Több is veszett Mohácsnál – 500 éve történt a mohácsi csata

500 esztendeje pecsételődött meg a középkori Magyar Királyság sorsa. Az Oszmán Birodalom hadai ellen 1526. augusztus 29-én vívott mohácsi csatát történetírásunk úgy emlegeti, mint „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét”. Valószínűleg ez a magyar hadtörténelem legtöbbet taglalt ütközete.

1526-ban I. Szulejmán szultán újabb támadást indított hazánk ellen. Magyarország csupán saját hadi erejére számíthatott, illetve – lévén az uralkodó II. Lajos cseh király is volt – Csehország haderejének egy része jöhetett még számításba. A magyar udvar már 1526 elején értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül, ám Tomori Pál kalocsai érsek hiába kért pénzt és hiába figyelmeztetett a veszélyre: kinevezték ugyan kincstartónak, ám ez puszta cím volt. A török közeledésének hírére Lajos segítséget kért az európai uralkodóktól, de csak VIII. Henrik angol király
ajánlott fel segélyt, továbbá a pápa 50 ezer aranyat.

A szultáni sereg április óta úton volt Magyarország felé, és június 30-án érkezett Nándorfehérvárra. Július 2−4. között átkeltek a Száván, július 11-én pedig már Pétervárad alatt álltak. Ez a vár, majd pár hét múlva Újlak sem tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, utóbbi augusztus 8-án került török kézbe. Később Erdőd és Eszék őrsége is kilátástalannak ítélte a harcot: a védők elmenekültek, így Szulejmán augusztus 14-én Eszékre ért.

A magyar kormányzat eközben csak június közepén döntött arról, hogy a csapatoknak július 2-ára, Tolnára kell összegyűlniük, de még a király is csak július 20-án indult el Budáról. Haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban. Az útközben 12 ezer főre nőtt királyi had augusztus 6-án ért Tolnára, majd 24-én Mohácsra. II. Lajos ezután nevezte ki serege vezéreivé Szapolyai György szepesi grófot és Tomori Pál kalocsai érseket.

A magyar haderő mindössze 24 800 emberből állott, és mindössze 85 ágyúval rendelkeztek. A gyalogság egy részét idegen zsoldosok tették ki, s a hazai erők közül sem volt mindenki magyar nemzetiségű. A velük szemben álló török
haderőt 60 ezer reguláris szpáhira és janicsárra teszik, ez azonban valójában csak 30 ezer fő lehetett, amelyhez hozzájöttek még az irreguláris csapatok (aszabok, akindzsik) és a többi egység is. A török sereg csaknem 400 ágyúval rendelkezett.

A magyar sereggel tehát egy több mint kétszeres túlerőben és még nagyobb harcászati-technikai fölényben levő török
had állt szemben. A törökök a legkorszerűbb haditechnikával rendelkeztek, és még a janicsárok közül is sokakat fegyvereztek fel puskákkal.

Augusztus 28-án az oszmánok is letáboroztak. Szulejmán parancsot adott, hogy a sereg készüljön a másnapi csatára. Augusztus 29-én a Mohácshoz közeli síkon találkozott a két had. A csatarendbe állt magyar csapatokat az oszmán sereg vezetőinek idejük nyílt alaposan szemrevételezni, és annak megfelelően rendezték el saját erőiket.

Az oszmán sereg kora délután kezdett kibontakozni. Bár a táborból kora reggel útnak indultak, és a csatatérig csupán 10 kilométert kellett megtenniük, mégis nagy késéssel érkeztek meg, majd tábort vertek. A magyar hadvezetés értesült erről, és Tomori támadást javasolt, arra számítva, hogy ha aznap vívják a csatát, külön-külön verheti meg a szultáni sereg egyes részeit. Nyilván ez volt az egyetlen esély a győzelemre, ezért II. Lajos parancsot adott a támadásra.

A magyar jobb szárny megrohamozta a törököket, majd ezt követően a bal szárny lovasságának támadása idézett elő zavart az ellenség soraiban, amely menekülni kezdett. Tomori parancsot adott, hogy a második lépcső is támadjon. Mire
azonban ezek a csapatok harcba léptek, a jobb szárny támadása kifulladt, és elkezdett visszavonulni. A megfutamodás fő oka az lehetett, hogy az időközben a helyszínre érkező janicsárok sortűzzel fogadták a magyarokat. (Nagy valószínűséggel ekkor esett el Tomori Pál is.) Azzal, hogy a lovasroham kifulladt, lényegében el is dőlt a csata, az események pedig áttekinthetetlenné váltak. A lovasság janicsárok sortüzeit túlélő része elmenekült, ám a gyalogságot az oszmánok bekerítették, és többségüket lemészárolták.

Az ütközet katasztrofálisan végződött: délutánra 15 ezer magyar halott vére áztatta a mohácsi síkot. Az alig kétórás csatában szinte az egész magyar politikai és katonai elit odaveszett. A legsúlyosabb veszteséget azonban az jelentette, hogy hazánk király nélkül maradt, mert II. Lajos is meghalt. Elesett továbbá hét főpap, a magyar egyházi vezetés közel fele. Ugyancsak meghalt 28 főúr, köztük Szapolyai György, az országbíró, az udvarmester és számos főispán.

A csata után a törökök egész éjjel fegyverben voltak, és várták a magyar főerőket. Csak miután a szultán számára is világossá vált a meglepő győzelem, adott rövid pihenőt, majd megindult serege élén hadjáratának fő célja, Buda felé.

Augusztus 30-án a csatavesztés híre megérkezett a fővárosba, az udvar pedig elmenekült Pozsonyba. Másnap csaknem az egész lakosság követte őket. A szultán szeptember 12-én érkezett Budára. Megszemlélte a várat, mialatt serege
hidat vert a Dunán, és megkezdte átkelését a pesti oldalra. Szeptember 14-én hajóra rakták a palotában talált kincseket, majd felgyújtották a várost. A szultáni had szeptember 25-én indult vissza Isztambul felé, és október 8-án már el is
hagyta az országot.

Még 1526 őszén megindult a rivalizálás a magyar koronáért Ferdinánd osztrák főherceg, Habsburg Mária királyné unokatestvére és Magyarország választott királya, Szapolyai János között. Először Szapolyai, majd Ferdinánd is királlyá koronáztatta magát. 1541-ben az ország három részre szakadt: nyugaton a Habsburgok uralkodtak, akik megszerezték a magyar királyi koronát, keleten Szapolyai János szintén viselte a királyi címet, de elismerte a török fennhatóságot.

A képen: Székely Bertalan II. Lajos holttestének megtalálása című, 1860-ban festett romantikus történelmi festménye