Színfalak mögött: Szilvási Szilárd segédszínész

Szilvási Szilárd 2017 óta a beregszászi színház segédszínésze. Ez idő alatt számos előadásban szerepelt, munkáját pedig rendkívüli alázattal végzi. Elmondása szerint mindene a színház, és el sem tudna képzelni magának más pályát. Ismerjük meg közelebbről!

–  Mi szerettél volna lenni kiskorodban?

–  Kiskorában az ember nagyon sok minden szeretne lenni, aztán ahogy korosodik, egyre szűkül a skála. Mivel én a Nagydobronyi Református Líceumba mentem kilencedik osztály után, ott is érettségiztem, ezért sokáig gondolkodtam azon, hogy teológia szakon tanulok tovább, és az első főiskolás évemben is motoszkált a fejemben a gondolat, hogy akár lelkész is lehetnék.

–  Mióta érdekel a színház világa?

– 2015 környékén kezdett érdekelni a dolog, amikor még a beregszászi főiskola hallgatója voltam. A barátaim színjátszó szakkörre jártak, amit Gál Natália vezetett. Egy nap én is velük tartottam, hogy megnézzem mivel foglalkoznak. Leültem a színház nagytermének egyik sorába és néztem, amit csinálnak. Natália pedig rám szólt, hogy ne üljek ott, hanem menjek fel én is a színpadra és gyakorlatozzak velük. Így indult el a folyamat, mely során közel kerültem a színházhoz. Ezek után aktívan jártam színibe, kisebb előadásokat vittünk színpadra és még Brüsszelbe is eljutottunk. Később pedig körvonalazódott bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni…

– Mi a dolga egy segédszínésznek?

– Amikor felvettek segédszínésznek emberhiány volt férfiakból és ezt szerették volna pótolni. Nekem konkrétan az a dolgom, hogy ott legyek és szülessenek előadások, tanuljak és dolgozzak egyaránt. Illetve segítsek, amiben tudok. Ez lehet kellékezés, pakolás vagy bármi más, amivel hasznos lehetek.

–  Nehézséget okozott/okoz az, hogy kiállj a színpadra emberek elé és beszélj?

–  Ezzel kapcsolatban van egy történetem: kilencedik osztályban engem indítottak el ukrán szavalóversenyen. Két verset kellett elmondanom, az egyik kötelező, a másik egy szabadon választott volt. El is mondtam mind a kettőt, de ahogy lejöttem a színpadról levert a víz és úgymond utó lámpalázam volt. Ez aztán előfordult még párszor, de mára teljesen eltűnt és megszoktam.

–  Mi volt az első előadás, amiben szerepeltél?

–  Az első előadás, ha jól emlékszem, a Hubertus volt, Berettyán Nándor rendezésében. Ott is beugró voltam. Azt hiszem, Ungváron játszottuk először, és végig izgultam. Szerencsére a többi tapasztalt színész terelgetett végig, és sikerült a legjobbat kihozni belőle.

– Terveid között szerepel a szakirányú továbbtanulás?

– Az a helyzet, hogy egyszer már próbálkoztam a felvételivel Kaposvárra (Kaposvári Színművészeti Egyetem), viszont akkor nem vettek fel. Mindenképp érzem, hogy szükségem van képzésre, hogy ez mikor és hol fog eljönni, még a jövő zenéje…

–  Milyen a kapcsolatod a többi színésszel? 

–  A színházban a legtöbben már azóta színészek, mint ahány éves vagyok. Mivel mind diplomás színészek természetesen nagyon felnézek rájuk és mindenkivel jó a kapcsolatom. Szerencsére attól függetlenül, hogy nincs végzettségem, kapok olyan szerepeket, amelyek fontosak és jól érzem magam bennük. Ezen kívül mindenkitől rengeteg támogatást, biztatást és szakmai tanácsot, illetve instrukciót kapok, és én ezért végtelenül hálás vagyok!

– Gyakran részt veszel az Ütött-kopott történetek forgatásain. Mesélj erről!

–  Ennek az ötletgazdája szintén Gál Natália, akinél színire jártam. Ő szólt nekem, hogy a TV21 Ungvárnál indít egy műsort és szeretné, ha részt vennék benne, mint szereplő és kellékes. Elvállaltam és szerepeltem is pár részben, ahol szintén jó tapasztalatokat szereztem. Élveztem, hogy a természetben vagyunk és a forgatások is mindig jó hangulatban teltek.

– Melyik a kedvenc előadásod?

–  Sok kedvencem van, viszont mindenképp megemlíteném azt, amit először láttam a beregszászi színházban, ez pedig a Zoltán újratemetve. Az volt az első olyan színházi élményem, amelyben, mint néző egy hatalmas, keserédes, katarzis élményt kaptam. Megmondom őszintén, annak az előadásnak a végét megkönnyeztem, mint szerintem sokan mások. Egyszerre felemelő és egyszerre nyomasztó is ezért hatalmas élmény volt számomra.

Ha olyat kell említenem, amelyben játszottam, akkor a Chioggiai csetepaté. Az volt az első próbafolyamat, amin részt vettem. Azt szívesen játszanám még és talán most, néhány év távlatában pár dolgot már másképp is csinálnék, kicsit tapasztaltabban játszanám. Ezen kívül a Köszi, köszi…! is nagy élmény volt számomra!

– A Köszi, köszi…! című előadás alkalmával az énekhangod csillogtatod meg a közönség számára. Milyen élmény ez neked?

