Odaadó tehetséggondozás Nagyberegen

A megyei szintű szavalóversenyek iránt érdeklődő kedves olvasó számára már nyilván feltűnt, hogy a Nagyberegi Református Líceum tanulói gyakorta szereznek előkelő, dobogós helyezéseket. Bár reflektorfényben természetesen a versenyzők állnak, viszont sikerük elengedhetetlen feltétele egy rátermett pedagógus, felkészítőtanár segítsége. A sikeres intézmény magyartanárával, Kovács Andrással munkájáról, a tehetséggondozás feladatairól beszélgettünk.

– Beregsomi vagyok, négy éve járok át Nagyberegre tanítani – kezdi beszélgetésünket. – Az általános iskolát szülőfalumban, a középiskolát Mezőkaszonyban végeztem. Azt hiszem, ott kerültem a magyar nyelv és irodalom vonzáskörébe. Mindezt Varga Éva tanárnőnek köszönhetem, aki mind a mai napig példaképem. Ám legelső "tanárnőmnek" mégis édesanyámat tekinthetem, hiszen ő volt az, aki már egészen kis koromtól szinte minden beszélgetésbe belevitt egy példát az irodalomból, a költészetből. Így aztán nekik köszönhetően nyertem felvételt az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Ott is szerencsém volt, jó kezekbe kerültem, Borbély Edit tanárnő keltette fel az érdeklődésemet a névtan tudománya iránt. Így aztán szabadidőmben a nyelvészettel, ezen belül pedig a névtannal kezdtem el foglalkozni. Szülőfalum személyneveivel indultam, amit össze is gyűjtöttem. Cikkek formájában már meg is jelent, de jó lenne, ha egyszer összességében is megjelentethetném.

Ezt követően felvételiztem Budapestre, az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol Hajdú Mihály lett a vezető tanárom, akivel már tudatosan kezdtünk el foglalkozni a névtannal. Olyan vérkeringésbe kerültem, amiből mind a mai napig sokat merítek.

A hívő ember azt mondja, véletlenek nincsenek. A Jóisten vezérelt engem Nagyberegre. Megmondom őszintén: nem volt konkrét célom, hogy Budapestről hazajöjjek, hiszen olyan helyeken dolgozhattam, mint a Széchenyi Könyvtár és az Országos Levéltár. 2006-ban jött a lehetőség, hogy a líceum tanára lehetek. Hazajöttem, és azóta oktatom drága anyanyelvünket.

– Nem volt nehéz pedagógusként megfelelni? Szót fogadtak a tanulók?

– Bevallom, eleinte tartottam tőlük, és attól is, hogy meg tudok-e felelni az elvárásoknak. Ez egy kicsit még ma is bennem van, hiszen minden egyes órán teljesen felkészültnek kell lennem. Amennyire csak lehet, mindenkivel igyekszem megtalálni a közös pontot úgy az órán, mint azon kívül, s ez többé-kevésbé sikerül is. Amikor már megvan egy bizonyos kapcsolat diák és tanár között, attól kezdve nem szigorral, hanem lelkiismerettel hatok. Eddig még bejött.

– A szavalóversenyeken a tanítványai szinte mindig az első három között szerepelnek.

– Mit mondhatnék? Ennek nagyon örülök. Nem teljesen az enyém a dicsőség és az érdem, hanem a tanulóké. Persze, kell egy ember, ez esetben a tanár, aki elindítja a diákokat az úton. Nemrég még az én utamat egyengették. Viszont azt vallom: ha a gyerekben nincs meg a talentum és az akarat, akkor az igyekezetünk nem ér semmit. Büszkén mondhatom, hogy a tanintézményünkben a gyerekek tehetségesek, van bennük akaraterő, és ami a legfontosabb, tudásvágy. Ráadásul nem azért jelentkeznek a szavalóversenyekre, mert én mondom, hanem mert ők akarják. Általában az általuk választott verseket gyakoroljuk, soha nem szabom meg, hogy melyiket tanulják meg, csupán annyit mondok, testreszabott legyen a kiválasztott költemény.

– Minden versenyen részt vesznek?

– Igyekszünk. Kárpátalján szinte minden megmérettetésen ott vagyunk, de sokszor Magyarországon is. Az anyaországi szavalóversenyek közül egy számunkra nagyon fontos már nem kerül megrendezésre. Ez a debreceni Baross Gábor szavalóverseny, amelyen mindig a Kárpát-medencei magyar gyerekek mérettettek meg. Három ízben indultunk, kétszer ott voltunk az első három között, legutóbb pedig első helyen végeztünk. Nemrégiben Szekszárdon voltak a tanítványaink, egyikük szintén dobogós helyezést ért el, legutóbb pedig a Vásárosnaményban megrendezett versenyen szintén az első három között zártunk.

– A lányok vagy a fiúk hajlanak jobban a szavalásra?

– A lányok vállalkozóbbak e téren, de ez nem azt jelenti, hogy a fiúk nem hoznak el dobogós helyeket. Többen a versírással is próbálkoznak, köztük fiúk is. Véleményem szerint nagy bizalom kell ahhoz, hogy egy tizenéves egy tanárnak megmutassa a versét, hiszen ezek belső, egy adott pillanatban átélt, megélt érzésekről szólnak. Hála Istennek, mód van arra, hogy az apróbb, általuk jóváhagyott korrekció után továbbküldjem a költeményeket, s így már több gyereknek lehetősége nyílt arra, hogy szakembereknek is megmutassuk a versét, és költőkkel, írókkal cserélhettek véleményt. Egyes költemények már folyóiratokban és különböző sajtóorgánumokban is megjelentek.