„Ezek után a király súlyosan betegeskedni kezdett; volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben felette megbízott. Ez flastromot rakott a király fülére, mert gyötörte a fejfájás; a flastrom ereje a fül üregén át kiszívta agyának nem kicsiny részét. Amikor tovább már el nem viselhette a flastromot, levette és megmutatta Ottmár ispánnak. Ottmár ispán megnézte a flastromot, látta rajta a kiszívott agyvelőt, és így szólt a királyhoz: »Uram, el kell látnod magadat az útravalóval.« Ennek hallatára megijedt a király, és felsóhajtott.” A Képes krónika ekképpen írja le Könyves Kálmán királyunk haláltusáját, amely öccse, Álmos és annak fia, Béla megvakíttatása után nem sokkal bekövetkezett. Kálmán – akinek feltehetően nem az agyveleje folyt ki, hanem egy kóros fülgyulladásba halt bele – 1116. február 3-án tért örök nyugovóra. Halálával Európa egyik legműveltebb uralkodója szállt a sírba.
László király váratlant húzott
Kálmán, I. Géza király idősebbik fia, 1074-ben apja trónra lépésének évében született. Gézának nem adatott meg, hogy felnevelje fiait, Kálmánt és Álmost, aki feltehetőleg 1075-ben született. Géza ugyanis 1077-ben eltávozott az élők sorából és az ország irányítását fivére, László vette át.
László a két fiú közül először Álmosban látta meg az uralkodói potenciált, aki az általa frissen elfoglalt Szlavónia irányításával edződött a magyar trónra. Kálmánt a nagybátyja papnak szánta. Az évek alatt a papjelölt fiú magas műveltségre tehetett szert, amire a neve elé biggyesztett jelző, a „Könyves” utalt.
Az 1090-es évek elején Kálmánt püspökké szentelték és feltehetően bihari püspökként kezdte meg rövid életű egyházi pályáját. I. László király ugyanis 1095-ben meghalt, és utódjául Álmos helyett Kálmánt jelölte meg. Ezzel a döntésével a fivérek között egy közel két évtizedes viszály vette kezdetét.
Kálmánnak azonban trónra lépése után nem Álmos, hanem a Szentföld felé vonuló, az országon áthaladó kereszteshadak féken tartása volt a legfőbb gondja.
Keresztényi fegyverbarátság és szolidaritás ide vagy oda, a fosztogatókra lesújtottak a magyar fegyverek, és csak azok vonulhattak át az országon büntetlenül, akik civilizált haderő módjára fizettek az ellátmányért.
Bouilloni Gottfried flamand lovag rendezett seregei szoros kísérettel a sarkukban keresztülmasírozhattak az országon, a fegyelmezetlen hordákat azonban Kálmán kíméletlenül szétverte.
Csúnya vége lett a testvérháborúnak
Az első vezetői megmérettetés tehát sikeres volt, de az újdonsült király nem sokáig élvezhette a nyugalmat, mert öccse, Álmos herceg nem vigasztalódott az ország nagyjából egyharmadát kitevő dukátus birtoklásával: bátyja ellen fordult, és megkísérelte megszerezni a koronát.
A viszályt valószínűleg a kölcsönös bizalmatlanság szülte, amelyre a testvérekhez közelálló főúri csoportok is rátettek egy lapáttal. A két fivér 1098-ban a Tisza mentén, Tiszavárkonynál találkozott, de a nemeseknek nem fűlt a foga a testvérháborúhoz. Az első „kardcsörte” a Képes krónika szerint a következőképp zárult:
„A király seregével Várkonyhoz vonult a herceg ellen, a herceg is Várkony közelébe jött ellene: köztük volt a Tisza, ez választotta el egymástól őket. A hű magyarok fegyverszünetet kértek tőlük, és hogy tárgyalhassanak, ezt mondották: »Ugyan, miért harcoljunk? Ha amazok győznek rajtunk: meghalunk, és ha megszaladnak, hát megszaladnak. Minap atyáink és atyánkfiai is harcoltak atyáikkal, atyafiaikkal, és meghaltak: semmi okát sem látjuk a harcnak: de ha nekik tetszik a harc, harcoljanak ők ketten; és aki közülük felül marad, elfogadjuk urunknak.« Így határozván a főurak, visszatértek. Mikor pedig Csák a királynak elmondta, és Ilia a hercegnek tudtára adta, hogy miként határoztak, kedvük ellenére ugyan, de belenyugodtak.”