–  Nekem ez az első darab, melyben énekelnem kell. Az éneklésről annyit, hogy a Nagydobronyi Református Líceumban be szerettem volna kerülni az énekkarba. Ide kétféleképpen lehetett bekerülni, vagy úgy, ha valakinek jó hangja volt, vagy úgy, hogy játszott valamilyen hangszeren. Az énektanár úgy gondolta, hogy én esetleg valamilyen hangszeren játszva tudok majd bekerülni, mert énekhangom az nincs. Nos, nem tudom ez változhatott-e az évek során, de a Köszi, köszi…! próbáin Antal Diána, aki zongorán kísért minket, megerősített, hogy nyugodjak meg, jó a hangom és énekeljek bártan az előadásban.

– A Sirály osztálytermi előadás egyik főszereplője vagy, mesélj erről kicsit!

–  Maga az előadás úgy történik, hogy ott ülünk a diákok között, akik két sorban ülnek egymással szemben, a közöttük lévő tér pedig maga a „színpad”. Előadás közben megállítjuk a történetet, és megbeszéljük az eddig elhangzottakat a fiatalokkal. Ez okozott nehézségeket, és néha még most is okoz, hisz nekem nincs sem pedagógiai sem pszichológiai képesítésem, viszont mindig megoldottam, mert arra gondoltam, hogy mit akarok ezzel a foglalkozással elérni, és elmondani a közönségnek, ha ez megvan nyert ügyünk van, bármilyen legyen is a diáksereg.

–  Mivel motiválod magad, ha egyáltalán nincs kedved játszani?

–  Játszani mindig van kedvem! Amikor abbahagytam a főiskolai tanulmányaimat, nem igazán tudtam, hogy mihez fogok kezdeni magammal. Viszont akkoriban vettek fel segédszínésznek. Nekem ez egy nagy rádöbbenés volt, hogy én igazából ezt szeretem csinálni, és lehet, hogy még nincs képesítésem, de ebben érzem jól magam, a színpadon lenni, játszani, adni valamit a közönségnek, ez az, amit igazán szeretek! Nem is tudnék mást mondani, amiben el tudnám képzelni magam. Ez az, amit életem végéig tudnék csinálni, hiszen ez egy hivatás, amit csak teljes szívvel lehet csinálni.

– Milyen pozitív és negatív oldalait látod a színház világának.

–  A színészlétben az az érdekes, hogy kötetlen a munkaidő, de ez azt is jelenti, hogy néha a munkaidő egy káosz, mert van, hogy két hétig minden nap bent kell lenni, ha egy próbafolyamat van, viszont van olyan is, hogy egy hónapig semmi. Emiatt nem igazán tudsz előre tervezni, esetleg ennyit emelnék ki negatívumként, viszont ez eltörpül a sok pozitívum mellett, hiszen amint említettem a színház életcélt adott nekem, amiért sosem lehetek elég hálás.

– Mi a mottód az életben?

– Mottóm az nincs, viszont vezérelvem van. A vezérelvem az, hogy egyrészt mindenben középútra törekvő vagyok, nem szeretem a szélsőségeket semmiben. Illetve az, hogy szeretném, ha mi, mint emberek, legyen szó bárkiről, emberségesen, megértéssel, türelemmel állnánk egymáshoz. A logika és a józan érvelés sokkal többet ér, mint bármiféle indulatból fakadó konfliktus, akár egy-egy emberről, vagy a háborúra nézve, nemzetekről legyen is szó.

– Milyen hatással van a háború a színházra, illetve rád?

– Elsősorban sajnos félbemaradt egy próbafolyamat, ami nagyon ígéretes volt, de dolgoznak azon, hogy ez ne maradjon így, és ne menjen tönkre az, amit eddig csináltunk ebben a próbafolyamatban. Ezen kívül lelkileg és emberileg megpróbál. Okoz az emberben egyfajta keserűséget, üresség érzetet, szürkeséget és nyugtalanságot, amit nem igazán lehet leírni. Egy olyan tüske, ami ott van minden nap az emberben, és emlékezteti rá, hogy nem szép időket írunk.

– Mesélj, min dolgoztok jelenleg?

– Nemrégiben zárult le egy próbafolyamat, ami A helység kalapácsa című előadás volt Vidnyánszky Attila rendezésében. Legutóbb ez került bemutatásra Pécsett. A premier jó hangulatban telt el, aminek rendkívül örülünk és úgy érzem, született egy újabb előadás, amely belopta magát a szívembe és örülök, hogy én is a része lehetek.

–  Miként élted meg a közös munkát Vidnyánszky Attilával?

–  Nos, korábban már dolgoztam vele, de akkor csak beugróként. A Három nővérben voltam beugró Olaszországban, viszont most teljesen új élményekkel gazdagodtam. Ott megismerkedhettem Vidnyánszky Attila rendezési stílusával, így most is jó tapasztalatokat szereztem, és jól éreztem magam.

– Mit üzensz azoknak, akik ezt a pályát választanák?

–  Azt üzenném elsősorban, hogy kitartás, mert arra szükség lesz. Sok türelmet és alázatot, mert anélkül nem megy. Ez egy olyan hivatás, ami szerintem megköveteli az alázatot, mert ez is egyfajta szolgálat a közönség felé, amely nem megy úgy, hogy valaki felszínesen csinálja. Szívvel-lélekkel, odaadással, türelemmel és egymásra való odafigyeléssel lehet csak jól csinálni.