1703. június 7. Károlyi Sándor Dolhánál szétveri a kuruc felkelők seregét
A május 6-i brezáni kiáltvány, majd Esze Tamás és Kiss Albert május 21-i zászlóbontása nyomán a Tiszaháton egyre többen gyülekeztek II. Rákóczi Ferenc zászlai alá. Károlyi Sándor szatmári főispán eleinte nem akart fegyveresen fellépni ellenük, mert látta „hogy az elviselhetetlenné vált terhek miatt az elkeseredett nép ragaszkodik hozzájuk [ti. a kurucokhoz]”. Azonban rendeletet adott ki, amelyben karóba húzással fenyegette meg a kurucokkal együttműködőket. Május 21-ére végül Csáky István bereg-ugocsai főispánnal közösen nemesi felkelést hirdetett. Az ottani német katonaság azonban támogatás helyett visszavonult a szatmári várba, ezzel a nemesi felkelők is hazaoszlottak. A császári tisztek elsősorban Károlyit vádolták a felkelés terjedésével, sőt, azzal is meggyanúsították, hogy átállt a rákócziánusok oldalára.
A sértett főispán Kassára ment, hogy Octavio Nigrelli főkapitány támogatására bízza magát. Nigrelli alaptalannak tartotta a gyanúsítást, de Károlyit határozott fellépésre szólította fel. Erre ő június 2-án Szabolcs, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyéket, a hajdúvárosokat felszólította a felkelők elleni gyülekezésre. Segítséget kért a Debrecenben állomásozó Montecuccoli-ezred századától is.
Károlyi június 5-én egyeztette terveit Csákyval és Löwenburggal, a szatmári vár parancsnokával, majd a nemesi csapatok gyülekezőhelyére, Kórodra vonult. Ide érkezett egy század a Thürheim-ezredből is. Másnap 520 emberrel Várinál átkelt a Tiszán, ahol éjszakai táborozást rendelt el. Eközben portyázói két foglyot ejtettek, akiktől megtudta, hogy a felkelők Dolhánál vernek tábort, majd másnap Lengyelország felé vonulnak Rákóczi elé. Ez gyors döntést igényelt, hiszen, ha a kurucok kicsúsznak a kezei közül, már bottal ütheti a nyomukat.
Június 7-én, hajnali három órakor elindította a seregét és erőltetett menetben érkezett meg Dolha közelébe délután négy-öt óra körül. Ekkor pihenőt rendelt el, míg felderítői a kuruc tábort mérték fel. Öt órakor a rendetlen, mulatozó felkelőtáborra rontott seregével és rövid idő alatt szétverte őket. Összesen egy halottat és három sebesültet vesztettek, a kurucok veszteségei nagyobbak voltak, 50 és 150 között volt a halottak száma. Sokan estek fogságba, a zászlók is Károlyiék kezére kerültek. A nemesi hadak nem üldözték a Lengyelország felé menekülőket, akik nemsokára Rákóczival találkoztak. A fejedelem így írt Emlékirataiban az összecsapásról: „Egynapi járásra a magyar határtól futárok érkeztek, és előadták, hogy ezt a vezérek és őrök nélküli, borba és álomba merült fegyveres népséget Károlyi Máramaros megyében, Dolhánál szétverte, zászlóikat is elvesztették, s a szanaszét menekülők a szomszédos hegyekbe vonultak vissza, és ott parancsaimat várják.” Esze és Kiss Albert is megmenekült, néhány nappal később a lengyel határon fogadták Rákóczit.
Károlyi eközben diadallal bevonult Szatmárba, szemlét tartott, de Löwenburg továbbra is gyanakodott rá. A foglyoktól akart terhelő bizonyítékokat kicsikarni a főispánra nézve, aki ismét Nigrellihez futott. A főkapitány javaslatára Bécsbe ment, felvitte az elfogott zászlókat, de a császári udvar a nép terheinek könnyítését célzó javaslatait elutasította. A miniszterek nem vették komolyan a felkelés komolyságáról szóló beszámolóit, kinevették, mire a sértett Károlyi elhagyta Bécset. Októberben már Rákóczinál jelentkezett, aki tábornokává nevezte ki az egyébként hadi előképzettséggel nem rendelkező főurat.
200 évvel az események után, 1903. június 8-án emlékművet avattak a dolhai csata helyszínén. A visszaemlékezések szerint az egykori kurucok leszármazottai szintén részt vettek az ünnepségen. A főtéren álló oszlopon nyugvó turult a csehszlovák uralom idején, 1923-ban megrongálták, végül a 300. évforduló alkalmával, 2003-ban állították helyre.