A testvéri összeborulás azonban nem volt tartós. Kálmán ugyanis 1105-ben megkoronáztatta fiát, a későbbi II. Istvánt, ami éktelen haragra gerjesztette Álmos herceget, mert ezzel a lépéssel Kálmán világosan jelezte, hogy öccse nem örökölheti meg a trónt.
Álmos külföldi pártfogók után nézett. Először sógorához, Boleszláv lengyel fejedelemhez fordult, aki ugyan seregével betört az országba, de Kálmán hamar kiegyezett vele. Álmos egyedül maradt, bűnbánatot gyakorolt bátyja előtt, aki jeruzsálemi zarándokútra küldte öccsét „pihenni”. Távollétében Kálmán megszüntette a dukátust, amellyel újabb lázadásra ösztönözte Álmost, aki most V. Henrik német-római császárhoz sietett.
Henrik a szárnyai alá vette a herceget, mert azt remélte, hogy a támogatása fejében hűbéri függésbe vonhatja a Magyar Királyságot. V. Henrik, Álmos és a cseh fejedelem triumvirátusa ellen azonban Kálmán III. Boleszláv lengyel uralkodóra támaszkodott és sikerrel verte vissza a támadásokat. Álmos ezúttal is megmenekült. 1115-ben azonban betelt a pohár: miután Kálmánnak tudomására jutott, hogy öccse merényletet szervez ellene, elfogatta Álmost és annak fiát, Bélát, majd megvakíttatta őket. A Képes krónika így számol be a retorzióról:
„…a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket; azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De aki megvakította, félt Istentől és a királyi nem kihalásától: kutyakölyköt herélt ki, annak heréit vitte a királynak. Az ország főemberei közül megvakította Urost, Vatát és Pált.”
Bölcsen irányította országát a „ronda” király
Könyves Kálmán uralkodása azonban nemcsak az Álmossal való küzdelemről szólt. Nevéhez két törvénykönyv is fűződik. Törvényei közül a boszorkányokkal kapcsolatos, a korban rendkívül felvilágosult rendelkezése a legismertebb: „De strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat”, azaz „lidércek ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen”.
A boszorkányüldözések leállítása mellett Kálmán 1100-ban és 1116-ban kiadott törvénykönyveiben szabályozták a magántulajdon védelmét, a bíráskodást és a tanúskodás rendjét és számos, az egyház működésével és birtokaival kapcsolatos törvény is ekkor született. A házasság egyházi szentesítésének a szükségességét is ekkor foglalták törvénybe.
A törvényalkotás mellett Kálmán király, I. László nyomdokait követve, megszilárdította a magyar uralmat Dalmáciában és horvát földön. 1102-ben Tengerfehérváron (ma Biograd na Moru, Horvátország) horvát királlyá koronázták.
A Képes Krónika úgy festette le korának egyik legműveltebb uralkodóját, Kálmánt, mint aki „testalaktára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos és sánta volt, és selypített”.
Ezt a cseppet sem hízelgő leírást azonban fenntartásokkal kell kezelni, hiszen Könyves Kálmán király uralkodásának történetét akkor jegyezték le, amikor már Álmos utódai ültek a magyar királyi trónon. Kálmánt ugyan fia, II. István követte a hatalomban, de ő 1131-ben utód nélkül halt meg, így végül II. (Vak) Bélát, Álmos Kálmán által megvakíttatott fiát koronázták királlyá.
Hogy valóban ronda volt-e Kálmán király, nem tudjuk, de az bizonyos, hogy uralkodása alatt a keresztény magyar állam Kelet-közép Európa egyik vezető hatalmává nőtte ki magát.
A képen: Könyves Kálmán királlyá koronázása Székesfehérvárott (Képes krónika)
