Szent István király halála

1038. augusztus 15-én hunyt el Magyarország első keresztény uralkodója, az államalapító Szent István király (ur. 1000-1038), aki egymaga vitte sikerre az államegyesítés, egyházszervezés és törvényhozás hatalmas munkáját. 1083-ban szentté avatott uralkodónk a kereszténységben is különleges pozíciót foglal el, hiszen ő az egyetlen, akit a katolikus és – 2000 óta – az ortodox egyház egyaránt szentként tisztel.

István, vagyis eredeti nevén Vajk, Géza fejedelem (ur. 971-997) egyetlen fiúgyermeke volt, aki vélhetően Esztergomban vagy Fehérváron látta meg a napvilágot, 975 táján. Szent királyunk életének első éveivel kapcsolatosan – megfelelő források híján – ma is számos kérdés merül fel, melyek megosztják a tudósokat: ilyen például István keresztelése, amit a történészek többsége a 990-es évekre tesz, és azt a prágai vértanúhoz, Szent Adalbert püspökhöz köti. Abban már nincs vita, hogy nyugati kereszténység felé nyitó Géza komoly küldetést hagyományozott fiára: Istvánnak kellett befejeznie azt a hatalmas munkát – a keresztény állam alapítását –, ami szimbolikusan a 973-as quedlinburgi követküldéssel kezdődött meg.

Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, mivel Géza 997-ben bekövetkezett halála után István szembetalálta magát nagybátyjával, Koppánnyal, aki a szeniorátus ősi szokása szerint – mint a család legidősebb férfitagja – magának követelte az özvegy Sarolt fejedelemasszony kezét és a főhatalmat is. A közhiedelemmel ellentétben, a harc tétje az Árpádok országrésze feletti uralom, és nem a főhatalom volt, a magyar szállásterületek nagy része ugyanis ekkor még a független törzsfők uralma alatt állt. A Dél-Dunántúlt uraló Koppány seregei 998-ban, Veszprém mellett csaptak össze István lovagjaival, és az ütközetet – komoly német támogatással – a keresztény fejedelem nyerte meg. Az azóta számtalanszor megénekelt csata után a lázadó Koppány testét négyfelé vágták, és darabjait a négy legjelentősebb vár fokára tűzték ki – ez egyértelmű üzenet volt azok számára, akik szembe mertek szállni István akaratával.

Koppány legyőzése után a fiatal fejedelem befejezte a pannonhalmi apátság építését, és koronáért folyamodott Rómához, melyet Asztrik apát az első millenniumon el is hozott számára. Istvánt az 1000. év karácsonyán, Esztergomban koronázták meg, így – jogilag – megszületett a keresztény Magyar Királyság. A királyi cím azonban magában nem biztosította a tényleges főhatalmat, ahhoz az új uralkodónak még több évtizedes harcot kellett folytatnia, a honfoglalás után függetlenné vált törzsfők ellen. István először – 1003-ban – nagybátyja, az erdélyi Gyula ellen vezetett hadjáratot, majd a dél-erdélyi Keánt győzte le, akit a források – vegyesen – vajda vagy cár címmel illetnek. A király hódításait rendszerint a püspökségek és a vármegyék megszervezése kísérte, melyeket egy-egy megbízható vezérére – például Dobokára, vagy annak fiára, Csanádra – bízott.

A honegyesítő küzdelmek tehát a püspökségek alapításának sorrendje alapján rekonstruálhatók, így valószínű, hogy a király Erdély után először a Tolna és Baranya területén tanyázó fekete magyarok – vélhetően kabarok – ellen vonult. István ugyanakkor nem csak a fegyverek erejében bízott, az ország északkeleti területét uraló Aba Sámuelt (ur. 1041-1044) például úgy állította maga mellé, hogy hozzáadta egyik leánytestvérét. A hatalmas mű, az ország politikai egyesítése az 1028 körül indított hadjárattal zárult le, melyben István hadvezére, Csanád legyőzte az ország déli területein uralkodó Ajtonyt.

