak először is kérdeznünk az Egyetlent, akinél van felelet, és van gyakorlati útmutatás.”
Nézzünk fel a Szent Keresztre és gondoljunk Krisztus utolsó vacsorai szándékának előmozdítására: „Legyenek mindnyájan egyek.” Jn. 17,21
