1855. november 19-én hunyt el Vörösmarty Mihály költő, drámaíró, a magyar romantika vezéralakja, a Szózat szerzője. Temetése országos gyászünnep és tiltakozás volt az önkényuralom ellen.
Elszegényedett kisnemesi családban született 1800. december 1-jén Pusztanyéken (ma: Kápolnásnyék), ahol apja előbb gazdatiszt, majd bérlő volt. Iskoláit Nyéken kezdte, majd 1811-től Székesfehérváron a cisztercieknél, 1816-tól Pesten a piaristáknál tanult.
Egyetemi tanulmányait is Pesten végezte, jogot hallgatott. 1817-ben édesapja meghalt, hét testvéréről és édesanyjáról ettől kezdve neki kellett gondoskodnia. Házitanítói állást vállalt Perczel Sándor három fia mellett, akik közül Mór később a szabadságharc ismert tábornoka lett.
Amikor Perczelék börzsönyi birtokukra költöztek, ő is velük tartott, s magánúton folytatta tanulmányait, 1824-ben tett ügyvédi vizsgát. Időközben beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába), de az áthidalhatatlan társadalmi különbség miatt szerelmük örökre csak ábránd maradt.
1822–23-ban Görbőn volt joggyakorlaton Csehfalvay Ferencnél, s itt került kapcsolatba a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmaival.
Már fehérvári diákkorától kezdve verselgetett, eleinte családi, baráti kapcsolatairól írt, majd az Etelka iránti szerelem és a hazafias érzés vezette tollát.
Első nagyobb írói vállalkozása az 1822-es A hűség diadalma című négyénekes eposz volt, majd hamarosan hozzálátott a nemzettudatot erősítő honfoglalási eposz, a Zalán futása írásához, amely 1825-ben jelent meg, s meghozta számára az írói hírnevet.
1826-ban megszűnt nevelői állása Perczeléknél, és ez súlyos anyagi válságba sodorta, biztos megélhetést csak 1828-ban talált a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjeként.
1830-ban a Magyar Tudós Társaság (a Tudományos Akadémia) is tagjává választotta, s Toldy Ferenccel közösen kidolgozta az első magyar akadémiai helyesírási szabályzatot, tájszótárt szerkesztett, s egy német-magyar zsebszótárt is összeállított.
1834-ben a Várszínház mutatta be a Kincskeresők és a Vérnász című drámáit, s ez utóbbiért és műveinek gyűjteményes kiadásáért akadémiai jutalmat kapott. 1837-ben Árpád ébredése című darabjával nyitották meg a Pesti Magyar (később Nemzeti) Színházat, ahol többi színművét is bemutatták.
Ugyanettől az évtől 1843-ig Bajzával és Toldyval az Athenaeum című lapot is szerkesztette. 1841-ben megismerkedett a nála 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurával, akit 1843-ban feleségül vett. A hozzá írott versei közül is kiemelkedik gondolatiságával és romantikus képalkotásával az Ábránd és A merengőhöz című verse.
Az 1840-es évek fokozódó politikai küzdelmeiben Vörösmarty is tevékeny részt vállalt, gondolkodásában Széchenyihez állt közel, Kossuth forradalmiságát nem tudta követni. 1842-től a Nemzeti Kör elnökeként tevékenykedett, és e minőségében az ifjú Petőfit támogatta.
1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke lett. Az 1848-as márciusi forradalmat Szabad sajtó című versével üdvözölte. Ugyanebben az évben az első népképviseleti országgyűlés tagja lett, majd elkísérte a kormányt Debrecenbe, Szegedre és Aradra is, 1849-ben pedig a kegyelmi szék közbírájává nevezték ki.
A világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült, majd feladta magát a hatóságoknál, ám egy jóindulatú hivatalnok közbenjárására felmentették.
1850-től családjával Csepen, Baracskán és Nyéken élt és gazdálkodott, de nem sok sikerrel. Ekkor már sokat betegeskedett, kedélyállapota egyre komorabb lett, gyógyulást keresve Balatonfüredre, végül Pestre utazott, ahol 1855. november 19-én érte a halál.
Temetése országos gyászünnep és tiltakozás volt az önkényuralom ellen. Nehéz körülmények közé került családján a Deák Ferenc szervezte országos gyűjtés segített. Rendkívül gazdag művészi pályája több korszakra különíthető el.
E korszakok mindegyikére jellemző a legteljesebb műfaji változatosság, hiszen Vörösmarty irodalmunknak olyan ritka alakja, aki szinte minden műfajban otthonosan mozgott. Írt eposzt, balladát, vígjátékot és tragédiát, ódát és epigrammát, színikritikát, s Shakespeare-fordítóként is jelentőset alkotott, neki köszönhetjük a Lear király és a Julius Caesar fordítását.
Pályájának kezdete (az 1820-as évek) az útkeresés időszaka volt, a nemzettudat ébresztését szolgálták a Zalánt követő elbeszélő költeményei (Cserhalom, Eger, Magyarvár, A rom), a magyar történelem tragikus eseményeit örökítették meg korai drámái (Zsigmond, Salamon király, A bujdosók).
Az 1830-as évek a kiteljesedés időszaka, ekkor írta a Csongor és Tünde című színpadi mesejátékát, a magyar romantikus drámairodalom remekét.
Hazafias lírájából kiemelkedik a tiszta hazaszeretetre, a múlt vállalására, a jelen és a jövendő felelős alakítására buzdító, 1836-ban írt Szózat, amelyet 1843-ban Egressy Béni zenésített meg.
Az 1840-es évek az aktív reformkor és a romantika időszaka volt, amelyet markánsan fémjelez a Liszt Ferenchez írt ódája, a Guttenberg albumba című epigrammája, a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek című gondolatfilozófiai költeményei.
Drámái közül a Czillei és a Hunyadiak című történelmi darabjai emelkednek ki. A szabadságharc bukásával reményét vesztett és kiábrándult költő utolsó korszakának legnagyobb darabja az Előszó, amely kozmikus képekben érzékelteti a forradalomvárás és a tragikus bukás hangulatát, valamint A vén cigány című verse, egyéni világképének rezignált, ám csendes reménnyel telt összegzése.