A törzsfők elleni háborúkkal párhuzamosan István lerakta a keresztény állam alapjait, amiben legfőbb segítőtársa az egyház volt: Magyarország területén 10 püspökség és 2 érsekség alakult, amivel hazánk önálló egyházkerületet képezett, így – szemben a csehekkel vagy lengyelekkel – függetleníteni tudta magát a Német-Római Birodalomtól. A világi közigazgatás alapját a – talán bajor, mások szerint szláv eredetű – megyerendszer adta, ahol bizonyos területek egy-egy vár fennhatósága alá kerültek, az igazgatásért pedig az ispán felelt. István emellett törvényeket is hozott a fiatal keresztény királyság számára; két törvénykönyvével – melyek közül egy uralkodása elején, egy pedig a végén születhetett – rákényszerítette alattvalóit a megtérésre, a keresztény vallás gyakorlására és a magántulajdon tiszteletére, ezáltal előmozdította a letelepedett életforma elterjedését.

Az uralkodó, miközben elvárta, hogy alattvalói viseljék a templomok működésének és a papok eltartásának költségét – vö. „tíz falu építsen egy templomot”, István első törvénykönyvéből –, maga is jelentős összegeket költött hasonló építkezésekre. Nevéhez fűződik például a pécsváradi monostor és a veszprémvölgyi apácamonostor alapítása, a Jeruzsálem felé vezető zarándokúton pedig vendégházakat építtetett a magyar utazók számára.

István külpolitikáját uralkodása kezdetén a Német-Római Császársággal fenntartott szövetség meghatározta, a fiatal uralkodó ennek köszönhette például Gizellával, Civakodó Henrik bajor herceg leányával kötött házasságát és a Koppány ellenében kapott támogatást – de lehet, hogy a koronát – is. István egészen a Szász-dinasztia kihalásáig – 1024-ig – jó viszonyban állt a császárokkal, amit gyermekeinek – a korán elhunyt Ottó, illetve Imre, azaz Emericus/Henrik hercegek – neve is mutatott.

A császári hatalom mellett a király jó viszonyt épített ki Velencével is, miután egyik húgát feleségül adta Orseolo Ottó dózséhoz. Ebből a házasságból származott Péter (ur. 1038-1041/1044-1046), aki Imre tragikus halála után – a herceg egy vadkanvadászaton vesztette életét, 1031-ben – a trón örököse, majd az Árpád-ház második uralkodója lett. Velencén keresztül a király jó kapcsolatba került a Bizánci Birodalommal, ennek megfelelően forrásunk van arról, hogy István egy alkalommal hadat vezetett a bolgárok ellen, II. Baszileiosz császár (ur. 976-1025) megsegítésére.

Mindezzel együtt, a fiatal királyság nem kockáztatta meg a hódító háborúkat, és elsősorban olyan szövetségeket kötött, melyek biztonságát garantálták. Erre szükség is volt, ugyanis a Száli-dinasztia első uralkodója, II. Konrád császár (ur. 1024-1039) 1030-ban hadjáratot indított István ellen, a király azonban mesteri módon, a felégetett föld taktikájával, győzelmet aratott szomszédja felett, és egy időre még Bécset is elfoglalta. István államszervező teljesítményét az is jelzi, hogy a fiatal monarchia – alig három évtized után – képes volt visszaverni Európa legerősebb birodalmának támadását.

István uralkodása a magyar történelem legfontosabb négy évtizede volt, melyről joggal mondhatjuk, hogy megalapozta egy egész nemzet jövőjét: amikor a nagy király 1038. augusztus 15-én befejezte földi pályafutását, az apjától átvett széttagolt, ezer érdektől feszített gyenge fejedelemség helyett egy egységes, szilárd keresztény monarchiát hagyott utódjára, Orseolo Péterre. Bár kétségtelen, hogy a megnyomorított Vazul fiainak hazatéréséig – 1046-ig – Magyarországra súlyos válság nehezedett, mégis elgondolkodtató, hogy a pogánylázadások közepette egyik királyunk sem gondolt arra, hogy lebontsa István életművét.

A nagy uralkodó máig ezeréves államiságunk, nemzeti létünk egyik legfőbb szimbólumának számít, akit 1083 óta – a szintén kanonizált I. László király jóvoltából – szentjeink sorában tisztelünk, legfontosabb állami ünnepünk – augusztus 20-a – pedig ugyancsak az ő alakjához kötődik.

A képen: Vajk megkeresztelése. Benczúr Gyula festménye